Szombat előfizetés 2017

Nagymihálytól Jeruzsálemig

Írta: Jablonczay Tímea - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az újra-felfedezett írónő: Szenes Erzsi

15 - Szenes-Erzsi-666x1024

 

Csehszlovákiai (és szlovákiai) magyar költő, újságíró, Holokauszt-túlélő, izraeli magyar író.

 

Szenes Erzsi (1902, Rajec – 1981, Jeruzsálem) a két háború között Magyarországon is ismert és elismert alkotó, a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legnagyobb tehetsége. Újságíróként dolgozik csehszlovákiai magyar lapoknál (Kassai Napló, Prágai Magyar Hírlap, Magyar Újság), verseit a kor rangos folyóiratai (és napilapjai), többek között a Nyugat, a Múlt és Jövő, a Pesti Napló, Szép Szó, a pozsonyi Esti Újság közlik, önálló verskötetekkel is jelentkezik. A fasiszta Szlovákiában 1939-41 között azonban megéli a nagymihályi gettó kirekesztettségét, az egzisztenciától, méltóságtól megfosztó üldözöttség stációit. 1942 decemberében, a deportálás elől sikerül átszöknie Budapestre. A bujkálás, az állandósuló bizonytalanság, az életveszély mégsem töri meg, cselekvőként, mentőként tud fellépni. 1944. március 21-én az SS kezére kerül: Zrínyi utcai börtön, Kistarcsa, Auschwitz, Fallersleben, Salzwedel. Az elképzelhetetlen szenvedést követő felszabadulás után kiderül: családjából egyedül ő élte túl a Holokausztot. A pozsonyi három év után úgy dönt, hogy „végképp lezárja életének végzetes tragédiákba torkolló szakaszát”, és 1949 decemberében az elsők között alijázik.

 

Az Izraelben töltött három évtizedben,

haláláig az Új Kelet köré szerveződő magyar írói csoport tagja, a lapnak rendszeresen küld tárcákat, novellákat, kisebb esszéket. Tel-Avivban ezekben az években adja ki a Van hazám (1959) című tárcagyűjteményét, majd az 1939 és 41 között Nagymihályon lejegyzett naplójának szövegét 1966-ban A lélek ellenáll címmel rendezi sajtó alá (Budapest, Szépirodalmi). A nagymihályi időszak alatt még egy kisregényt ír (Nyártól nyárig, Cserépfalvi, 1943). Az Új Keletben publikált rövidprózák és a két háború közötti csehszlovákiai és magyarországi lapokban közölt írásainak összegyűjtése és kiadásának előkészítése most folyik. A kortársak elismerésén túl, háború utáni irodalomértésünk rostáján költészete és irodalmi tevékenysége kihullott, de a szerzői életmű elhelyezésével és méltó elismerésével nem csupán a mai magyar irodalomtörténet, hanem a magyar zsidó irodalomtörténet és a Holokauszt emlékezetét magába építő kulturális kanonizálás is késésben van, ezen a téren is adósságot kell törlesztenünk.

Szenes Erzsi Rajecen, Mosócon, majd a Kassához közeli Nagymihályon élő magyar asszimiláns családban nevelkedett, apja Singer Mátyás magyar tanító, testvére dr. Singer Ármin ügyvéd. Magyar anyanyelve mellett a német, szlovák és a héber nyelv ismerete szintén hozzátartozott a család apai örökségéhez. A család ahhoz a magyar asszimilációs társadalmi szerződéshez igazodott, amely a domináns magyar kultúrába és társadalomba való beilleszkedést identitásváltáshoz kötötte. A geopolitikai helyzet megváltozása, az 1918-ban megalakuló Csehszlovák Köztársaság új politikai feltételei azonban eltérő módon alakították az identitásuk etnikai, nyelvi, vallási és kulturális tartalmait, így a zsidó néphez és valláshoz való viszonyukat is. A cionizmus megerősödése, hogy „egyszerre, szinte varázslatosan, önmagára ébredt a zsidóság”, ebben a megváltozott szituációban magától értetődőnek tekinthető. Ugyanis Csehszlovákia megalakulásával, a Masaryk-korszakkal egy, a nyugati polgári demokráciához hasonló, liberális, demokratikus értékeket valló politikai berendezkedés jött létre, amely hatással volt az etnikai státuszok átrendeződésére is: a zsidóságnak nemzetiségi jogosítványt biztosított. Asszimilációs kényszert nem róttak rájuk, azaz nem kellett cseh vagy szlovák identitásváltáson keresztülmenniük, viszont a nemzetiségi jog megadásának politikai oka is volt, a korábbi magyar ajkú zsidóságot le akarták választani a magyarságról.  Így a népszavazásnál Nagymihály körülbelül 9 ezer lakosa közül 3 ezer fő zsidónak vallotta magát, ahogy Szenes is egyik visszaemlékező írásában megjegyzi: „a prágai parlament zsidó képviselői biztosak lehetnek a nagymihályi választók felől” (Emlékezés a nagymihályi zsidókra), de a magyar kultúrához való kötődésük továbbra is erős maradt.

A fiatal Szenes Erzsi tehát a magyar kultúra tagjaként a magyar irodalmi életben szeretett volna érvényesülni. Költői indulása anekdotikus. Minden vágya az volt, hogy Berlinben irodalomtörténetet tanuljon, de ehhez apai jóváhagyásra volt szüksége. Apja nem kifogásolta terveit, csupán egyetlen feltételt szabott: ha Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője azt mondja a verseire, hogy van tehetsége az irodalomhoz, akkor részéről nincs akadálya, támogatja a tanulmányait. A 19 éves fiatal lánynak Nagymihályból nem volt egyéb dolga tehát, minthogy felkeresse az Andrássy úti Magyar Korona kávéházat, és odaálljon Osvát Ernő elé a verseivel. A találkozás a vártnál is jobban sikerült, egy hét múlva biztató választ kapott, és első verse hamarosan meg is jelent a Nyugatban. A 20-as és 30-as években publikált köteteit – Selyemgombolyag, 1926; Fehér kendő, 1927; Szerelmet és halált énekelek, 1936 – már nemcsak számon tartották, hanem Ignotus, Babits, Radnóti, Füst Milán, Komlós Aladár kiváló kritikát is írt róluk. Költészetének korabeli elismerését mi sem bizonyítja jobban, hogy antológiák vették fel verseit köteteikbe. Külön érdekesség, hogy szerepel például egy Schöpflin Aladár szerkesztette 1928-as olasz antológiában is (1941-ig 8 kiadást élt meg a kötet), olyan szerzők között, mint Petőfi, Kiss József, Babits vagy Juhász Gyula. De nemcsak lírikusként ismerték, és ismerték el, hanem rövidprózája is mindig bekerült a csehszlovákiai magyar szerzők irodalmi válogatásába.

 

Nagymihály

Nagymihály

Nagymihály, majd fiatalkorának későbbi helyszínei (Pozsony, Prága) szlovák, cseh, német, magyar, zsidó környezete olyan sokszerzős kultúrába ágyazza őt, mely a folyamatos fordítást, interkulturális kapcsolatok sokaságát, kulturális minták cseréjét teszik számára lehetővé, és személyiségét multi-identikussá formálják. Nem csupán arról van szó, hogy újságíróként életformája az utazás, Budapest, Prága, Bécs, Párizs, Berlin, Hága között szinte állandóan úton van és tudósít, hanem Prágában, Bécsben, Párizsban, Berlinben, az egyes lapokhoz csoportosuló, kávéházakban élő, dolgozó, vitatkozó írói, művészi társaságok állandó szereplője is. A prágai magyar élet egyik legfőbb jellemzőjének éppen azt tartja, hogy „az ember itt nem barrikádozza el magát a nem magyaroktól, józanabb is, nem is lehet és nincs is rá szükség.” (A prágai magyar szigetről) Az utazás, az úton levés, a helyváltoztatás és a választott vagy kényszerű állomások nyújtotta tapasztalatok, a törésekkel és kötődéssel, az elveszett otthon és a részleges hazatérés dinamikája már gyerekkorától meghatározó élménye.

 

A két háború közötti liberális, demokratikus

Masaryk-korszakra 1938-tól, a Hlinka-féle néppárt hatalomra jutásával rémálom következik. Minthogy a szlovák nemzetállam létrejöttét 1939-ben a náci Németország teszi lehetővé, ezzel a zsidóság sorsa megpecsételődik: radikális antiszemita programmal a zsidóság többségi lakosságból való kiiktatását hajtják végre. Szenes Erzsi ugyan átszökik 1942-ben a magyar határon, de családja otthon marad. Az ezt megelőző 3 év (1939-41) szenvedéseit rögzíti gettó-naplójába. A napló szövege szerint a szlovák fasizmus fokozódó nyomására a megbélyegzést és kirekesztést – ugyancsak a sajátos politikai szituáltság miatt – kettős kiközösítésként éli meg, amely mint magyar zsidót sújtja. „Zsidó és magyar, egyik is bűn, a másik is, a kettő együtt a legnagyobb.” (A lélek ellenáll, 316) Helyzete azért is sajátos, mert irodalmi, tudományos munkáival valóban a szlovákiai magyar kultúra működését szolgálta egy, a magyar kultúrát ellehetetlenítő kontextusban. „Ha a zsidók nem beszélnének ebben a városban magyarul”, írja a Naplóban, „aligha lehetne már magyar szót hallani. A zsidóknak ismételten eltiltják már a magyar beszédet, de hiába tiltják el. (…) Az árják már nem szívesen köszönnek zsidónak, vagy egyáltalán nem köszönnek. Egyesek, ha egyedül vannak s nem társaságban, a régi hangon üdvözölnek bennünket, s olyan alázatosan, mintha bocsánatot kérnének tőlünk – de ha többen vannak együtt – nyilván egymástól való féltükben –, a levegőbe néznek, átnéznek rajtunk. Apámnak, aki magyar tanító volt itt egykor és két-három generációt nevelt fel, még a g-egyenruhások (gárdisták) [is] szoktak köszönni, persze ha nem látja senki, s apám úgy köszön vissza, mint régen: – Szervusz, fiam.” (A lélek ellenáll, 178). Magyarságában és zsidóságában üldözöttként a magyaroktól várja 1941-ben a segítséget, de már tudja: „(…) minden idegem egy olyan világhoz van kötve, olyan közösséghez, mely nem akar tudni rólam.” Éppen ez teszi – ha lehet – még tragikusabbá ezt a sorsot: végül éppen a náci népirtókkal kollaboráló magyar állam által kellett keresztülmennie azokon az elképzelhetetlen borzalmakon, melyek 1944 márciusától vártak rá.

A naplóban leírtak szerint a háború alatt öt-hat könyvre való kiadatlan kézirata, regények, novellák, mesék vesztek el. Az izraeli évtizedek alatt megpróbálja a lehetetlent: a megtalált kéziratokból és jórészt emlékezetből „rekonstruálni” a múltat; és valóban, az Új Kelet hasábjain megjelennek az elveszettnek hitt mesék, de már egy készülő ereci mesekönyv darabjaiként (Ők is új olék, Jom háácmáut az erdőn), visszaemlékező beszédhelyzetekből kibomló parányi történetekben elevenednek meg Nagymihály zsidó szereplői, életmódjuk, világuk. Bemutatja, hogy a zsidó kultúrát és cionizmust ösztönző tevékenységek, az eszmehordozók aktivitásai milyen utakat találtak a zsidó öntudat fellobbantására (Emlékezés a nagymihályi zsidókra, Az én kis városom), de a saját családi zsidó hagyomány képviselete (Pályám tüskéi, A könyvtár), önnön viszonyulásának újraírása is megjelenik ezekben az írásokban. A cionizmus megerősödésével többen készülnek, és el is indulnak Erecbe, írja, Herzl és Nordau műveit olvassák és olvastatják, olyan kimagasló egyéniségek tartanak náluk előadásokat, mint Max Brod, Ávigdor Haméiri, Patai József vagy Újvári Péter. A zsidó szervezetek jelentékeny, építő munkája úgy tudott megvalósulni, hogy hozzá a „masaryk köztársaság minden szabadságot megadott.” Innen talán jobban érthető az is, hogy miért publikál egyszerre a Nyugatban és a Múlt és Jövőben. Ahogy a visszaemlékezései is életének zsidó identitásához köthető darabjaira reflektálnak: a II. világháború előtt Firenzében egy ottani zsidó klubtól kap meghívást, hogy cionista előadást tartson, zsidó tárgyú írásaiért Prága városa egy évig újságírói ösztöndíjban részesíti, tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak (IMIT), 1944 márciusában pedig Pap Károllyal egyszerre kap Goldberger-díjat.

Szenes, noha a magyar lapokban, folyóiratokban megjelenő írásaiban valóban magyar (európai) irodalmi elődökre támaszkodó költészetet és prózát teremt, de az a kulturális, szellemei környezet és örökség, amely meghatározza világát, sokkal bonyolultabb, sokkal több jelentésréteget magába foglaló kulturális szövegeket eredményez, mint amely első, felszíni olvasatban látszik. Ezen keresztül pedig a ma értelmezője számára éppen a szövegekből kirajzolódó többes identitás-kereszteződések, nyelvi megalkotottságukra való reflexiók lesznek érdekesek, az egyneműség helyett a heterogenitás, a kulturális transzferek következményei. A magyar és európai irodalmi önreflexív elemek mellett a zsidó bibliai, rituális és irodalmi hagyomány az önmeghatározás és önkifejezés szerves része, nem csupán stíluselem. Írásaiban a zsidó hagyomány sajátos témáit, formai elemeit etnikai örökségére való büszkeségként mutatja be, és külön értelmezést igényel, hogy a zsidó ön-definícióhoz nem negatív képekkel, az ún. zsidó öngyűlölettel, a bűnösség negatív sztereotípiájával járul hozzá (mint sok férfi írótársa), hanem van mód a pozitív képekkel való azonosulásra, vagy éppen a hagyományról való leválasztásra. Ennek okát én az eltérő kulturális, politikai szituáltságban látom – az említett zsidó hagyományhoz való társadalmilag eltérő viszonyban –, a férfitól különböző női zsidó identifikációs minták lehetőségeiben, és természetesen a saját hang megtalálásáért való küzdelem egyéni feladatában.

A férfi szó című vers, mely a Nyugatban jelent meg 1927-ben, a zsoltárok nyelvét idézi. A zsoltárok történetéhez tartozik – és itt a vers szempontjából különös jelentősége van –, hogy azokat a Templom lerombolása után állították össze, és a diaszpórában élő zsidók számára a második Templommal való imaközösséghez tartozás érzését erősítették. A vers bibliai motívuma úgy aktualizálódik, hogy a női téma, a férfihoz való viszony problematikussága az apához fűződő intenzív kötődésen (és nem a vele való küzdelmen) keresztül feloldáshoz jut. Az apa mint tanúságtevő viszont odakapcsolja a logoszhoz, a néphez, a vallási értelmű és történeti Izraelhez. Az apai tanúság a túléléssel közvetlen kapcsolatban van. Az apai szó, a gondolat, a szellemi kapcsolat tanúságának a vers folytatójává válik (a vers mint tanúság), megteremtve a beszélő pozícióját, amelyet a patriarchális kultúra a férfinak tulajdonít. A nő mint író (aláíró), a tanúságtevő pozíciója a megidézett hagyományon keresztül olyan ambivalenciát rejt magában, amely viszont feloldhatatlannak látszik.

 

A patriarchális (zsidó) hagyománynak való ellenállás

a női minták visszautasításaként fogalmazódik meg leginkább verseiben, prózájában, és életstratégiájában. A férfinak engedelmeskedő, gyermeki alázatosságban élő anyai mintával való kényszerű, de fájdalmas szakítás, a két életlehetőség és identitás közti mérhetetlen távolság jelenik meg Anyám, hogyan lehet című, a Selyemgombolyag című kötetben megjelent 1922-es versében. A vers metaforikája szintén bibliai motívumot állít a saját élethelyzet esztétikai megformálásának szolgálatába. A vér, test, szög köré szerveződő képi világ a testtapasztalatnak legalább kétféle nyelvi rétegét hozza mozgásba, egy bibliait és az anyainak az apai logosszal szemben a szenzuálishoz, az érzékihez kötött értelmezési tartományát. Az anyaihoz kötött érzékek és ezek érzékelhető elengedése nem olyan könnyű („kell nekem a kezed drága remegése a hajamon”), de a hang és szó tanúsága a távolságot áthidalhatatlanná teszi.

A Holokauszt életének koordinátáit rendezi át. Anyja, apja, testvére meggyilkolásával megsemmisülnek azok az alapok, amelyre élete épült, és a régi önmagával való azonosság, a folytathatóság lehetetlenné válik, ahogyan addigi írásai, kapcsolatai, érdemei is teljesen más megvilágításba kerülnek, nem egyeztethetők össze azzal a tapasztalattal, amelyet átélt, és amely a teljes kifosztásban várt rá. Írásainak ezen csoportja, a Holokauszt traumájának feldolgozhatatlanságával, a közvetítés lehetetlenségével, ugyanakkor az elmondás és tanúságtevés kényszerével az etikai dimenzióját nyitják meg. A traumatikus élmények elmondhatatlansága terhelődik a túlélő lelkiismeret-furdalásával. A tanúságtevő tanú bizonyságtétele, az anya halála, az áldozat szenvedésének értelmezhetetlensége, a kifejezhetetlen gyász a tanúsító művet hozza létre. (Nem sirattalak)

A gettóbeli napló írása során az emlékei közül egy olyan történet kerül a felszínre, melyben a jelenbeli élmény a gyermekkori emlékkel összekapcsolva a „zsidónak lenni” mártírsorsként fogalmazódik meg. A zsidó kisfiú sorsának újramondásában érti meg, hogy ezt a sorsot vállalni fogja, ez előre vetíti meghurcoltatását is, ugyanakkor ez segíti őt tovább Izrael felé. (A lélek ellenáll)

A visszavonhatatlanul eltörölt életekre való emlékezés emlékhelyeként, emlékkönyvként értelmezhető az izraeli memoár (Van hazám) is. Az Apám fái című írás egy olyan tájnak az emlékjeleit idézi meg (az apa által Palesztina földjére előreküldött fák), mely a gyász helyét összekapcsolja a közösség életével. A fákhoz kötött ünnep rituális alkalma, a Tu-Bisvát tartalmai élő emlékezetként a legyilkoltak számára síremléket helyettesítenek. Mint élő emlékjelek, és mint a midrás által tolmácsolt zsidó nép országának fái, összekötik a múltat a jövővel. A névre szóló, előreküldött fák szellemi kapcsolatot hoznak létre a holtakkal és a hazával, és a hazaérkezés hétköznapi fogalmakkal kifejezhetetlen és felfoghatatlan jelentésével.

Szenes Erzsi írásait egy olyan intertextuális és motivikus háló fogja közre, melynek főbb szálai a bibliai zsoltáros hagyományt, a Holokauszt tanúságát, az izraeli újrakezdést és a galutra emlékező narratívákat fonják egymáshoz, de az időben korábbi és későbbi események újraértelmezését az etikai tanúságtétel kényszeríti ki, amely az olvasót is emlékezővé teszi.

Kapcsolódó cikk:

Szenes Erzsi Apám fái című írása és versei

Címkék:2014-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Törölte élő közvetítései közül a Met a The Death of Klinghoffer című kortárs operát

A Metropolitan Opera törölte élő közvetítéseiből a The Death of Klinghoffer című kortárs opera őszi előadását. A kedden bejelentett lépést...

Navracsics: Wallenberg reményt hozott a reménytelen helyzetben

Raoul Wallenberg egykori svéd diplomata és más embermentő hősök arra vállalkoztak, hogy reményt hozzanak a reménytelen helyzetben a magyaroknak -...

Close