Szombat előfizetés 2017

JELZŐMŰVÉSZ

Írta: Berkovits György - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Részlet a V.és Ú. regényfolyam második könyvéből)

685973

Az egyik késő este előjött a látomásom, láttam a kopasz kisfiút, hátán a bilivel, mögötte egy géppisztolyos egyenruhással és barakk építmények sokaságával.

És akkor, éppen akkor felhívott nagymamám, Rozália és a következőt mondta: Gyulus, nagyapád emlékművét el akarom készíttetni és a sírjára tenni, az a sír persze, mint tudod, mondvacsinált, mert nincs abban semmi, üres, ki tudja, milyen tömegsírban sínylődik vagy még abban sem szegény nagyapád, Alfréd teste, élve temették el a gyilkosok, megálmodtam, hogy élve, és azt is a megálmodtam, hogy a születésnapján. És a sírszobrász, akivel tárgyalok nagyapád alakjának megformálásáról, nem akarja teljesíteni, amit szeretnék, mert azt szeretném, ha a nagyapádról mintázott sírszobornak nem volna szeme, lyuk volna a helyén, tudniillik kiszúrták nagyapád szemét, tudom, hogy kiszúrták, megéreztem, hogy kiszúrták, ha hiszed, ha nem, megéreztem. És ez a hülye szobrász nem akarja szem nélkül a szobrot. Megkérlek, beszélj vele, Gyulus, remélem, nem akarsz kibújni a feladat alól, vegyél erőt magadon, segíts. No persze, képzelem mennyire érdekel téged nagyapád kiszúrt szeme, mondta nagymamám. Hogyne érdekelne, nagymama, mondtam, ne sértegess, hát kinek a kiszúrt szeme érdekelne, ha nem a nagyapámé?!  Hogy a pondrós kutya egye meg őket, a gyilkosokat, és nagymamám kiabált kikelve magából. Fel a fejjel, nagymama, mondtam, vegyél hideg-meleg zuhanyt. Hogy jön ide a zuhany, Gyulus, te hülye, apropó, ma például tusoltál? Kétszer is, nagymama, másodszor ugyanis az elsőt tusoltam le. A rossz nyavalya törjön ki, Gyulus, ne beszélj velem így, komolyodj már meg! Mindig megkomolyodom, ha zuhanyozok, fürdök, nagymama. Veled nem lehet beszélni, sajnos, Gyulus, veled nem lehet… Ja igen, tudod te, Gyulus, ki volt Kozarek? Én ne tudnám, nagymama, hóhér volt a javából. Úgy van, Gyulus, mondta Rozália nagymama, és hirtelen letette a kagylót.

Rossz kedvem lett, magamba roskadtam eme párbeszéd hatására.

Felmerült bennem, hogy volt valamikor egy barátnőm, akinek óvatlanul elmeséltem nagyapám elpusztítását, kész ténynek fogadva el nagymamám álmát, illetve elmesélését nagyapám élve elásásáról, és éppen a születésnapján. Mire barátnőm felkiáltott, az ő nagyapjával is pontosan ugyanez történt, és ugyancsak a születése napján. Egy cipőben járunk, jött ezzel nyomban és könnyesen barátnőm, házasodjunk hát össze, jobban nem illenénk is egymáshoz. Elképedtem, felmérgesedtem, mert nem fogom, dühöngtem, a nagyapáink halálának közös voltához kötni a párválasztásomat, és szakítottam ezzel a barátnőmmel. Hiszen, ha csupán egyetlen egy minőségében határozzuk meg, ami bennünk közös, önmagunkat és egymást, mondjuk redős állban, matematikai tehetségben, szívfacsaró múltban, akkor ne csodálkozzunk, ha mások is így tesznek velünk. És ezek a mások, a bennünket kívülről szemlélők és megítélők nyomban közös jellemet és viselkedést tulajdonítanak majd nekünk, ráadásul az ők és a mi megkülönböztetésének keresve szellemi, lelki, esetleg testi jellemzőket. Újjal mutogatnak majd ránk, megegyezve abban, lám, ilyenek azok, akiknek szívfacsaró (szívderítő) a múltjuk, akiknek redős (redőtlen) az álluk, akik tehetségek (tehetségtelenek) a matematikában. Ha elfogadjuk, hogy mi, akik megegyezünk szívfacsaró (szívderítő) múltban, és egymáshoz illőek vagyunk állítólag emiatt, akkor megjósolható, hogy nem lesz nehéz megint okot és időpontot találni újabb szívfacsarásunkhoz. Vessük inkább el az ilyen csoportosításokat, ne foglalkozzunk az általános hasonlatosságainkkal, vagy a másokkal való felületes megkülönböztetésekkel. Tudassuk és tudatosítsuk azt, hogy akkor is végtelenül különbözünk egymástól, ha egyként szívfacsaró a múltunk, viszont tudatosítsuk, hogy végtelen sok hasonlóság lehet a szívfacsaró múltúak meg a szívderítő múltúak között. Természetesen bennünket, úgymond szívfacsaró múltúakat, összeköt, ha csak szívfacsarásban is, szívfacsaró korszakunk, ellenben élesen elválaszt azoktól, akik a szívfacsaró korszakunknak szívből örvendeznek.

Különben minden átmenet nélkül megérkeztek a nyár hőhullámai, pedig még hivatalosan tavaszt írtunk, nyári hőhullámok hatoltak be a lakásba, és én úgy tettem, nagy mozdulatokkal, mintha éppen egy tengerparton nyaralnék, és a tenger hullámzó vizébe vetném magam. Pedig az előbb még a tavasz illatai árasztottak el, orgonaillat például. A különösen kedvenc hőhullámaim is megjöttek, a sárgásvörös hőhullámok, legalábbis úgy láttam, hogy sárgásvörösen izzanak ezek a hőhullámok. És aztán, szinte átmenet nélkül eme hőhullámok átadták a helyüket a tavasz illatainak, megint orgonaillatot éreztem. Váltakozott a tavasz a nyárral?

Roppant nagy lökést adtak nekem mind a sárgásvörösen izzó hőhullámok, mind az orgonaillat, nemkülönben a beszélgetésem nagymamámmal, de leginkább a látomásom, vagyis, hogy megjelent lelki szemem előtt a kopasz kisfiú, hátán a bilivel, mögötte egy géppisztolyos egyenruhással és barakk építmények sokaságával, nagy lökést, hogy gyorsan felvegyem a fekete keretes, megtükrözött üvegű, réges-régi, muzeális napszemüvegemet, meg az apám nálunk felejtett, ódivatú, szokatlanul széles karimájú, sajátos benyomást keltő, furcsa, fekete kalapját, és magamra illesszem a parókámat. Kutatni kezdtem a szekrényben, hátha akad még öltönyöm, találtam is egy sötétbarnát, ilyet persze mostanában nem vettem már fel, álcázottan azonban miért ne. El ne felejtsem említeni a bicskámat, amelyet, először életemben, ha nem számítom a kirándulásokat, magammal vittem.

Elindultam, csak úgy elindultam így álcázottan a Csurgói úti lakásomból a 18-as villamossal, éppen az jött, hamar odaértem a Körtérhez, rosszindulatú. gyűlölködő tekintetektől kísérve, de hogy hová is igyekeztem, és miért, azzal még nem voltam tisztában. Leszálltam és lődörögni kezdtem, a járókelők továbbra is eléggé megnéztek, főképpen, ha egy lámpa, tudniillik már jócskán besötétedett, fénykörébe értem. Rá kellett jönnöm, hogy az esti utcák neonfénye sejtelmessé tette a rajtam lévő furcsa, fekete kalapot, és a parókám feltűnően hosszú, roppant lecsüngő, nagyon göndör, fekete hajtincseit, sűrű, torzonborz szakállát, meg persze az ilyenkor este feltűnő napszemüveget is. A Bartók Béla úton sétálva éppen a laktanya előtt haladtam el, amikor egy fiatalember, koromfekete hajú, igen kövér, odasziszegte nekem rondán, undorítón azt a kifejezést, azt a bevett kifejezést, amit nyilván a jellegzetes kalap, a még jellegzetesebb hajtincsek és szakáll váltott ki belőle, és amivel lelkembe markolt.

Odaléptem, dühödten léptem oda így, álcázottan ahhoz a fiatalemberhez, kezemben a már kinyitott bicskával, fogalmam sem volt, mikor vettem elő, hogyan nyitottam ki, mindenesetre a fiatalember hasának szögeztem. A Bartók Béla útnak azon a szakaszán és oldalán, ahol a laktanya állt, kevesen jártak, különösen este, ez jól jött nekem. A koromfekete hajú, kövér fiatalember visszahőkölt és könyörgőre fogta, az istenért, nehogy belészúrjak. Felszólítottam álcámban, teljesítse, amit akarok, mondja utánam a szavakat, amiket majd mondok, szigorúan sorrendben, egy szót sem szabad kihagynia. Gyerünk, és miközben a bicskám hegyét, álcázottan, a fickó hasának nyomtam, mondani kezdtem, hogy kirablás, kikészítés, eltulajdonítás, megfosztás, ingatlan meg ingó, test és szellem, vér és bőr, szipolyozom az agyvelőt, megölöm a lelket. Pattogóan mondtam, mint egy katonadal szövegét, a fickó átvette ritmusomat, darálta utánam, megerőszakolás, megcsonkítás, taposok rajtuk és bennük, belsőségeikben, külsőségeikben, ugrálok rajtuk, szemüket ki, szarukat be, testnedveikkel kenegetem magam. Hulla és hulla, mennyi, de mennyi hulla, folytattam álcámban, éljen, éljen, kiboncolom a szívet, tenném a mellembe, kivágom az aranyeret, bevarrnám a seggembe, és a fickó engedelmesen hadarta utánam. Aranyér helyett aranyárat mondott, megböktem a bicskával, mire a fickó összerándult, és máris helyesen ejtette ki a szót. Tapasztalatot, szakmát szerzek a hullagyártásban, de nem akármilyenben, hanem a kiválasztott nép hulláinak gyártásában, daráltam álcázottan, és a fickó darálta utánam, darálta, hogy hentereghetek hol a kiválasztott nép női, hol a kiválasztott nép férfi hulláival, ezekkel a kiválasztott hullákkal, abban a reményben, hogy talán bekerülhetek a kiválasztottak hulláinak családjába, a kiválasztott hullák még élő hozzátartozói titkát elleshetem, hogyan kell a világot, az embert, az eget és a földet, a napot, a holdat és a Marsot, meg a naprendszert uralmam alá hajtani. Felcsinálom a kiválasztottak nőnemű hulláit, folytattam álcámban, és utánam mondta a fickó engedelmesen, és mondta, hogy aztán szintén felcsinálom a megszülető utódaikat, mert azok is kiválasztottak még, ha már csak félig is kiválasztottak, megbosszulván rajtuk, mint apjuk, amiért utódaim mertek lenni, majd hullává alakítom őket is, és ugyancsak felcsinálom már mint hullákat. A katonadalról áttértem a szavalásra, versmondó ritmust diktáltam, és ebben a ritmusban bökdöstem bicskámmal a fickó hasát, mire a fickó gyorsan átvette a versmondó ritmust. Szépen dughatok most már velük is, szavaltam álcámban, és szavalta a fickó utánam, ha fiú-hullák, akkor úgy, ha lány-hullák, akkor úgy, csak kiválasztottak legyenek, ha csak félig is, hogy aztán örököljem a kiválasztottságukat, szavaltam, és szavalta a fickó is, és enyém legyen minden, de minden, ami az övék volt, örököljek a kiválasztott, vérfertőzött unokáim után is törvényesen. Örökölni akarok, szavaltam álcámban, és szavalta utánam a fickó, örökölni, örökölni a Marsot, a Földet, a világot, hullamúzeumokat, tömegsírokat, aranyeret, ingatlanokat, ingóságokat, belsőségeket, testnedveket, de legfőképpen agyvelőt és kiváltképpen lelket akarok örökölni, leginkább persze kiválasztottságot akarok, soroltam így álcázottan, és a fickó, kinek hasához nyomtam bicskám hegyét, visszhangozta engedelmesen. Több járókelő is elment mellettünk, azonban egyáltalán nem figyeltek fel, milyen közel állunk egymáshoz, vagy éppen hogy felfigyeltek, mindenesetre, megpillantván kettősünket, gyorsítottak. Közben kigomboltam szabad bal kezem ujjaival a nadrághasítékomat, a jobbal tartottam ugyanis a kinyitott bicskát, kibányásztam hímtagomat, és lehugyoztam a fickót. Odasúgtam neki, most aztán futás, de futás, gyors futás, nem nézünk hátra, na, gyerünk, és a fickó futott, és tényleg nem nézett hátra, hamarosan eltűnt a neonfények homályában.

Eltettem a bicskámat, levettem a kalapot, le a napszemüveget, le a parókámat, még a zakómat is levettem, nehogy felismerjenek, és kimerülten, ilyen kimerültnek még soha sem éreztem magam, hazafelé vettem az irányt. Meglehetős elégedettséggel gyalog indultam meg azon a szép tavaszi estén a Bartók Béla úton, mert azt gondoltam, hogy hazáig sikerül majd elrendeznem magamban, amit csináltam azzal a kövér, feketehajú, szavaival engem megalázó fickóval. Mendegéltem, és arra jutottam, éppen a meglehetősen jól megvilágított Körtéren, hogy megkérdezzem magamtól, vajon megváltozhat-e ez a csürhe banda? Némán kérdeztem, de késztetést éreztem a hangos beszédre is, ahogy egyre beljebb haladtam a Fehérvári úton. Felöltöttem hát újra a parókámat, a kalapomat, meg a napszemüveget, hogy álcázottan mondhassam ki, amit éppen kimondani szerettem volna. És megkérdeztem újból, de már álcámban, ezért aztán jó hangosan, hogy megváltozhat-e ez a csürhe banda, miközben mutogattam széles mozdulatokkal, színpadiasan arra a néhány járókelőre, aki még errefelé járt. És mondtam nekik, akik szembe jöttek velem, jó hangosan mondtam, hogy csürhe banda. Felvidámodtam és felszabadultan egyre hangosabban beszéltem, így aztán az a néhány ember, akivel találkoztam, felfigyelt rám, megbámulták sajátságosan álcázott alakomat, lassítottak. Én meg mentem és hangosan beszéltem az eléggé kivilágított Fehérvári úton, és, már a lakótelepek első házainál járva, mutogattam minden egyes járókelőre.

Kezdtek néhányan komolyan felfigyelni rám, furcsa, szokatlan külsejű figurámra, kezdtek megjegyzésekkel is illetni, mint: te, poloska, te, patkány. Sőt körülvettek röhögve, mondván hát vannak még ilyenek, hát nem pusztultak ki ezek még mindig, nem döglöttek meg? Az egyik pasas, egy medveformájú kijelentette, ezek most már pofátlanul kiállnak ordibálni az utcákra, ide jutottunk, ezek most már szemérmetlenségükben arcátlanul pocskondiázzák a békés járókelőket, ezek most már…

Azonban álcám védelmében átkozódásba fogtam, túlkiabálva azt a medveformájú pasast, harsogván neki és a többinek, te és ti aljas gecik vagytok, te és ti mocskos gazemberek vagytok, te és ti csak kirabolni tudtok, te és ti csupán ölni tudtok, mindig is raboltatok, mindig is gyilkoltatok, undorító állatok vagytok,  aljas gecik és… Fogd be a pofád, vágott szavamba, és most már egészen közel lépett hozzám az a medveformájú pasas, és rám ripakodott, hát te hogy maradtál életben a kurva istenedet?! Agyvelőszipolyozó vagy, ordítottam álcázottan a pasas pofájába, a mi agyvelőnket szipolyozod, a mi testnedveinkkel kenegeted magad, a mi hulláink aranyerét varrod a seggedbe, te, tömegsírok tárlatvezetője.

A medveforma fickó ököllel az arcomba csapott, és biztatott másokat is, akik körülvették álcázott alakomat, hogy üssenek, verjenek. De eliramodtam, ám rohantak utánam a Fehérvári utat elég jól megvilágító, bár azért homályos neonok alatt, rohantak utánam a Csurgói úti ház, ahol laktam, kapujáig. Ott, a kapuban visszafordultam feléjük, és azt mondtam, hát így állunk, és, mielőtt még meggondoltam volna, előhúztam a bicskámat, rájuk rontottam, azok félre ugrottak, majd el akartak kapni, ám, valami isteni segítséggel, sikerült visszahátrálnom és befarolni a házba, a kapu meg bezáródott, követni nem tudtak.

 

 

Címkék:2013-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megjelent Woody Allen válasza a pedofilvádra

Egy hete, hogy a New York Timesban nyílt levélben mesélte el molesztálásának történetét a filmrendező fogadott lánya, Dylan Farrow, aki...

Erősödő antiszemitizmus

Riasztó a helyzet Magyarországon.

Close