Szombat előfizetés 2017

Jolanda

Írta: Moshe Sakal - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Előhang

Tizenkilenc éves koromban a heti teendőim bővültek: látogatni kezdtem Jolandát. Kétfelől arcon csókoltam, majd óvatosan az öltözőasztala mellé állított vendégváró karosszékbe telepedtem. Minden pénteken pontban kettőkor megszólalt a telefon. A készüléket Jolandának nyújtottam, ő felvette a kagylót, és azt mondta: – Bonjour, Odette! – Aztán sorra vette a testvéreit – Odette-et, Louisette-et, Pierette-et és Giselle-t, mindegyiknek átadta a jókívánságaimat, majd ajkát biggyesztve a bátyját, Edmond bácsit tárcsázta.

Sakal_Moshe_0

Moshe Sakal

A kagylót mindig Edmond bácsi felesége, Havazelet néni vette fel. Havazelet néni Nilüfer néven született Isztambulban. Valahányszor beleszólt a telefonba, és fölhangzott az erősen törökös „helló”, amit a család minden tagja oly nagy előszeretettel utánzott, Jolanda váltott vele néhány szót, azután megkérdezte, hogy van Edmond. A beszélgetés általában kurta „sabbat sálom”-mal végződött, majd Jolanda nagyot sóhajtott. Én mögötte álltam, mindketten a tükörbe néztünk, megsimítottam a vállát, reszkető bőre lágy volt, mint a karamellkrém.

Egyszer aztán a pénteki szokásos telefon közben, miután Havazelet néni felvette a kagylót, könnyek gyűltek Jolanda szemébe. Két nap múlva ott álltunk Edmond bácsi friss sírja körül, és a gyászolók tömegén suttogás hullámzott át. Aztán, mintha valaki jelet adott volna, hogy most az elhunytról van szó, a távozását panaszoljuk, ha nem is magának a halálnak a tényét, a suttogás éppen olyan hirtelen halt el, ahogy jött. Csak egy ember hiányzott a tömegből, az elhunyt felesége, Havazelet néni.

Mindannyian tudtuk, hogy amit láttunk, az újabb és váratlan katasztrófa, nem kerülhet napvilágra. Csak álltunk, és figyeltük Edmond bácsi – minden nagybátyánk és nagynénénk közül a legcsodálatosabb és leggyűlöletesebb ember – utolsó trükkjét: megkönnyebbült sóhajjal vettük tudomásul, hogy Havezelet néni nem vághatott át a sírok között, hogy fölfedezze, nincs számára hely Edmond bácsi oldalán, de a bácsi alatt és fölött sem.

Havazelet néni kívül maradt – nem a temetőn, de az élők és holtak találkozóhelyéül kijelölt apró parcellákon kívül. Szerencsére képtelen volt néhány lépésnél többet megtenni, miután kiszállt az autóból. A bejárat közelében álldogált, közel a kerek medencéhez, ahol a gyászolók kezet moshattak. Néhány nappal korábban Havazelet néni szívrohamot kapott, és kis híján meghalt, de Edmond bácsi, aki bivalyerős és egészséges volt világéletében, most kiütéssel győzött, kihúzta a feleségéből a halál fullánkját, és Havazelet néni életben maradt.

Bámultam a földhalmot, és az járt a fejemben, hogy eggyel kevesebb ember van a világon, akit „bácsinak” szólíthatok, akinek ünnepnapokon telefonálhatok, aki a család több dinasztiájára – Oroszországra, Jeruzsálemre, a dicsőséges kairói napokra, a hanyatló Bat Yamra, Tel Avivra és Netanyára – visszanyúló emlékeit őrizte.

Odette néni kétszer-háromszor is maga elé dünnyögte: – C’est la vie – én meg ráébredtem, hogy nagynénéim és nagybátyáim világa eltűnőben, a családtagokkal együtt, akik pergő „r”-rel beszélték a franciát, alig értették az irodalmi arabot, és néhány nappal Izrael állam megalakulása előtt elhagyták tágas kairói otthonukat és alexandriai villájukat, hogy Palesztina aranyló partjain telepedjenek le.

Néhány hónappal Edmond bácsi halála előtt jelentettem meg egy novelláskötetet, mely elárult néhány részletet a családunk történetéből. Mégis csak a temetésen emlékeztettem magamat – abban a pillanatban, amikor a függöny lehullott, hogy legidősebb és legrejtélyesebb nagybátyámat eltakarja –, írnom kell még róluk, és rólunk, unokahúgokról és unokaöccsökről is, aztán a gyerekeinkről is, és utána talán még arról is, milyen másképpen élhettem volna, ha más égtájon, például Amerikában telepszem le.

Havazelet néni végül leült egy padra, mi köréje gyűltünk, és egymás tekintetét kerestük, mintha azt kutatnánk, most mihez kezdjünk a nénivel. Abban a pillanatban hangok hallatszottak a bejárat irányából, és mi mind arra fordultunk.

Először meg se ismertem a belépőket. Ma már tudom, Havazelet néni török rokonai érkeztek – unokahúgok, unokaöccsök és a gyerekeik –, akik, mint kiderült, őt akarták tőlünk elragadni.

Elvitték az észak-tel-avivi Ramat Avivba. A rokonok egy magas betontömbbe kísérték, ágyba fektették, és őrizték, mint egy értékes túszt. Másnap a család képviseletében fölkerestem, hogy jobbulást kívánjak, és mindannyiunk nevében lerójam a kegyeletemet.

Fölkapaszkodtam, és bekopogtam. Kissé hűvös fogadtatás után az egyik unokaöcs a lakás útvesztőjén át a néni szobájába kalauzolt. Havazelet néni az ágyon feküdt, apró testét fehér leplekbe bugyolálták.

Pillantása a szobában kalandozott. Rámosolyogtam, és letöröltem homlokomról az izzadságot. Az erős júliusi hőség ellenére minden ablak és spaletta csukva volt a courant d’air – a huzat – miatt. A néni tekintete tovább vándorolt a szobában, míg végül összeszorított foggal két szótagot suttogott: – Momo. – Száraz ujjaival megragadta a kezemet. – Momo! – ismételte, és mintha mondani akart volna még valamit. Éreztem, ahogy az ujjai megszorítják a kezemet. A testéből felcsapó átható izzadságszag szinte fejbe vágott. – Momo – mondta harmadszor is, és én azt kérdeztem magamban, vajon képtelen-e másra. Végül szóra nyitotta a száját, és szinte megállás nélkül hadarta: – Tudod, Momo, mikor ebbe az országba jöttem, először festeni tanultam. Művész akartam lenni, de nem találtam ihletre – olyan csúf dolgok vettek körül. Végül Angliába költöztem, és festményeket restauráltam a múzeumokban. – Kis, kuncogó hangot hallatott, aztán a torkát köszörülte, mintha valami akadályozná a beszédét, majd folytatta: – Amikor először megpillantottalak, kicsi voltál még, azt mondtam magamban, nézd csak, isten őt szánta neked, ő a modell, akire mindig is vártál. Olyan szép voltál, mint egy lány. Le akartalak festeni, de az édesanyád és én… nem tudom, hallottad-e, mi történt közöttünk. Régen volt. Mégsem tudtam elfelejteni. Csak a halottak felejtenek. Benne voltam én is, hogy elsimítsuk a dolgot, persze, de csakis miattad. Hagyjuk, hosszú történet. Azt akarom, hogy tudd, ha valakit lefestettem volna, hát csak téged. – Egy pillanatra azt hittem, befejezte, de rövid szünet után suttogva folytatta: – Momo, én… én elolvastam a könyvedet. – A könyvemet? − Gyors pillantást vetettem a néni ágya melletti éjjeliszekrényre, és tényleg, az én könyvem gerince kandikált ki a gyógyszeres dobozok halma alól. – Momo! – mondta – elolvastam –, és azt hiszem… most olyasmit mondok, amit még soha.

Tudtam Havazelet néniről, hogy általában fukarul bánik a jelzőkkel. Ha azonban mégis használt egyet-egyet, az nem lehetett elég nagyszabású, elég jelentős. Kíváncsian figyeltem. – A könyved… – folytatta a néni, és úgy csettintett a nyelvével, mintha kiszáradt volna a szája – …a könyved szar. – Szar, ismételtem báván, ütötten, és bűntudatot éreztem, mintha nem ő, hanem én ejtettem volna ki a számon a szót. Vajon jól hallottam-e, kérdeztem magamtól. Kétség sem fért hozzá. Havazelet néni elolvasta a könyvemet, és elszántan beolvasott nekem – az egyetlen embernek Edmond bácsi családjából, aki idemerészkedett, hogy meglátogassa.

Már nem emlékszem, mit akartam válaszolni, mert mihelyt szóra nyitottam volna a számat, a néni szeme lecsukódott. Mellé ültem, és elegyengettem a takarót a vékonyka testen. Havazelet néni élt – zihálva lélegzett –, de tudtam, most beszélgetünk utoljára, és a rám köpött szó az utolsó, amit életében kimondott. Búcsúzóul bólintottam, és távoztam.

Ugyanannak a hétnek a péntekjén fölkerestem Jolandát. Kettőkor csengett a telefon. Jolanda fölemelte a kagylót, és néhány másodperc múlva már mondta is: – Oui, oui –, aztán sóhajtva tette hozzá: – C’est la vie – kétszer vagy háromszor is. Nem kérdeztem meg, mi történt, miután letette a kagylót. Tudtam, anélkül is.

Fölkeltem a karosszékből, és az öltözőasztal előtti székbe ültem. Az arcomat néztem a tükörben, jobbról, balról, megint és megint, negyedszer… nyolcadszor… még és még. A homlokomon felfedeztem egy-két ráncot, de elfordítottam a fejem. Szép voltam, mint egy lány.

Első fejezet: Hálószobák

2006 januárjában Jolanda Koenig kiköltözött a lakásából, és rám hagyott három műanyag kerti széket, két hordozható radiátort, és egy szekrényke vécépapírt. Jolanda hozzánk hasonlóan a földszinten lakott. Évtizedeket töltött az erkélyén a világoskék spaletták között, és nézte az Arlozorov utcát. Az ablaka alatt gondozatlan kert, vadon termő növények, közöttük, éppen az erkélye alatt, egyszer használt óvszert talált. Másnap gondoskodott róla, hogy valaki lenyírja a sövényt, kikövezze a kerti ösvényt, és azóta az erkély közelében a virágot sem tűrte meg.

Gyerekként imádtam fölmászni az erkélyre, hogy lássam, milyen rémült képet vág, amiért a szomszédok azt láthatják, az unokái az erkélyen át másznak be hozzá, mint a tolvajok.

Ülünk a konyhában. A kezem a viaszosvászon asztalterítőn, Jolanda arra kér, emeljem föl, hogy aláteríthesse a papírt, amit a haderai papírgyárból küldenek neki. George nagyapa ott dolgozott, amíg vissza nem vonult. Hétéves lehettem, amikor George nagyapa hozzánk költözött, miután összeveszett Jolandával. Saját szobája van nálunk és műlába. Egész nap egy karosszékben ül, a műlábát előrenyújtja, francia könyveket olvas. Kopasz, a bajusza szürkés, a hegedűszón kívül utál minden zenét, és arról mesél nekem, hogy került egyiptomi börtönbe, amiért Izraelnek kémkedett.

A válás óta Jolanda szót se ejt nagyapáról. Leteríti az asztalt a haderai papírral, és két szelet fehér kenyeret tesz a kenyérpirítóba. Mindent szeretek, ami Jolandát körülveszi: a túrót, a majonézt, az uborkát és a paradicsomot, a szezámmagból és mézből készített krémet, a kunafát, a két réteg metéltet rétestésztával, sok cukorral és mogyoróval. Szeretem a „huzat miatt” mindig csukott spalettát, a higiéniai okból lefóliázott tárgyakat. Ha a fürdőszobába megyek, lecsavarja a rádiót, hogy hallja, kezet mosok-e. Hagyom, hogy egy-két percig folyjon a víz, hadd legyen nyugodt.

– Mostál kezet?

– Igen.

Az ujjaimat nézi. Gyönyörű. Franciául beszél velem. Tizenhárom évesen már én is tanulok franciát az iskolában. Csak akkor merek megszólalni ezen a nyelven, pedig hányszor hallottam otthon. Az én akcentusom marokkói, mint a tanároké. Szeretem a franciát, kötődöm hozzá. Hosszú utat tett meg: Franciaországtól Kairóig, onnan Tel Avivba, végül hozzám. Azóta franciául beszélek Jolandával. Nyelvtanilag tökéletesen, amúgy rémesen. Ragaszkodom hozzá, hogy franciául beszéljek vele, el kell tűrnie a marokkói akcentusomat. Néhány évvel később, Párizsba költözve, elsajátítom a párizsi akcentust, és Jolanda csak néz, nem érti, amit mondok. Pedig érthetné, de nem akarja.

Harminc múltam, amikor kiköltözött. Kihordtunk mindent: az öltözőasztalkát, a szekrényeket, a piperecikkeket és hajtűket a tőlem kapott szív alakú dobozban, az ágyat, higiéniai okokból minden nejlonzacskót, vécépapírt, vattapamacsot, festéket. Én, mint legöregebb unoka, a műanyag székeket kaptam meg, a radiátorokat és a vécépapírt. Utóbbit betettem a lakásom toalettszekrényébe. Ez az én örökségem: nem egy kanapé, vitrin, edény, hanem vécépapír. De az aztán végtelen mennyiségben. Mint a gazdag ember, aki már nem tud mit kezdeni a vagyonával, így vagyunk mi Jolanda vécépapírjával – sosem fogy el.

A regény héberül íródott, s az izraeli Keter Kiadónál jelent meg. Sondra Silverston angol nyelvű változatából fordította Lázár Júlia.

Címkék:2016-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Már megint lelőttek egy ártatlan palesztin merénylőt

„Megöltek egy palesztin nőt izraeli katonák” – így szól az Euronews egyik tudósításának címe,

A brit főrabbi a melegekről: „Nyissuk meg szíveinket és zsinagógáinkat”

A Brit Nemzetközösség ortodox főrabbija, Ephraim Mirvis a másfél héttel ezelőtti orlandói tömegmészárlás után (egy meleg szórakozóhelyen 49 embert gyilkolt...

Close