Szombat előfizetés 2017

Mengele bőröndje – Josef M. két halála

Írta: Gyurkovics Tamás - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Josef Mengele a világ egyik legkeresettebb háborús bűnöse volt. Sosem fogták el. Öreg és szabad emberként halt meg Brazíliában. Bujdosásának valódi történetét jobbára színes, szélesvásznú legendák takarják előlünk, pedig az igazság talán azoknál is megdöbbentőbb. Gyurkovics Tamás két könyvből álló regényében, melynek elbeszélője maga a főszereplő, nem csak a dél-amerikai évtizedek hiteles történetét ismerjük meg. Eljátszhatunk azzal a gondolattal is, mi történt volna, ha ezerkilencszázhatvanban az izraeli titkosszolgálat ügynökei Adolf Eichmann helyett a Halál Angyalát fogják el és állítják bíróság elé Jeruzsálemben…  A regény, mely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, s amelyből alább részletet közlünk, e két élet és két halál történetét meséli el.

Gyurkovics Tamás (Fotó: Tassy Márk)

Amint hazaérkeztem Capitán Mirandából, csomagolni kezdtem. Az ajtón belépve első utam a kétajtós szekrényhez vezetett. Le sem vetkőztem. Kezet sem mostam, pedig a testi higiéniából a legnehezebb körülmények között sem engedtem soha. Most azonban erről is megfeledkeztem, olyan izgatott voltam. A szekrény tetejéről nagy üggyel-bajjal lerángattam az utazóládát, amelyet még Buenos Airesben vettem. Az alján, gondosan összehajtogatva egy régi Burberry-felöltő feküdt, meg néhány skatulyányi naftalin. A felöltőre elkezdtem föltornyozni az öltönyeimet, aztán sorban a többi ruhámat. Az ingeket, a fehérneműt, végül a kissé már viseltes házikabátot is. Erre a stószra egy rétegnyi újságpapírt fektettem, hogy az ezután következő ruhadarabok – az erdei barangolásokhoz meg a kertészkedéshez használt hosszú és rövidebb nadrágok, a hitványabb pólóingek és a reklámtasakba csomagolt kesztyűk – össze ne koszolják az alattuk lévő, alkalmi darabokat.

Körülnéztem a szobában.

A falra erősített kovácsoltvas fogason ott lógott a fehér orvosi köpeny, amely még Krug ajándéka volt a születésnapomra. Olyan nyomorultul függött a fémkarra akasztott vállfán, akár egy fejétől megfosztott korpusz a feszületen.

Elcsomagoljam-e?, tettem fel magamban a kérdést. Lesz-e még szükségem rá? Vajon fogok-e még gyógyítani és mikroszkóp fölé görnyedve a teremtés nagy kérdéseire válaszokat keresni ott, ahova most megyek? És vajon mi lesz akkor, ha utam során határőrök vagy zsoldoskatonák tartóztatnak fel, akik gyanakodva méregetik majd Peter Hochbichler svájci útlevelét, összehasonlítgatva ábrázatomat a náluk lévő, gyűrött fotokópiákkal? Ők vajon mit gondolnak majd, amikor utazóládámban megtalálják a fehér köpenyt?

Milyen szánalmas, hogy ez jut eszembe! Hiszen leselkedik rám ennél nagyobb veszély is! Ha a barna bőröndöt felnyitják, azonnal végem.

Sarkon fordultam, bezártam és be is reteszeltem az ajtót. Miután kikémleltem az ablakon, behúztam a sötétítőfüggönyt is. Kiemeltem a szekrény mögé rejtett barna koffert, amelynek keményített fedelét és sarkait vaspántok fogták össze. A nadrágszíjamhoz láncolt kulcscsomón ott függött a kulcs, amely a bőrönd zárjait nyitja. Remegő kézzel a kulcslyukba illesztettem és elfordítottam a kulcsot, majd hüvelykujjaimmal benyomtam a kallantyúkat és felemeltem a koffer tetejét. Milyen régen mertem ezt megtenni! Milyen régen mertem szembenézni egykor volt nagyságommal, amelynek kontrasztjában olyan fájdalmasan látványossá válik mai nyomorúságom…

Hiánytalanul megvolt minden, amit negyvenöt januárjában sietve összecsomagoltam. Sietve, de nem minden körültekintés nélkül! Az egyre közelebbről hallatszó ágyúdörgés és a tisztek lakhelye felől beszűrődő ideges zsongás ellenére is ügyeltem arra, hogy a vaspántos bőröndből ne hiányozzon semmi, ami a kutatásaim folytatásához szükséges lehet. Igen, azzal a szeretettel és önzetlen figyelemmel válogattam össze ennek a koffernek a tartalmát, hogy tanult birtokosát – akárki legyen is az – biztosan elvezesse majd a tiszta és tökéletes faj genetikai képletéhez! Mert e bőrönd tartalma voltaképp egy térkép! Egy már-már hiánytalan útleírás a tökéletes faj örökítő anyagához, amellyel a jövendő nemzedékeket újraoltva megvédhetjük magunkat az emberi tökéletlenségtől, amiképp megvédtük magunkat a torokgyíktól vagy a himlőtől is.

Ott volt a kofferben minden. Porosan és sárguló vinyettákkal, de hiánytalanul: a vérminták és a szervszelvények, a szempreparátumok és a szövetminták. Mellettük pedig a könyvtárnyi dokumentáció, a géppel és kézzel írt feljegyzések, a boncolási jegyzőkönyvek, a kísérletek leírásai, néhány válogatott kórlap. Továbbá annak az ügyes prágai fogolynőnek a rajzai: keresztmetszeti képek, kórprogressziós ábrák, orvosi illusztrációk.

Josef Mengele

Íme, a parázs, gondoltam, amelyet megvédtem a rám zúduló özönvíztől! A parázs, amelyet nem engedek se kihunyni, se kihűlni. A tisztítótűz egyetlen izzó darabkája, amelyet egy boldogabb korban újra fel lehet majd szítani, hogy az emberiség legnagyobb máglyáját gyújthassuk meg vele, mely elemészt végre mindent, ami az életünket megnyomorítja.

Ami az életemet megnyomorítja, mondtam ki fennhangon. Felindultan csaptam le a koffer fedelét.

Őrültség volt magammal hoznom Sziléziából! Őrültség volt a megszállt Németországban rejtegetni, őrültség volt átcipelni fél Európán és őrültség volt áthajózni vele az Atlanti óceánon! Őrültség!

Buenos Airesben kis híján az életembe került ez a vakmerőség. Amikor az Észak királyáról leszálltam és a perónista vámosok kinyittatták velem a bőröndöt, a megdöbbenéstől akaratlanul is hátráltak egy lépést. Tanácstalanul tereltek be az érkezési hangár egy lefüggönyözött irodahelyiségébe, ahol aztán megpróbáltak kihallgatni. Sikertelenül, persze. A németre eleve gondolni se mertem, de angolul, vagy más civilizált nyelven sem beszéltek, én pedig akkor spanyolul nem értettem még. Intettek, hogy üljek le, várjak. Az útlevelemet elvették.

Úgy éreztem, az utam ezzel véget ért. Néhány perc alatt azonosítanak, elfognak és visszatoloncolnak Európába, ahol megölnek majd, mint egy kóbor kutyát. A titokzatos koffer tartalmára pedig legfeljebb csak áhítozni fognak a világ tudósai, de használni már nem merik. Inkább visszakullognak az út elejére, amit pedig helyettük és érettük is megtettem már. És elölről kezdenek mindent.

A vaspántos bőröndből pedig vásári látványosság lesz. Aprópénzért mutogatják majd Európa szörnyülködni vágyó bugrisainak a szakállas nők, a törpék, a sziámi ikrek és más torzszülöttek produkcióinak szüneteiben. Vagy egyszerűen máglyára vetik és barbár szónoklatok kíséretében elégetik.

Tényleg nem tudom eldönteni, vajon az életemet sajnáltam-e jobban abban az elsötétített irodahelyiségében, vagy az emberiséget, amely újra a saját ostoba történelme akadályoz meg abban, hogy távolabb kerüljön végre a majomtól, amelytől származik és közelebb az Istenhez, amely kezdettől féltékenyen szemlélte emelkedését…

Bő félóra elteltével a vámosok visszatértek egy mogorva, gyűrött kis ember társaságában. Csak a pecsétfoltos fehérköpeny árulta el, hogy a kikötő beosztott orvosa lehet. A férfi másnapos volt, vagy csak nemrégiben, a vámosok dörömbölésére ébredt fel egy hosszú ügyelet nyugtalan éjszakája után, mert duzzadt szemekkel és aceton szagot árasztó lehelettel morgott oda valamit nekem. A két vámos ideges mutogatására rosszkedvűen beletúrt a kofferbe. A preparátumokat hamar félretolta, a dokumentációt kezdte lapozgatni. Bosszúsan ingatta a fejét, majd a két vámos felé fordult és miközben a sűrűn teleírt oldalakat pörgette az ujjaival, azt kiabálta nekik, hogy alemán, alemán, ami azt jelentette, ennyit már akkor is tudtam, hogy ’német, német’.

Ez németül van, marhák!

Ő pedig nem beszél németül, ez a napnál világosabb volt. Ekkor rám nézett és annyit kérdezett, „Doktor?”.

Igenis, kérem, bólintottam. Illetve, Sí, doctor!, majd a kofferre mutatva hozzátettem: Konferenz. Akademie. Academia!

A férfi ezzel láthatóan megelégedett, mert visszafordult a két vámos felé és szemrehányó hanghordozással ő is elismételte. Médico… conferencia… academia. Ezután hangos krákogások közepette távozott.

A vámosok egymásra néztek, megvonták a vállukat, aztán intettek nekem, hogy szedjem össze a holmimat és menjek isten hírével.

Hiába végződött ilyen szerencsésen az eset, mégiscsak rávilágított arra, milyen őrültség ennyi kockázatot vállalnom a tudomány és az emberiség üdvéért.

Az emberiség különben is hálátlannak bizonyult.

A dilemmám ezért, ha lehet, most még nagyobb volt, mint negyvenötben vagy negyvenkilencben. Megkockáztassam-e, hogy újabb országhatáron csempészem át a jövendő titkait rejtő bőröndöt? Vállaljam-e újra, hogy az ágyam vagy a szekrényem alatt rejtegetem, miközben azt sem tudhatom biztosan, lesz-e szobám, benne pedig ágyam és szekrényem…?

Önzőbbnek kell lenned, Beppo!, figyelmeztettem magamat. Az önzetlenek életképtelenek, elpusztulnak mind!

Mégsem voltam képes rá.

Gyengéden végigsimítottam a lezárt koffer papírtapintású fedelén. A kezem elidőzött a megtévesztésül felragasztott világjáró matricákon. Kairó, Athén, Stockholm, London.

…És Buenos Aires és Bariloche, folytattam. És Asunción és Hohenau. És São Paulo és ki tudja még milyen isten háta mögötti, brazil porfészek!

Óvatos mozdulattal az utazóládába fektettem a bőröndöt, letakartam egy réteg újságpapírral. A papírra két kalapot tettem, szépen, egymás mellé. Még így is elég légrés maradt ahhoz, hogy az utazóláda fedelét úgy zárhassam le, hogy azzal ne nyomjak össze semmit.

A kezeimet néztem, ahogy a bőrönd fedelén pihennek. Hirtelen olyan idegennek éreztem őket, mintha nem is az én bőröm feszülne rajtuk! Ekkor jutott eszembe, hogy amióta megérkeztem, még nem is mosakodtam. Gyorsan levettem a cipőmet, és az ajtó melletti kiszögellésbe állítottam. Kigomboltam az ingemet, levettem azt is, meg az alatta lévő atlétatrikót is. Odaléptem az állványra helyezett mosdótálhoz. Beleszagoltam a kancsóba, a víz friss volt még. Öntöttem valamennyit a zománcozott tálba. Alaposan megmostam az arcomat, aztán fogtam egy nagy darab, illattalan, de valahogy mégis tisztaságszagú szappant, amit Hannelore hordott nekem Dresslerék vegyesboltjából, és átdörzsöltem vele a felsőtestemet, meg a kézfejemet. Leöblítettem magamat a vízzel, aztán kinyúltam, hogy a komód tetejéről elvegyem az odakészített törölköző kendőt.

A kendő azonban nem volt ott. Becsomagoltam már azt is, mint a többi holmimat. Nem hagytam elöl semmit, pedig majdnem egy hónap volt még az indulásig! Kacagni kezdtem. Ahogy hátradőltem és a kezeimet a derekamra tettem, a szappanos víz a hajópadlóra csöpögött. Egy darabig így kacagtam, csöpögve és csípőre tett kézzel, félig az ég felé fordított fejjel, míg a szomorúság daganatai növekedni nem kezdtek a torkomban. Ekkor észrevettem, hogy a könyveim, az írószereim és a naplóm még az íróasztalomon fekszenek, a felső fachban tárolt hanglemezekkel együtt. Nedves kézzel megtörültem a szemeimet. A szappanos víz csípett, sűrűn pislognom kellett, hogy újra tisztán lássak. Odaléptem a lemezjátszóhoz, amit azt követően vettem Encarnaciónban, hogy megkaptam a paraguayi állampolgárságot. Kiválasztottam egy bakelitlemezt és ráhelyeztem a lejátszó korongjára. Felemeltem, kattanásig húztam a tűt és finom mozdulattal leraktam arra a barázdára, ahol érzésem szerint a kiválasztott felvételnek lennie kellett. Hiába voltam azonban óvatos, a kezem még mindig remegett az előbbi érzelmi felindulástól. A bakeliten felsikított a tű, a hangszóró hangosan recsegett. De végül megszólalt a Puccini-ária, amely – ha csak magamnak dúdoltam és fütyörésztem is –, mindig segített. Még a legmagányosabb pillanatokban is, mindig és mindenütt.

 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Misna magyarul – Sabat 6.

"Férfi nem mehet ki karddal, se íjjal, se háromszögletű vagy kerek pajzzsal, se dárdával. Ha ezek valamelyikével kimegy vétkes és...

Megtalálták Heródes egykori kikötővárosának kapuját

Izraeli régészek feltárták Cézáreának, Heródes egykori kikötővárosának a bejáratát - jelentette a Háárec című újság csütörtökön. A hatalmas építmény hűen...

Close