Holokauszt-emléknap: Jean Améry: A hajótöröttek

Írta: Jean Améry - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Eugen arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő még mindig „fiatalembernek” számít. Fiatalembernek, világos, jó szabású nyári kabátban, amelyen csak a közelebbi szemrevételezés után látszik a gyakori tisztítás és a szegélyek kopottassága. Tisztességes, jó modorú fiatalember. Kétségkívül „jobb” fiatalember, akit voltaképpen még egyetemi hallgatónak is lehetne tartani, ifjú doktornak, vagy akár magasabb beosztású alkalmazottnak.

4.0.2

Jean Améry

De ezekből a gondolatokból hirtelen kiragadta egy elnyújtott és szirénaszerű hangjával felkavaró kiáltás, amelyet valamely egy szólamban ordító tömeg hallatott. Zsebében lapuló kezei enyhén megremegtek. Lassan és mélyeket lélegzett. Az állati üvöltés közeledett. Eugen már világosan felismerte annak a pokoli harci kiáltásnak a szavait, amely az őrült kor szülötteként halálba kárhoztatott egy egész embercsoportot. De nem emberhez méltó halálra. Ez a kiáltás nem ismerte a nemesen hideg szavakat: meghalni, sír; harsogásától még a vadul hangzó ölni és agyonverni is idegen volt. Barom módjára, méltóságától megfosztva kellett annak az embercsoportnak elkárhoznia. Nem volt méltó arra, hogy ellenfélként győzzék le. Féregként kellett – elpusztulnia.

Az utcakép hirtelen félelmetes gyorsasággal kezdett külsőt váltani. Noha a nap sugarai még az aszfalton sárgállottak, minden sötétedni látszott. Egy csapásra kiüresedett a világ. A boltok redőnyei recsegve zuhantak alá. Emberek menekültek a házakba, fejükre szorított kalappal. Néhány ház már zárva volt, és a menekülők mint az űzött nyulak ugrottak szét mindenfelé előttük. Egyre közeledett az ordítás és dübörögve szállt fel a levegőbe. Orkánszerűen bömböltek az elnyújtott „U” hangok.

Nagytermetű, szőke fiú bőr térdnadrágban és nehéz szöges bakancsban fehér röpcédulákat szórt szerteszét. Egy sötéthajú, erősen vérző fiatalember futott felfelé az utcán. Nyomában egy talán 15 férfiből álló csapat. Egyesek a botjukat lengették.

Vajon mit akarnak tőle, kérdezte félhangosan Eugen. Esztelen késztetést érzett, hogy a sötéthajú segítségére siessen. Azután gyűlöletes gondolat támadt fel benne: nem ismernek fel – milyen jó. De hátha mégis felismernek?

Eugen egy kirakatüvegbe pillantott, amelyben meglátta saját áttetsző, színtelen tükörképét. Úgy nézek ki? Nem, nem. De mégis, rám is gondolnak, engem is üldöznek…

Az utca feléledt ájultságából. A kiáltás elhalt, a távolból kongott még tompán, ritmusosan. A menekülő más irányba csalta a hangoskodókat.

Eugen csak egyben volt biztos: ismét ocsmányul viselkedett. Természetesen értelmetlen lett volna szembeszegülni a tizenöt fős csapattal, fedezni a sötéthajút, akit nem is ismert, és talán magát is agyonveretni. Egyet viszont nem akart: azt, hogy még gondolatban is elkülönüljön a másiktól – azelőtt a többi tizenöt előtt. A távolság már megmaradt. Mit törődött ő a tánchelyiségben dolgozó fiúval, a joghallgatóval, aki apja jól menő irodáját veszi majd át. De a vérző fiútól – üldözői előtt – soha nem tarthat távolságot. Ha azokkal szembefordul, akkor ő is az üldözötthöz tartozik, és hozzá is kell tartoznia, önmaga előtt is.

Eugen nagyon nyomorultul érezte magát. Majdnem minden nap tanúja volt ilyen jeleneteknek, mióta beköltözött a főiskola közvetlen közelében levő szobájába. Egy éve immár, hogy nyomora és szegénysége egyre félelmetesebb méreteket öltött, megmérgezve az égető kérdéstől, amely kínozta, mert egyszerre csak ott volt, és mert alapjában számára még mindig nem létezett. Először csak lassan és nehézkesen jutott el a tudatáig, hogy az idő törvényen kívül helyezte őt valamennyi, rasszához tartozó sorstársával egyetemben. A bűne bizonyára az volt, hogy nem tudta, miben áll ez a rasszhoz tartozás. Nem számítottak neki a műveik, rítusaik, lényegtelennek tűnt számára születési bizonyítványa, jelentéktelennek az elhalt, jóságosan buta kereskedelmi utazó, aki nemzette, nem volt fontos neki a polgári félzsidó nő, aki Szent Antonhoz imádkozott, és aki a világra hozta. Semmi nem kötötte a néphez, amelyhez immár tartoznia kellett, vagy semmit nem tudott ezekről a kötelékekről. Nem érezte életben tartó, a rasszához tartozó sokakhoz láncoló erejüket, akik élték kis életüket, mint a többiek a magukét. Ha néha hallott is kisebb megkülönböztetésekről, ostoba súrlódásokról, soha nem számított arra, hogy ez egyszer őt is bevonhatja, bekényszerítheti egy közösségbe. Hogyan is tudhatta volna lelke a szörnyűséget, amely immár jelenvaló volt, megragadni, és beilleszteni napi menetébe?

Hirtelenjében kérdésessé vált számára az egész értékrend, amelynek alapján eddig az embereket és a dolgokat elgondolta. Mert talán valóban érvényes az a másik igazság (az is egyfajta volt), amelyet milliók vallottak, amely őt eltaszította, törvényen kívülivé és otthontalanná tette. Ha nem akart elmerülni a gyávaság zavaros tengerében és a be nem vallott önkínzásban, találnia kellett egy olyan álláspontot, amelyből anélkül nézhette a dolgokat, hogy azok a lelkéig hatoltak volna. Egy szilárd támpontot kellett keresni, a dolgok mértéktelenségében egy új mértéket.

                                                                                                          Füredi Andrea fordítása

Kapcsolódó cikk:

Füredi Andrea: Jean Améry „katasztrófazsidósága”

Címkék:2015-05

[popup][/popup]