“Kedves Univerzum, te nyomorult kobold!”

Írta: Mátraházi „Suematra” Zsuzsa - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

… – kezdte a levelet azzal a bizonytalan érzéssel a gyomrában, hogy annak ellenére, hogy az Univerzum nyilvánvalóan tudja magáról, hogy egy nyomorult kobold, talán mégsem kéne vele összeakasztania a bajuszát.

Mátraházi “Suematra” Zsuzsa

Már csak azért sem, mert bármit kért eddig tőle, összedörzsölte kis tenyerét, elmosolyodott zöld kalapjának karimája alatt, és szinte azonnal teljesítette. Csak persze néha nem pontosan úgy, ahogy azt ő eredetileg gondolta, hanem egy kicsit meg- és kicsavarva, de hát mit tehet arról már ő (mármint az Univerzum), hiszen ő nem specifikálta halálosan pontosan (mármint: kedvezményezett és kérő fél), hogy egészen pontosan mit is ért a kérései alatt. Mondok egy példát, hogy érthető legyen. Mondjuk, azt kéri (mármint: kedvezményezett és kérő fél) hogy például szerelmes szeretne lenni, de azt nem mondja, hogy nem viszonzatlanul, nem egy bunkóba vagy egy melegbe vagy egy ortodox zsidóba vagy akármibe, vagy ezek tetszőleges kombinációiba (ugye, kedves Univerzum).

Szóval ennyit a koboldságáról.

Ami az univerzumságát illeti, lehetne sors, karma vagy Isten. Jó kis zagyvalék, de ezt bocsássuk meg neki. Tudjuk be annak, hogy Eszter rendes ateista családból származott, a szocializmus pesti gyermeke, a hitét magának rakta össze – ami persze, hogy úgy mondjam, csak úgy, ahogy sikerült. Anyja reformátusként lett megkeresztelve, de zéró (zip, náda, zilch, nil) vallásos életet élt. Apja zsidó vonalán valahol az ükanyja magasságában volt az utolsó vallásos generáció. Említett ükanya hetedik leányát (az ő dédnagymamáját) pedig már annyira nem érdekelte a vallás, hogy az ő lányának (azaz az ő nagymamájának) azt mondta, hogy bár tudnia kell, hogy zsidó, olyan vallást választ magának, amilyet akar. Meglepően liberális, mérsékelten kegyetlen dolog egy kislánnyal szemben ezerkilencszázharminc körül. A nagymama erre elolvasott mindent Jézusról, Buddháról, meg Mohamedről, aztán végül úgy döntött, hogy egyik sem lesz az ő útja. Jött a nácizmus, aztán a kommunizmus – előbb rokonok kiirtatása, utóbb férjének recski munkatáborba hurcoltatása. Mindezeket szerencsésen és meglepően vidáman élte túl, úgyhogy kifejlesztett magának egy saját vallást, amit búrának hívott. Ennek az volt a lényege, hogy ők békén hagyják egymást a Mindenhatóval – vagy akármivel –, és ő köszöni, mindig jól lesz. Gyerekeit azért megkereszteltette, jobb a biztonság. Eszter megkeresztelt zsidó apja nemhogy vallásos nem volt, de tényleg nem hitt semmi anyagon túliban, annyi spiritualitás sem szorult belé, mint egy ablakkilincsbe. Hogy ez később, halálához közeledve vajon segített-e neki vagy pont nem, erről sohasem beszéltek.

Ő maga zsidóságát a holokausztról szóló történeteken keresztül tudta meg egészen kis korában.

Szociológiai értelemben szerencsés, pszichológiai oldalról kellemetlen. Zsidó létének semmi köze nem volt Istenhez. Számára zsidónak (vagy félzsidónak) lenni még egy kamaszhoz képest is zavaros identitástudatot jelentett. Fontos volt, de kétségbe ejtette, hogy bár sohasem fogják igazi zsidónak elfogadni a zsidók, viszont egy újabb holokauszt esetén egészen biztosan meg fogják majd ölni (kösz, Univerzum). Ezen kívül magyarázatot adott néhány dologra. Hogy miért nem volt soha disznóvágáson. Hogy miért nincs kiterjedt rokonsága, nincsenek távoli unokatestvérei, olyan karácsonykor végigjárandó vidéki rokonai, akiknél töltött káposztát eszünk, ha kell, ha nem. Kamasz korában ő is úgy nyilatkozott, mint a legtöbben, hogy „nem hiszek istenben, de nyilván kell lennie valami nálam nagyobbnak”. Később volt néhány megvilágosodás közeli pillanata, és néhány beszélgetése Istennel – ennek kifejtése meghaladná jelen írás kereteit (bocs, Univerzum) –, mindenesetre onnantól nem látott különbséget a bármit megalkotni képes végtelen tudatosság és a mindenben ott levő Isten között. Lett belőle egy megfelelően anti-ezoterikus, de azért minden oldalról tetszőlegesen kiröhöghető zsidó-buddhista. Majdnem búra. Tiszta nagyanyja lett.

Az egyszerűség kedvéért a mindent irányító akaratot Univerzumnak hívta az éppen írt levélben. Nyár közepe volt, a lehúzott redőny ellenére is nagyon meleg volt a hálószobában. Eszter feneke odatapadt a székhez. Az íróasztal a lakás legmelegebb sarkában volt, és bár írhatta volna a levelet a hűvösebb nappaliban, megtisztelte az Univerzumot az íróasztalnál írással, így talán olvasható lesz amúgy borzalmas kézírása.

Az egész onnan indult, hogy Luluval megnézték az 1945-öt, ami után frappáns ötletnek tűnt beülni a gettóba (tudom, hülye vicc, Univerzum, de nem lehet kihagyni) dumálni. Ahol szóba került Lulu pszichológusa, aki amúgy egy teljesen normális, racionális, pszichológus-szerű férfi, férfi-szerű pszichológus, ennek ellenére azt javasolta neki az elakadásaival kapcsolatban, hogy varázsoljon egy kicsit.

Írjon levelet az Univerzumnak

– vagy amiben hisz – mindenről, ami miatt haragszik, amiről azt gondolja, hogy igazságtalan, a levelet égesse el, és szórja valamilyen folyóba. És majd pár hónap múlva jó dolgok, igen nagy változások fognak történni. Csak limonádét ittak, nem volt benne vodka, Eszter mégis egyértelműen azonnal csatlakozni akart a dologhoz.

– A holokauszttal fogom kezdeni – mondta.

Az esemény másnapra volt tervezve, éjfél utánra. A terv szerint előbb beülnek egy moziba, ahol éjfélig eltöltik az időt, utána keresnek egy megfelelő Duna part szakaszt. Közös haverjuk, Iván kíséri el őket, aki nem szándékozott levelet írni, ő nem ilyen bátor, szerinte ez enyhén zaklatás az Univerzummal szemben. De jön, és adja a dologhoz férfias jelenlétét. Addig is meg kellett írni a levelet.

“Minden tiszteletem mellett” – tette hozzá, a nyomorult koboldot a biztonság kedvéért kihúzta. Már a megszólításnál összegyűrt egy lapot, hosszú lesz ez így. A pszichológus nem adott konkrét instrukciókat arra vonatkozóan, hogy pontosan milyen esetkört kéne felsorolni, majd erőteljes mozdulattal a drága kobold arcába tolni. Eszter abban is bizonytalan volt, hogy vajon valóban mindenért haragszik-e. Hiszen minden, ami a listában lesz, hozzájárult ahhoz, hogy olyan lett, amilyen, és összességében szeretett az lenni, ami. Arról nem is beszélve, hogy rossz dolgok között lesznek a saját döntései, amik miatt inkább magára kellene haragudnia. Végül a megszólítás után írt egy rövid bevezetőt, amelyben biztosította az Univerzumot legnagyobb tiszteletéről, és megmagyarázta, hogy amennyiben létezik külső akarat, úgy az végső soron valamelyest felelőssé tehető az ő döntéseiért is, szóval az Univerzum ez alkalommal legyen szíves, vegye magára ezeket.

“Kedves Univerzum, értsd jól.”

Végül alig három oldalas levél lett. Meglepődött, mennyi dühöt érez még bizonyos dolgok miatt, amikről azt gondolta, elmúltak. Közben valahogy gyorsan fogyott el a harag, ahogy már nem volt mit írni a papírra. Majd a harag helyét átvette a tudat, hogy sokkal többet tudna írni arról, amiért hálás. Így a végére biggyesztett egy köszönömöt, meg még egy szívet is rajzolt rá.

Ha már ezo, legyen kövér.

Az esemény napján nevetséges odafigyeléssel választotta ki a ruháját. Abban maradtak, hogy megtisztelik az univerzumot, és felöltöznek az eseményre. Nem volt valami jó protokollban, de arra valószínűleg amúgy sincs iránymutatás, hogy egy éjjeli, Duna parti, mágikus hamuszóráshoz milyen öltözék az előírás. Végül egy szürke ruhát választott, amit kicsit szigorúnak érzett, viszont nem eléggé elegánsnak, ezért felvett egy gyöngysort, ettől még szigorúbb lett az egész, ezért kötött rá egy csomót. A végén az is felmerült, hogy átöltözik valami egészen másba, de szerencsére indulnia kellett. Francia nevelőnőnek nézett ki, egy magas, kisség ideges francia nevelőnőnek. Tökéletes sminkben indult a pláza-moziba. Luluval együtt igencsak kiríttak a közönségből, amelynek képviselői nagyrészt bermudanadrágban és flip-flop papucsban csoszogtak a vasárnap esti, 21:45-ös „Nyomd, bébi, nyomd” című filmre. Az IMDb-n 8,2 – a célnak megfelelt. Jól érezték magunkat, és ez kitartott egész éjjel, rég röhögtek ennyit.

A mozi után a Duna part felé vették az irányt. Eszter mindig kellemesen meglepődött más városokban, hogy a folyók mennyire részei a városnak, ellentétben Budapesttel, ahol, ha bármit akarsz a folyótól, meg kell küzdened érte. Nekik is ki kellett találniuk, hogy hol bírják annyira megközelíteni a Dunát, hogy a hamvakat valóban a vízbe vigye a szél. És ne az arcunkba, mint a Nagy Lebowskiban. Ki tudja, hogy az arcba visszafújt harag-levél hamu hogyan hat az elakadásokra. A Petőfi híd budai oldalán elszántan kopogtak cipőik a macskakövön. Az első lépcső alján egy nyolc-tíz fős cigány társaság mulatott, fentről is jól látszottak a borosüvegek, hallatszott a zene. Érdeklődve néztek felfelé, mit csinálhat a két kiglancolt csaj és a megtermett pasi ezen a kései órán a folyóparton. Iván azt javasolta, férfias jelenlét ide vagy oda, hogy inkább mégse ott menjenek le.

A következő lépcső alja üres volt. Lulu felkészülten vett elő a táskájából egy fémtálat, hogy abban fogják a leveleket elégetni. Természetesen külön-külön, kellő áhítattal. A szél nagyon fújt, a gyufák sorra égtek el, de végül csak meggyulladt Eszter papírja. Az ember azt hinné, hogy három oldal könnyedén ég el, de elég nehezen kapott lángra, inkább csak izzott, végül intenzív drukkolásuk mellett hamuvá vált. A tál persze forró lett. Eszter ezen kívül egyelőre nem érzett semmit.

Kibújt magas sarkú cipőjéből,

mert nem akart elbotlani és az RTL Híradó első blokkjába kerülni. „…a negyvenéves nő egyelőre ismeretlen okból a Duna part szikláira próbált felmászni, amikor…” Az elnyomott csikkek és egyéb szemét között egészen a vízszéli kövekre billegett. Az esemény egyre kevésbé volt szertartásos. Egy biztonságosnak tűnő sziklán egyensúlyozva a tálat a víz fölé tartotta, és kiszórta a hamut, amit a vad szél azonnal elvitt.

– Égesse a tűz, hordja a szél, vigye a víz! – kiáltotta, ettől lett egy kis ünnepélyessége a jelenetnek. Próbált erősen arra gondolni, hogy ez most tényleg minden dühe, és hogy tényleg lehetséges ezúton mindentől megszabadulnia.

Másodikként Lulu játszotta végig ugyanezt a koreográfiát, zenét is választott a szórás alá, Eszter kicsit csalódottan jött rá, hogy neki is kellett volna. Amikor kész voltak, még ültek egy kicsit a legalsó lépcsőfokon. Próbáltak Facebook-gyanús fényképeket csinálni az éjjeli partról, de megállapították, hogy a Petőfi híd ebből a szögből sem valami jó fotótéma.

A folyó vitte magával a levele hamuját. A levélben benne volt a horkolása, benne volt az a kis fájás a térdében, a megsüllyedt harántcsontja, nevezzük lúdtalpnak, benne volt Anti gúnyos nevetése, akire tizennégy évesen háromnegyed órát várt a Deák téren, s aki, amikor odaért a haverjaival, odaköszönt, aztán röhögve továbbállt, benne volt az összes szerelmi búbánata, be nem teljesült szerelme, férfiakra várakozása, az összes meg nem történt szex, be nem tartott ígéret, elkótyavetyélt idő, benne volt minden férfi, akit, tudja az ég, minek sodort az útjába, benne volt a nagy Ő-vel való kapcsolatának utolsó éve, amikor már nem szerették egymást, aztán majd negyvenévesen visszaléphetett a start mezőre, benne volt az, hogy nincs gyereke, benne volt apja halála, mindenkinek a rohadt rákjai, az ő saját méhnyakának “kóros rákmegelőző állapota”, benne volt a holokauszt, és benne volt az, hogy nem zsidó, mármint rendesen, anyai ágon, ez az apai félzsidóság nagy kibaszás volt az Univerzum részéről. Benne volt minden ostoba várakozása, minden hülye döntése, minden szenvedése, ami  ezer kilométer után a Duna gazdagon szerteágazó delta típusú torkolatával ömlik majd a Fekete tengerbe.

– Két újhold – nézett fel az égre, egészen biztos volt benne, hogy ennyit kell várni. Miért pont újhold? Nem tudta, de ideje volt hazamenni.

[popup][/popup]