Szombat előfizetés 2017

Deszkapalánk az utca közepén

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“De hiába minden óvintézkedés, minden „nicht vor dem Kind” és minden suttogás, néhány év alatt összerakott magának egy mozaikot arról, hogy születése előtt nem sokkal volt egy háború.”

A gyerekkora első évei valamilyen megmagyarázhatatlan fojtottságban, titkolózásokban, elhallgatásokban teltek. A szülei, főleg az anyja és a nagyanyja, gyakorta beszéltek egymással németül, hogy ne értse, amiről épp szó van. „Nicht vor dem Kind” – mondták ilyenkor. Még a német társalgást is suttogóra fogták, hogy semmi ne hatoljon el a füléig. Volt úgy, hogy ilyenkor könnybe lábadt a szemük, sőt előfordult, hogy anyja hosszan, vigasztalanul sírt. Ő ilyenkor odabújt hozzá, kérdőn nézett rá: mi van, mi fáj, mondta ártatlan gyermektekintetével. Érezte, hogy a saját négy-ötéves gyermeklétével, hajának puhaságával, testének illatával, a keze finom érintésével kell feledtetni valamit, azt, amit valamiért nem lehet kimondani, amiről valamiért nem lehet beszélni. Aztán nyiladozó értelme, a görcsös elhallgatások ellenére lassan, szinte észrevétlenül kezdte megsejteni a család, az anyja által számára még elbeszélhetetlen titkát.

Ha eljött vendégségbe a nagynénje vagy a szülei néhány barátja, vagy ha, az utcán régi ismerősökkel találkoztak, mindig szóba kerültek számára ismeretlen emberek nevei, akiket mindig szegénynek neveztek. „Szegény öreg Fleischer mama”, „ó a szegény Guttman bácsi, milyen nehezen hunyta le ott a szemét” –mondták gyakorta. Hosszú volt a szegény jelzővel illetett ismeretlenek sora. S szinte mindig beszéltek éhezésről, félelemről, főleg betegségekről, amelyeket „ott” szedtek össze. „Az a Kazinczy utcai hónap, tönkre tette az ízületeimet” –mondta gyakran Magdus, a nagynénje, aki egyébként számára megmagyarázhatatlan módon a valamiért könnyen fellángoló családi veszekedések során sírva-ordítva kiabálta anyjának: „Velem bántok így, aki elvesztettem a hathónapos gyerekemet a gettóban, aki az utolsó falat kekszem is megosztottam veletek, aki”… – és sorolta hosszan elvesztett szeretteit és fájdalmait. Ilyenkor a legádázabb vita is elcsendesedett, ilyenkor mindenki halkan sírni kezdett, s a felnőttek többnyire valamilyen ürüggyel kicsalták a nagyszobából a konyhába, hogy lehetőleg ne halljon semmit. De hiába minden óvintézkedés, minden „nicht vor dem Kind” és minden suttogás, néhány év alatt összerakott magának egy mozaikot arról, hogy születése előtt nem sokkal volt egy háború. Hogy voltak családtagok, akiket messze vittek, és valamiért megölték őket, s voltak, akiket elvittek ebből a szép régi családi lakásból, valahova a közelbe egy házba, ahol egy lakásban majd százan zsúfolódtak össze, s amit ő előtte rejtélyesen csak „oda” névvel illettek, vagy ha valamelyest elvesztették önmaguk feletti görcsös kontrolljukat, akkor azt a helyet többnyire Kazinczy u 6-ként emlegették.

A mozaikdarabok éveinek számával, a rokonok, ismerősök elbeszéléseinek egyre mélyebb megértésével csak szaporodtak, egyre élesebbé, világosabbá vált számára a szülei által előle rejtegetett történet, az elfojtott emlékhalmaz.

Egy tavaszi reggelen hangos kopácsolásra ébredt. A szétlőtt, még ezerkilencszázötvenkettőben is romos, szemben lévő bérház előtt az úttest közepén deszkapalánkot építettek a munkások, hogy legyen hely a tégláknak, mésznek, homoknak, s az újjáépítés ne zavarja a forgalmat. A palánk magasnak és elég erősnek ígérkezett. Az anyja hisztérikus hangon kiabálni kezdett: „Nem bírom nézni ezt hónapokig! Emlékszel – fordult nagyanyja felé – pont ilyen volt a palánk…”, s itt elhallgatott, mert észrevette, hogy a gyerek – aki előtt el kell hallgatni az évekkel ezelőtti történetet – észrevétlenül melléfurakodott az ablakba.

-Hol volt ugyanilyen palánk? – kérdezte az ablakban feszült tekintettel az úttestre lenéző anyját.

-Egy csúnya helyen, nem messze tőlünk, ahol én a nagymama, Magdus, Alíz néni és még sokan mások laktunk akkor.

-Ott halt meg Magdus néni kisfia?

Anyja láthatóan megdermedt kérdésétől. Hosszan hallgatott, izgalmában rágyújtott a pongyolája zsebéből gyors mozdulattal elővett cigarettára. Hosszan tűnődött a válaszon, majd zavarában, a helyzet kényszerítő feszültsége okán, elérkezettnek látta az időt, hogy valamit elmeséljen a történetből. Annyit, amennyit el lehet mondani egy hatodik évében lévő gyereknek.

– El kellett innen mennünk… egy másik lakásba, mert valakik úgy gondolták, hogy nekünk ezután ott kell laknunk.

– De miért halt meg ott az a gyerek, meg az Ilus néni anyukája, meg egy másik néni, akinek a lánya a múltkor sírt veled az utcán? És miért sírsz te is, ha erről beszéltek a nagymamával?

Az anyja hosszú ideig hallgatott, egyrészt rádöbbent, hogy ezután még óvatosabbnak kell lennie a gettóban, egyáltalán a háború alatt történtekről való családi beszélgetéseket illetően, másrészt megint emlékek sora torlódott fel benne, képek arról a borzalmas látványt mutató, halottakkal telezsúfolt lakásról. Elővillantak a zsigerekben lerakódott félelmek, a csontig hatoló hideg érzete, a heteken át tartó éhezés, a kínzó dohányszomj, de mindenekelőtt a magas, lécekkel, ácskapcsokkal sűrűn megerősített deszkapalánk, amely ott húzódott a Dohány utca közepén, s amelyre folytonosan rálátott a Kazinczy utcai házból, ha az összezsúfolódott élők, s még inkább a sokasodó halottak bűzétől kicsit szabadulni akarva, az ablakhoz merészkedett.

Cigarettáját szívva most is nézte az úttest közepén emelkedő palánkot, s noha agyával pontosan tudta, hogy ez a palánk csak az építkezés miatt készül, az emlékezésben mindig jelenlévő irracionalitás előhívta tudatából nyolc évvel ezelőtti önmagát. Akkoriban, amíg létezett lelkében, agyában némi erő, amíg nem törte meg egykor oly híresen kemény tartását az őrjáratok, razziák kiszámíthatatlan következményeitől, a haláltól való állandó rettegés, meg persze az éhség, a szeme láttára meghaló emberek látványa, elemi erővel tört fel benne a lázadás a gettóba zárás, a palánkokkal való szimbolikus és mélységesen valóságos kirekesztés ellen. Néhány hét alatt mindez semmivé lett. Az ablakhoz lopakodva egyre apatikusabban és reménytelenebbül nézett a peremén vastag hóval beborított deszkapalánkra, amelyben mintegy megtestesülni látta az elmúlt évek, hónapok gyötrelmes idejének végkifejletét.

A mostani ablakban mellette könyökölő kisfia, miközben bámulta a palánkot ácsoló munkásokat, választ várt az imént feltett kérdésekre. Az anyja pedig egyszerre küszködött az emlékeivel, és annak eldöntésével, hogy mi mesélhető el cseperedő fiának ezerkilencszáznegyvennégy-negyvenöt fordulójának palánkok közé zárt gettó világáról.

– Tudod, el kellett innen mennünk… mindannyiunknak oda – ismételte nehézkesen, ideges sóhajtásokkal megszakítottan, az előbb már elmondott mondatot.

-A Kazinczy utca 6-ba?

– Igen. Elvittek minket katonák, puskájuk volt. Bevittek abba a házba sokunkat, s nem léphettünk ki, körbezártak egy ilyen deszkakerítéssel, mint ami itt épül.

– Miért, ellenségek voltatok?

– Nem, de ők azt gondolták, hogy mi ellenségek vagyunk. Pedig mi nem bántottunk senkit.

– És a Magdus gyerekét azok a katonák lőtték le? – kérdezett tovább a gyerek.

– Nem, ő beteg lett, nem tudtunk ennivalót adni neki. Nagyon éhes volt, és örökre elaludt – válaszolta némi gondolkodás után az anyja, miközben ideges, remegő szájmozdulattal mélyet szívott a kezében lévő cigarettából.

– S apa hol volt akkor, miért nem segített nektek?

– Őt is őrizték, de nem ott a Kazinczy utcában, hanem nagyon messze egy másik országban.

– Ott is deszkakerítés volt?

Az asszonyt váratlanul érte a kérdés, nem tudta, mikor tesz jobbat, ha igent mond, vagy ha elmagyarázza, hogy a gyerek apja akkor Mauthausenben, egy többszörös szögesdrót kerítéssel körülvett koncentrációs táborban volt, amelynek legbelső kerítésébe áramot vezettek. Ezt túl borzalmasnak és bonyolultnak érezte. Ezért maradt a deszkapalánkos válasz mellett.

– Én tudom, hogy a másik nagymama is ott halt meg, ahol ti voltatok. Ő is éhen halt.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte riadt meglepetéssel az asszony.

– Te mesélted egyszer az utcán annak a néninek, aki sírt, meg azt is tudom, hogy ahol apa volt, ott is meghaltak az emberek, csak apát nem bírták leölni, mert ő erős volt és megszökött, és legyőzte az ellenséget.

A kisfiú anyja haragudott magára, hogy nem tudott uralkodni a deszkapalánk látványa keltette érzelmein, érezte, hogy sírása, rémülete felkavarta az iszapot, előhívta a gyerekéből azt, amit egy gyereknek nem lenne szabad tudnia. Megfogadta, hogy soha többet nem beszél fiának a gettóról, a halottakról, a deszkapalánkról.

Elkésett. A gyerek ebben az emlékektől terhes családban élte le élete első öt évét, a suttogásokból, az elharapott szavakból, a könnyekből, anyja, apja, nagyanyja időről időre feltörő – ugyan rejtegetni próbált – fájdalmaiból már összeállt benne szülei megélt története. Valószínűleg megérezték ezt a körülötte élők is, mert egy idő után nyíltabban beszéltek a múltról, jobban utat engedtek a fel-feltörő emlékezésnek, az elfojtani próbált fájdalomnak.

A gyerekbe lassan beleivódott szülei emlékvilága, s voltak ébren töltött pillanatai, még inkább álomban töltött idők, amikor úgy tűnt számára, hogy ő is ott volt a Kazinczy utca 6-ban, abban az élőktől és halottaktól zsúfolt, csontig hatoló hidegségű, bűzzel terhes lakásban, s néha mintha ő is látta volna a Dohány utca közepén a behavazott peremű deszkapalánkot is.

 

 

Címkék:deszkapalánk, gettó, második nemzedék

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Best of Szombat – 2017

Ezt a tíz cikkünket olvasták a legtöbben 2017-ben.

Rejtő Jenő 75 éve halt meg

Hetvenöt éve, 1943. január 1-jén halt meg az ukrajnai Jevdokovóban a munkaszolgálatra hurcolt Rejtő Jenő, alias P. Howard, a magyar...

Close