Kedves Andris! – Kern András 70

Írta: Edelényi János - Rovat: Kiemelt, Kultúra-Művészetek

Kedves Andris! Ezt kikérem magamnak! Sztálin szokott 70 éves lenni, nem Te. (Vagy én!)

Kern András (Fotó: Czirják Pál)

Akkor most, hogy is van ez? A 70-es troli Rólad van elnevezve? Az, amiről Apád, a Pista bácsi (aki teljes egészében „kitalált” Téged) olyan szép novellát írt „Trolikerék” címmel! Amelyiknek én („Edelényi János, vagy Dola, ahogy a fiúk a parkban nevezték”) volt a főszereplője?

Egyáltalán, Pista bácsi egy kicsit az én apám is volt, Lili néni az én anyám is, ahogy a Mama a Te nagymamád is… Valahogy az egész gyerekkorunk kicsit összekeveredett… A telefonszámod 294-953 volt, és Te emlékszel-e az enyémre? És a telefonotok mellett, a hamutartónak használatos igazi trolikerékre, amit Pista bácsi Ruggyantaárúgyárban kapott kiváló (és egy ideig Örkény István társaságában végzett) könyvelői munkájáért… Akartam is mindig kérdezni, Neked van fogalmad arról, mi az a RUGGYANTA? (Félek, mi vagyunk, így már kissé „megruggyanva”…)

Pedig mi igazán professzionális gyerekek voltunk. Nagyjából felső tagozatos korunkban jöttünk rá, hogy „ez az, erről írt a Karinthy, ez az igazi, innen már minden csak lejtmenet”. Imádtunk gyerekek lenni! Te sokszor megírtad, lenyilatkoztad, hogyan csináltuk a Mama húsdarálójával az első filmjeinket (azóta se csináltunk jobbakat) meg talán a bábszínházunkról is meséltél, sőt azt is elmondtad, hogyan néztük meg egymás után 16-szor a Hamletet Gábor Miklóssal, akinek az autója rendszáma CB 20-82 volt… Ezekkel a számokkal nem hencegni akarok (különben is, így 70 évesen nem a régmúltra, hanem a tegnapi eseményekre „kunszt” visszaemlékezni…) csak azért jutnak eszembe, mert igen, az volt az igazi, gyereknek lenni! Amikor a Gábor Miklós és Ruttkai Éva közös Minimorrisát látni a Wallenberg-Pannónia sarkon egész hétre szóló, hencegni való élmény volt. Most azt se tudom, milyen autód van, és a rendszámát szerintem Te sem tudod.

Rendezőként többször is dolgozhattam Gábor Miklóssal és Ruttkaival is, Te ráadásul még egy színpadon is voltál vele, de ahogy Karinthy írja csodálatosan: „…Szóval a kávéházban ültem, és úgy volt, hogy tényleg egy író lettem, ami lenni akartam, és már sok könyvem megjelent, és ismertem személyesen Bródy Sándort, és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel, és autogramot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jó lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső, és minden szomorú volt – ekkor én egyszerre eltűnődtem álmomban, és azt gondoltam, hogy ez mégiscsak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok, és minden így megy: – és egyszerre eszembe jutott az osztály, és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok, és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok.”

Andriskám, e sorok miatt lettünk mi „professzionális gyerekek” a Sziget utcai általánosban és voltunk végig, egészen az érettségig a Bolyaiban, és a fene egye meg, most ahogy idézem, jövök rá, hogy még felnőtt, huszonhét évesnek is jobb volt lenni, mint most ez a hetven.

És kiderül, hogy az OSZTÁLY is hetvenéves (már, aki még él… mert ez is kezd félelmetes lenni…) Szóval, Andriskám, megöregedtünk, annyi idősek lettünk, mint a Sztálin (akinek a halálát, Pista bácsi mesélte, megkönnyezted, mert féltél, hogy háború lesz, hiszen meghalt a béke őre…)

DE!

Azért nem is volt olyan rossz ez a hetven, igaz? (És ne feledd, ötven még hátravan bis Hundert Zwanzig…) Gondolj bele, már eddig is mennyi mindent csináltál! Filmet, könyvet, lemezt, színdarabot! Te lettél az ország egyik legnépszerűbb embere! Sok minden, amit írtál, mondtál, énekeltél szállóigévé vált… Ezrek, talán tízezrek mondják, használják őket naponta, és valószínűleg nem is tudják, hogy Tőled (vagy a Verebestől, vagy a Dusántól…) származik…

De én ebből az alkalomból nem Előtted tisztelgek (megteszik majd sokan, méltóbban és ékesszólóbban) én visszatérek a Fürst Sándor utca 31-be (tudom, ma megint nem úgy hívják…) és leveszem képzeletbeli kalapomat Pista bácsi és Lili néni előtt, mert (biztos forrásból tudom!) ők igazán büszkék Rád. Azt ugyanis csak én tudom (meg egy kicsit a Verebes…) hogy ez az egész ország mennyit köszönhet a szüleidnek, annak a nagyszerű emberpárnak, akik „elfüstölt” fiatalságuk kárpótlásaként – és így aztán helyettük is – karrier csináltál, szórakoztattál, időnként megríkattál, elgondolkodtattál tízmillió embert hatvan éven át… Gondolj bele, mekkora szám ez! Nagyobb, mint az összes hirtelen vagy emberöltőkön át felhalmozott vagyon, és még üzenete is van. Amit (persze) megint csak Karinthytől kölcsönzök: „Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.”

Sok szeretettel ölel,

Dola

u.i. Majdnem elfelejtettem… Ilyen kerek évfordulón illik születésnapi ajándékot adni… Mivel ez a levél az interneten jelenik meg, kihasználom a technológiában rejlő lehetőséget… Ha rákattintasz erre a linkre itt:

(majd Jutka megmutatja, hogyan kell…) láthatod 17 éves kori önmagunkat, vagyis a XIII. Országos Amatőrfilmfesztiválon Nagydíjas filmünket, a MI LESZ?-t (Akkor még ez foglalkoztatott bennünket, és nem az, hogy MI VOLT?) A filmben egy villanásra feltűnik Pista bácsi, és a végén hallhatod anyámat, amint felteszi a címben szereplő sorsdöntő kérdést. Ez csak a munkakópia, csupa karc, kép- és hanghiba, de mégis az a film, amivel tisztelegtünk közös gyerekkori szerelmünk, Farkas Zsuzsa előtt (aki se Téged, se engem, hanem valaki mást szeretett viszont…) és ez az a film aminek a negatívját a Mama (hogyan is maradt meg  csillagos házak és a kétszeres kifosztás után?!) elsőbálozós glaszékesztyűjében vágtunk (én dúdoltam hozzá – hamisan – a  Valkűrök lovaglását, amit Fellinitől loptunk…) Meg néha éjszaka, hamisított belépővel besurrantunk a tévébe, hogy az ország akkoriban leggyakrabban elhangzó két neve (vágó: Zöld Zsófia és Sófalvy Melánia) segítségével, a rendészek elől a szekrénybe bújva csiszolgassuk remekművünket, amelyet aztán ruháskosárból ruháskosárba folyatva vetítettünk az Egyetemi Színpadon, mert nem volt kétszalagos vetítőgépünk…

Szóval, akkor tizenhétévesek voltunk, most tízszer hétévesek… És még mindig: „mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.”

 

Címkék:Kern András

[popup][/popup]