Szombat előfizetés 2017

Múltfeldolgozás, megbékélés?

Írta: Kalcsics Ildikó - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

– egy kiállítás margójára.

fotó: nyugat.hu

fotó: nyugat.hu

Nyár végén nyílt meg a Szemtől szemben – Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című állandó kiállítás a vasi megyeszékhelyen, melyről lapunk is tudósított.

A téma egyéni és történelmi feldolgozásáról beszélgettünk Kelbert Krisztina történésszel, a kiállítás kurátorával, Márkus Sándorral, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnökével, valamint Czubor Ferenccel, a szombathelyi Hit Gyülekezete vezetőjével a gyülekezet tagjainak tartott tárlatvezetés kapcsán.

 

Milyen felelősséggel tartozik a mai kor embere

önmagának és a jövő generációknak? Kollektív és egyéni szinten lehetséges-e még kikeverednünk a feldolgozatlanság útvesztőjéből? Mi védhet meg minket attól, hogy a múltat – más körülmények között, új helyzetben – tragikus módon megismételjük? Megtörténhet-e, s hogyan, a szívet megérintő, valódi megbékélés? (Cikkünk még a 25 ortodox rabbi által aláírt „közeledési” nyilatkozat napvilágra kerülése előtt íródott…)

Amint azt a megnyitó kapcsán is bemutattuk, a szombathelyi kiállítás fókuszában nagyszüleink, dédszüleink kortársai állnak, ismerős helyeken: a boltban, a Fő téren, a strandon, s persze az otthonokban, a családi fotókon. Helyi történészként és muzeológusként Kelbert Krisztina az ő sorsukat akarta feltárni, mint egyéni, személyes történeteket – s ez a szándék találkozott a helyi hitközség belső igényével, hogy elveszett szeretteik emlékét valami módon megőrizzék.

Az állandó kiállítás megnyitóján Takács Szabolcs Ferenc európai uniós ügyekért felelős államtitkár, a Nemzetközi Holokausztemlékezési Szövetség (IHRA) soros elnöke találóan úgy fogalmazott: „[a holokausztért való bocsánatkérés] hosszú ideig nagyon halkra, az emlékezés pedig nagyon zavarosra sikeredett, ezért ez a kiállítás egyben kiállás is az olyan megemlékezés mellett, amely magáénak érzi a vértanúk gyászát”.

Márkus Sándor

Márkus Sándor

Ezzel a gondolattal interjúalanyaink is egyetértettek: a 71 évvel ezelőtti események feldolgozása Magyarországon nem történt meg. Márkus Sándor felidézte a háború utáni „agyonhallgatást”, és közösségük – túlélőik – érthető bezárkózását, melyek a zsidó mivolt egyfajta „misztifikálódásához”, s ezáltal a korábbról megörökölt előítéletek fennmaradásához vezettek. A szombathelyi hitközség éppen ezek lebontása és a várossal való közelebbi kapcsolat felépítése érdekében hirdette meg 2010-ben a „nyitott ajtók” politikáját, melynek keretében ünnepi, kulturális és hitéleti rendezvényeik bárki számára látogathatóvá váltak.

Kelbert Krisztina a holokauszt-kutatás legújabb munkái és saját tapasztalata alapján is úgy látja: a vészkorszak eseményeit a maguk valójában megérteni és bemutatni lehetetlen feladat, ugyanakkor „mégis muszáj, mert a történtek választ követelnek”. De „ha általánosságban beszélünk Auschwitzról, soha nem szembesülünk a drámai pusztítás valóságával”.

A tárlatvezetés utáni fórumbeszélgetésen Czubor Ferenc közössége nevében bocsánatot kért a hitközség elnökétől. Nyilatkozatában egy, a társadalomban gyakorta felvetett kérdésre válaszolva azt mondta: „Keresztényként nem az a kérdés, hogy miért foglalkozunk mi a zsidókkal és a holokauszttal, hanem hogy hogyan ne foglalkoznánk? A kollektív és tömeges gyilkosságokat követően nem történt elégtétel, éppen ezért nincs megbékélés. Sok a titok, és sok család és egyén még mindig ezek terhét hordozza.”

Kelbert Krisztina

Kelbert Krisztina

A gyülekezet vezetője szerint

a holokauszt a második világháború előtti kereszténység csődje volt,

hiszen „nem egy-egy megmentőnek és sok áldozatnak kellett volna lennie, hanem fordítva. Ezért fel kell tenni a kérdést: hogyan juthatott idáig az európai civilizáció?” Ugyanakkor hangsúlyozta, nem lehet és nem is célszerű a mai társadalomra kollektív felelősséget hárítani a holokauszt miatt, hiszen ez egyrészt igazságtalan, másrészt kontraproduktív lenne a valóság hű és méltó feldolgozása szempontjából. Fontosnak tartja, hogy az emberek minden szinten – a családban, az iskolában, munkahelyeken és egyéb közösségekben – pontosan és hitelesen ismerhessék meg a tényeket, s ebben segít az egyéni sorsok és a közös történelmi valóság bemutatása, ahogyan az a Szemtől szemben kiállításon is történik.

A „Soha többé!” jelszó mára túl elvonttá, általánossá, s ezzel erőtlenné vált, figyelmeztetett a történésszel egybehangzóan a gyülekezetvezető, aki szerint, ha jó ügyekért a rosszal szemben egyénenként és közösségenként összefogunk, van esélyünk elérni, hogy az alapvető emberi normák – mint például a „Ne ölj!” parancsa – érvényesüljenek.

Czubor 2

Czubor Ferenc (balra) a Szombathelyre látogató Ilan Mor izraeli nagykövetet üdvözli

Hogy mindezek után és fényében lehetséges-e még valódi megbékélés – nemcsak a közösségek társadalmi szintjén, hanem az egyén legbelső énjében is –, nyitott történelmi kérdés, amelyre magunknak kell megtalálnunk a választ, de léteznek pozitív példák. Márkus Sándor őszinte és nem elvárt gesztusként fogadta a szombathelyi Hit Gyülekezete bocsánatkérését, Kelbert Krisztina történész pedig olyan visszajelzésekről számolt be a kiállítás látogatói – túlélők vagy azok leszármazottai – részéről, amelyek reményt adnak arra, hogy a fájdalmas sebek gyógyulásnak indulhatnak. Czubor Ferenc egy belső titkát osztotta meg a kérdésben: személyes imaéletében minden egyes elhurcolt szombathelyi zsidó emberért név szerint kezdett bocsánatot kérni Istentől…

 

Látogatók mondták…

A szombathelyi Hit Gyülekezete tagjait a kiállítással kapcsolatos érzéseikről, gondolataikról kérdeztük:

 „Ez volt a második alkalom, hogy elmentem a kiállításra. Nyáron is, most is, mikor megláttam nagyapám nevét az elhurcoltak falán, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ő hazajött, de édesapja, nevelőanyja és egyik öccse a táborban estek áldozatául a holokausztnak. A másik öccse még eljött a táborból – de olyan súlyos betegen, hogy útban az akkori Palesztina felé ő is elhunyt.
A háború után nagypapám egy német nemzetiségű katona özvegyét vette feleségül, és nevelte az ő gyermeküket, az édesapámat. Gyermek nem kívánhat több szeretetet, odafigyelést, mint amit ő édesapámnak, és nekünk, unokáinak adott.
Kiskoromban, amikor nem voltam még tisztában a holokauszt borzalmaival, sokszor megkérdeztem nagymamámtól, miért nincs testvére édesapámnak. Akkor nem értettem a választ: ‘Öregapád nem akart zsidó gyereket erre a világra hozni’. Már értem, hogy miért nem, de választhatta volna a másik utat is: sok-sok zsidó kisgyereket, akik továbbviszik az emlékezést.”

*

„Nagyon tetszett az életrevalóság… Férjem nagymamája azt mondta, a zsidóság deportálása miatt kiürült a falu. Sok ember élete ment a halálba.”

*

„Anyám mesélte, hogy a nagymamától egyszer valakik ennivalót kértek a határban, valószínűleg menekülő zsidók voltak. Adott nekik, ami nála volt. Másoknak is, cigányoknak is szokott rendszeresen segíteni… Amikor viszont Szombathelyen a gettó mellett mentek nagyapámmal a piacra, már más történt. Egy ismerős zsidó ember próbált nekik inteni, hogy mondhasson vagy kérhessen valamit, de nagyapám azt mondta nagyanyámnak, hogy ne nézzen oda. Féltek. Nagyapám ugyanakkor több embert is kiszöktetett a határon, mivel szokott titokban búzát vinni Burgenlandba eladni.”

*

„Mindig is az volt az érzésem, hogy a vállalkozásban, üzleti életben valami hiányzik, vákuum van Magyarországon. A zsidók spontán, természetes módon tudtak valamit, amiből sokat tanulhattunk volna, de az irigység miatt lemaradtunk róla. Ugyanez igaz az oktatásra is.”

*

„A holokauszt nehéz téma, de a kiállítás az életről szólt, és így kell megközelíteni. Fontosak az arcok. Nem a nagy számok, hanem a konkrét helyek, élmények, amik összekötnek velük… A lakosság nagy része öntudatlanul antiszemita, félnek az egész témától, mivel mindig kerülve volt, és mivel a zsidó vagyonok eltulajdonítása miatt még sok az ellenérdek és a rejtegetnivaló.”

*

„Én már gyerekkoromban sem értettem, hogy tulajdonképpen mi a problémája az embereknek a zsidókkal, miért szitokszó sokaknak a ‘zsidó’. Hiszen – ahogy egy Jézus életéről szóló filmben még a szocializmusban láttam – az első tanítványok mind zsidók voltak (mint ahogy maga Jézus is), és nincs nagyszerűbb, felemelőbb történet az Evangéliumnál. Ismerni nem ismertem zsidó személyeket, vagy nem tudtam róluk, hogy zsidók – mivel ez akkor nem volt beszédtéma. Most is nehéz még erről az emberekkel beszélni, úgy kell kitapogatni, hogy mit tudnak befogadni, hol állnak a kérdés feldolgozásában.”

 

 

Címkék:Czubor Ferenc, Kelbert Krisztina, Márkus Sándor, Szombathely, zsidóság

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Karácsonyi zsinagóga

Drónnal készült légifelvétel a szegedi zsinagógáról - karácsonyi ének kíséretében.

A mai késelő pórul járt

Lelőtték, mielőtt bárkit megsebezhetett volna.

Close