„Nem az őseinkért élünk”

Írta: Kriston László - Rovat: Kultúra-Művészetek

Beszélgetés Debra Winger (59), háromszoros Oscar-jelölt hollywoodi színésznővel

A Becéző szavak, A törvényszéki héják, az Árnyékország üdvöskéje ortodox magyar családban született Clevelandben – sokáig itt élt a legnagyobb magyar diaszpóra az Egyesült Államokban. Igazi világsztár volt, aztán eldobta a hírnevet. A nyáron a kolozsvári Transsylvania Filmfesztivál vendégeként látogatott el először Kelet-Európába.

10 - Debra Winger 1

– Az előző Torontói Filmfesztiválon, 2008-an, azt mesélte, hogy Paul Newmant éveken át próbálta rábírni, közösen készítsék el a Homesman című regény filmváltozatát, de ő csak ült a jogokon. Nem beszélgettek a közös gyökerekről? Hiszen Newman is Clevelandban született és félig magyar származású volt.

– Nem beszélgettünk erről. A Homesman műfaját tekintve western, én lettem volna a főszereplő, Paul a producer. Nagyon tiszteltem őt, de 15 év alatt sem jött össze a projekt, pedig mondogatta, hogy „na, most aztán tényleg megcsináljuk”.

– Mit tud a magyar őseiről?

– Apám családja Budapest közelében élt, gazdálkodással foglalkoztak. Van egy 22 oldalas listám, tele helységnevekkel és családnevekkel, amiknek utána kellene járni.

– Ellátogatott már Magyarországra?

– Nem. Úgy volt, hogy most fogok, de családi okok miatt hamarabb haza kell repülnöm, mint ahogy számítottam. Nem biztos, hogy készen állok felemelni ezt a követ és alápillantani. De hát a családom múltja valahol mind bennem van. Magyar vagyok. Egyszer utána kellene járnom.

– A Wingerek sokat beszéltek az óhazáról?

– Persze, de Amerikában már elvesztették a kapcsolatot Magyarországgal, mint nemzettel. A nagynénéim és a nagybátyáim mindig azt hajtogatták, hogy milyen nehéz volt az életük a farmon. Apámnak mind a tizenkét testvére még ott született. Ő volt a legfiatalabb és egyben az első közülük, aki már Amerikában jött világra, 1924-ben.

– Ortodox családba született. Az első hangosfilm, A jazzénekes (1927) óta tudjuk, hogy az előadóművészi karrier és az ortodox hagyomány nem igazán fér össze egymással.

– Ez nálunk sem volt benne a képben. Én sem vágytam arra kiskoromban, hogy majd színész legyek.

– És mikor kezdődött?

– Tizenhét éves korom táján.

– Amikor bejelentette otthon az elhatározását, szülei ellenezték?

– Igen, pontosabban a színészi ambíció még csak meggondolásra sem volt méltó. Az ember nem tud rendesen megélni a színészkedésből, legalábbis ez volt az uralkodó nézet akkoriban. Először is, a nőknek az volt a legfőbb dolguk, hogy jól házasodjanak. Ezen túlmenően egyáltalán nem számított, milyen foglalkozást választanak. Nekem is az lett volna a dolgom, hogy találjak egy jó férjet. Ah… áldassék meg a szívük, de hát a szüleim is ezzel a tradícióval nőttek fel. Habár ezt a régi mintát inkább a nagyszüleim követték, mert anyám dolgozott. Irodavezető volt. Amikor hétéves lettem, elkezdett bejárni a munkahelyére. Úgyhogy amikor jött a feminizmus, nekem teljesen új volt, hogy a nőket „fel kell szabadítani”.

– Végül mit kezdett a szülői elvárásokkal?

– Szüleimnek csak a bátyám egyetemi taníttatására volt pénze, tehát adva volt, hogy nekem dolgoznom kell. Pincérkedtem. A szociológia érdekelt, azt tanultam. Kiskorú bűnözők kezelésére szakosodtam.

– Clevelandben?

– Nem, ez már Kaliforniában volt, odaköltöztünk, amikor még fiatal voltam. Mindig is erős munkaetikám volt. És mivel nem volt kérdéses, hogy pénzt kell keresnem, jó ideig fel sem merült, hogy művészkedésre adjam a fejem. Amikor meggyőztem magam, hogy igenis tudok/tudnék pénzt keresni a színészi munkából, mert vannak reklámfilmek meg szappanoperák is, akkor váltottam.

– De ehhez egy baleset is kellett.

– Igen, a kórházi ágyon rádöbbentem, hogy a színészet nélkül nem lenne értelme az életemnek. Vallom, hogy nem az őseinkért élünk. Elsősorban önmagunkért, s magunknak kell bizonyítanunk. De persze nem járhatnánk a saját utunkat, ha ők nem küzdöttek volna azért, hogy most itt legyünk. Van valamiféle szellem az emberben, amitől ő más, és ez a szellem ki akar törni. Nekem évek kellettek, mire ez a beteljesedés végbement.

– Szülei vallásos értékrendszert plántáltak önbe?

– Amikor azt mondja, hogy vallásos értékek, akkor voltaképpen emberi értékekről beszélünk, nem? Már ha a vallás jobbik aspektusáról van szó. A moralitással mindig küzdöttem. Etikus egyéniségnek gondolom magam, de nem vagyok biztos benne, hogy lenne morális iránytűm. Hiszen nem ítélkezem mások felett. Hogy a másik ember mit csinál a saját életének kontextusán belül, és hogy arra milyen morális kódex szerint kell tekinteni, ez nem az én dolgom. Minden cselekedet bizonyos körülmények között jön létre. Ha éhes vagy, képes vagy megtenni bizonyos dolgokat. Hogy jövök én ahhoz, hogy a saját kényelmes életemből kitekintve megítéljem ezt? Ez nem helyénvaló. Zsidó mivoltomban én így rendezem le ezt a kérdést. Ennek része az is, hogy társadalmi tudattal kell rendelkeznem.

10 - Debra-Winger– És mi a helyzet a vallásos hitekkel? Azonosulni tud velük?

– Amikor a fiam tizenegyes éves volt, elment beszélgetni a rabbihoz, aki azt mondta neki: „Hamarosan meg fogod tanulni a szent szövegnek ezt és ezt a részét és aztán készen állsz… Mit gondolsz erről?” Mire a fiam: „Nem hiszek Istenben”. A rabbi erre felkiáltott: „Gratulálok, zsidó vagy!”

Történetesen a zsidó vallásba születtem, ezt nem tudom megmásítani. Szeretem e vallás esszenciáját, ami nem más, mint a képesség arra, hogy megkérdőjelezzük a dolgokat. Úgy érzem, emberi lényként addig maradok életben, amíg képes vagyok kérdezni.

– Nyilván a színészi hivatása is része ennek a hozzáállásnak.

– Amikor a rendező szájából elhangzik a két szó: „felvétel” és „ennyi” – nos, a kettő közötti percek szent pillanatok voltak számomra. Akkor kerültem a legközelebb ahhoz, amit talán vallásos élménynek nevezhetünk.

– Az, hogy bizonyos késztetésekkel és tehetségekkel születünk a fizikai világba, fontos lehet a vallásos tudat számára. Hiszen a talentum jel arra, hogy mi az egyén küldetése a földön.

– Igen. Csak szerintem ezt olykor rossz kontextusba helyezik, mondván: a művészet nem esszenciális dolog az életben. De hogy jó barátomat, a kötéltáncos Philippe Petit-t idézzem: „Ha valami hasznos, akkor az nem művészet”. Ezt persze némi iróniával mondom, hiszen mi hasznos, ha nem a művészet?! Nagyon is szükségünk van rá, hogy képesek legyünk élni. Ugyanakkor már-már zen-szerű állapot a cél, hogy a művészetnek elsősorban ne a hasznosság legyen a mércéje.

– Úgy tudom, kamaszként ellátogatott Izraelbe és egy ideig egy kibucban élt.

– Ez is azon sok dolog egyike volt, amit fiatalon csináltam.

– Hogyan hatott önre Izrael? Nem volt Jeruzsálem-szindrómája…?

– Ez érdekes téma. Mindig úgy gondoltam, filmet kellene csinálni róla.

– Egy magyar író-rendező [Juszt Balázs] éppen ezen dolgozik!

– Nem igaz, tényleg?!

– Csak nála a főszereplő férfi lenne.

– Érdekes egybeesés, hiszen egy ideje már jómaga is kutatom a témát. Konzultáltam szakértőkkel Jeruzsálemben, most is éppen egy pszichiáterrel váltok üzeneteket emailen. Mondja meg ennek a rendezőnek, hogy írja át a főszerepet Máriává, és hívjon fel! (Winger éppen Marokkóból érkezett, ahol a bibliai Dináról szóló The Red Tent című filmben játszotta Rebekát – K.L.) Biztosan sok filmest foglalkoztatott már e jelenség.

Mindig is úgy éreztem, hogy nagyon homályos az, ki és mi Jézus. Emlékszik Richard Alpertre? Ó maga biztos túl fiatal ahhoz. Baba Ram Dass-ként vált ismertté. (Zsidó születésű spirituális tanító, író – K.L.) A ’60-as években guru lett és írt egy könyvet [Remember,] Be Here Now címmel. Ebben elmeséli a fivére történetét, aki nagy hippi volt. Mindenki kedvelte, mert jó érzéseket keltett az emberekben. De egy nap berakták az elmegyógyintézetbe. Miért? Mert egy ideig azzal a szlogennel járkált az emberek között: „Én Jézus vagyok, te is Jézus vagyok, mi mindannyian Jézus vagyunk”. De amikor egy nap megváltoztatta a szöveget arra, hogy „én Jézus vagyok, te meg nem”, akkor rögtön becsukták az elmegyógyintézetbe. Ez a história nekem csupa érdekes kérdést vet fel. És mint mondtam, számomra az emberi létezés értelme, hogy állandóan kérdezek.

 

Címkék:2014-10

[popup][/popup]