Rubin Eszter: Bagel
– Ne aggódj! – próbálok lelket önteni belé. – Az antiszemiták legnagyobb része, legalább kilencvenöt százalékuk egyáltalán nem akar megölni minket. Csak az van, hogy a maradék öt százaléktól olyan rosszakat hallanak rólunk, hogy mégis kénytelenek lesznek rá.
–Ugyanígy vannak a muszlimok is – feleli Gyuri. – Csak náluk kicsit más a százalékos arány. Pont fordított. Erről jut eszembe, van még a múltkori marokkói levesből? Jól fog csúszni a brownie-ra. – tányér fölött elmereng – Kár, hogy az iszlám szélsőségesek imádnak háborúzni. Sosem nyugszanak, mindenáron földdel akarják egyenlővé tenni Izraelt.
Nem fogod elhinni Virág, de apámnak az a hátborzongató elképzelése, amit előszeretettel hangoztat, hogy a zsidóknak nem szabad magukat megvédeni. Mert akkor a világ haragudni fog ránk, és még azt gondolják rólunk, hogy meg akarjuk magunkat védeni. Az meg ugye nem vetne ránk túl jó fényt. Még azt hinnék, hogy azt hisszük magunkról, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint a többi. Ugyanolyan nép, akiknek pont úgy joga van saját országhoz, és a saját ország védelméhez. Szóval apám szerint Izraelnek milliónyi föld alatti atombunkert kellene építeni, ahol akár évekig kihúzzák, míg meg nem szűnik a gamma-sugárzás. Meg kell várni, hogy Irán elkészítse végre a bombáját, ledobja, és amikor megint túléltük, akkor újra fel kell építeni Izraelt. Mindez azért jó apám szerint, mert mi zsidók úgyis meg tudjuk csinálni, hogy akárhányszor újrakezdjük, szegény Irán meg ezt tudja. És legalább nem haragítjuk magunkra a világot. Engem viszont rettenetesen fel tud bosszantani az ilyen elméleteivel, de igyekszem megértőnek mutatkozni. ’43-ban született az öreg a gettóban, és bár személyes, konkrétan felidézhető emléke nem lehet erről az időről, soha nem múló mélységben ivódott be minden egyes sejtjébe a Soá.
Más kérdés, vajon miért nem az ellenkező következtetést vonta le belőle. Hogyha a zsidók hagyják magukat megölni, akkor meg is ölik őket. Szüleim baráti köréből úgy látom, ez generációs probléma. Aki másként gondolta, mint ők, rég elhagyta az országot. Azok maradtak itt, akik életvitelszerűen félni akarnak. Aggodalom, kétségbeesés, felháborodás. Ezeket nagyon szeretik. Teljesen abszurd, hiszen valójában itt nincs semmi félnivaló, kizárólag hobbiból csinálják, míg Izraelben kézzelfogható valóság az állandó életveszély. Ott mégsem fél senki. Megszokták.
Mindegy hova költözünk. A zsidók mindig otthont keresnek, de a zsidóságban senki nem lel otthont, mind kirekesztett kívülállók maradunk, bárhova megyünk. Áltatjuk magunkat azzal, hogy jövőre Jeruzsálemben találkozunk. De amint népünk utolsó tagja betenné a lábát Izrael földjére, az irániak azonnal bevetnék az atombombájukat. Megszűnne a zsidó anyaország, pillanatok alatt végeznének az összes diaszpóra zsidóval szerte a világon.
Bármi történik, mindig a zsidók járnak rosszul. Most is. És már megint a németek miatt. Németország túlkompenzál, hogy bizonyítsa, ők már nem nácik, ezért befogadják az összes muszlim menekültet. Mindezt a zsidók megölése miatti bűntudatuk ellensúlyozására. Túltolták a nemzeti megbánást, és pont azt érték el, amit kompenzálni akarnak. Miattuk fogják a menekültekkel együtt beengedett szélsőséges muszlimok megint megölni az európai zsidókat.
– Attól tartok – vetem közbe – a zsidók egy időre kénytelenek lesznek felfüggeszteni az önsajnálatot. Most vannak, akik sokkal inkább együttérzésre szorulnak.
– Ha a közel-keleti menekültekre gondolsz, jobb ha tudatosítod magadban, hogy hamarosan elfelejtheted, milyen demokráciában élni, és örülhetsz, ha kilátsz a burka mögül – figyelmeztet Gyuri.
– Az a helyzet, hogy nem érdekel – vonom meg a vállam. – Európa nem demokrácia, hanem hipokrácia. A csadornak meg külön örülök, addigra úgyis öregebb leszek, és legalább nem kell azon aggódnom, hogy még mindig jól nézzek ki, nyugodtan elengedhetem magam a fekete lepel mögött.
– Azért ne legyél benne biztos, hogy elleplezheted ezt a pónemet – vigyorog Gyuri. – Imádnak minket gyűlölni bárhol legyünk is. Pedig ahelyett, hogy folyvást rakétákat lődöznek, meg fegyvercsempész alagutakat ásnak, Gázából igazán remek kaszinóvárost lehetne csinálni. A vizet, áramot úgyis Izrael biztosítja számukra, fizeti helyettük a villanyszámlát is. Az a baj, hogy Izraelnek annyira rossz a píárja, hogy erről nem tud senki. Bár, ha jó lenne, az is tökmindegy lenne, senkit nem érdekelne, mivel nem illik bele az anticionista koncepcióba.
Szóval Gázában a helyi lakosok üzemeltethetnék a kaszinókat, örökös jogot kapnának a szerencsejáték szervezésre, és végre nyugalom lenne. Kár, hogy a Korán tiltja a szerencsejátékot, a bor élvezetével együtt. Bár a gyilkosságok és az öngyilkos merényletek sincsenek beleírva tevőleges parancsként, úgyhogy talán ettől a csekélységtől is eltekinthetnek. Vagy majd működtetik a keresztény arabok, ha addig ki nem irtják őket muszlim testvéreik.
Sokemeletes, fehér szállodák épülnek a parton, minden ablak a kéklő hullámokra néz. Black jack, póker, napsütés, fehér homok. Olyan fura neve van annak a félszigetnek, ezért senkinek nem jut eszébe róla, hogy a világ egyik legszebb tengerpartjáról van szó, amivel akár kezdhetnének is valamit. Özönlene a sok turista és a pénz a közel-keleti Atlantic City-be, amit ezen túl építkezésre és nem rombolásra fognak fordítani. Úgy értem, alagútásás helyett átnyergelnek a magasépítészetre. A világbéke mostantól biztosítva van. Ezért az ötletemért Nobel-békedíjat fogok kapni.
– Tényleg zseniális ötlet! A világon az egyetlen idea, amely megoldaná a jelenlegi reménytelen helyzetet – mondom felvillanyozva. – Eszedbe jutott már, hogy a háború után a zsidók nem ültek be német éttermekbe ruhájuk alatt kézigránátokkal felszerelkezve? Nem robbantottak kávézókat és buszokat, pedig biztosan nagyon megértő lett volna velük a világ közvéleménye. Szimpátia-tüntetéseket szerveztek volna az öngyilkos zsidó merénylők mellett, akik kabátjuk alatt testükre szerelt bombáikkal ártatlan német áldozatokat, családokat, gyerekeket válogatás nélkül tépnek darabokra. Meg lehetett volna érteni, elvégre mennyit szenvedtek szegények a koncentrációs táborokban. A zsidók azonban nem ejtettek túszokat, nem térítettek el repülőgépeket, buszt, vonatot. Nem szerveztek demonstrációkat, nem dobálóztak kővel, vagy házi készítésű rakétákkal, kézigránáttal, Molotov-koktéllal. Semmi ilyesmit nem csináltak. Próbálták folytatni életüket, újrakezdeni, dolgozni, ahogy azelőtt. Mások hajóra szálltak, hogy hosszú tengeri utazás után, őseik földjén az angolok megöljék, börtönbe, vagy internáló táborba zárják őket, vagy egyszerűen csak visszafordítsák hajóikat Németország felé. Sokan eleve ott maradtak Németországban, mert nem volt hova menniük. Abraham nagybátyám Bergen-Belsenben született. De nehogy azt hidd Virág, hogy akkor. Két évvel a háború vége után, ezerkilencszáznegyvenhétben. Még mindig ott voltak. El tudod ezt képzelni? Nem volt hova menniük. Csak ezután jutottak ki Izraelbe. Abraham bácsikám születési anyakönyvi kivonatában ez áll: Bergen-Belsen 1947. Az ilyesmi rányomja a bélyegét az ember egész életére. És a halálára is. Pedig tényleg megpróbálták. Felépítettek egy új, igaz, erős alapokon nyugvó életet egy észak- izraeli moshav-ban. Zöldellő avokádó, narancs és pomelo ligetek fái alatt nevelték fel három gyermeküket. De hiába, nem segített a házat belengő narancsvirág illat sem. Egyik fiuk elesett a libanoni háborúban. Elesett – ez is milyen jó szó. Meghalt. Megölte egy arab repeszdarab. Abraham pár év múlva, halott fia születésnapján lőtte főbe magát az olajfa alatt, amelyet először ültetett Eretz Israel földjébe.
Részlet a hamarosan megjelenő regényből
Kapcsolódó cikk:
