Hét mocskos nap

Írta: Gárdos Péter - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Hét nap, három család és egy viharos évszázad története tárul elénk Gárdos Péter új regényében, melyből a Libri kiadó engedélyével közlünk részletet.

Gárdos Péter

Hat óra tájt fordult a kulcs a zárban, és besüvített a lakásba Andriska. Úgy rohant át a konyhán, akár a tájfun. Egy súlyos kosarat cipelt, amelyet a nappali kerek asztalára zuttyantott, majd ránézett Szende Pálra, és futtában megjegyezte.

– Ma sem fürödtél, fater. Ettél egyáltalán valamit?

Szende a fotelben ült, kissé elbóbiskolt az üres lekváros üveggel az ölében. Erre a hangos csörtetésre riadt fel.

– Mi van a kosárban?

– Csupa finomság. Vaj, kakaó, libazsír, cukor, ilyesmik.

Szende felpattant. Azok az élelmiszerek, amiket Andriska felsorolt, mostanában, a háború vége felé elérhetetlen kincseknek számítottak. De az asztal felé vetett egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy meggyőződjön róla, a felsorolásban nem volt semmi túlzás; a kosarat megpúpozták válogatott ínyencségekkel.

– Honnan a fenéből szerezted?

– Honnan, honnan? A gazdagoktól. Zsidóktól.

Szende elkapta Andriska könyökét.

Magasságban, soványságban szinte összetéveszthetők voltak. De a fiú az anyja bájos, lágy vonásait örökölte, apró orrot, hosszú, barna szempillákat, csókos szájat.

– Megőrültél?

Szende suttogott, pedig csak ketten voltak a lakásban. Andriska kirántotta a karját, a szekrényhez rohant, kihúzta az alsó fiókot, és kiemelt onnan egy pisztolyt.

Szende Pálnak fogalma sem volt arról, hogy a fia mikor csempészhette be a fegyvert a lakásba. Most aztán tényleg megrémült. Mikor Andriska két hete egy összefüggéstelen monológban elővezette a terveit, azt remélte, hogy a fiú csak hőzöng. Azt persze kivette a lázas szóáradatból, hogy Andriska belépett a zuglói nyilas szervezetbe. De miután letépte róla és a tűzbe hajította a karszalagot, azt remélte, túl van ezen a bolondérián.

Andriska magányos kisfiú volt, aki később végtelenül gátlásos fiatalemberré cseperedett. Fejének remegése ekkor már alig volt észrevehető. Viszont barátja, legalábbis akiről Szende hallott volna, soha nem volt, a húszéves fiú nem járt el sehova, nem udvarolt, nem látogatta az ötórai teákat, a hétvégéket a lakásban töltötte, az ágyon heverészve két tucatszor is végigböngészte az Esti Kurírt. Az apjával is egyre hűvösebbé vált a kapcsolata. Elsőéves gyógyszerészhallgató volt, éppen lehetett volna közös témát találniuk. De nem, Andriska egyre inkább magába zárkózott, Szende elkezdett aggódni, hogy tán a fiúkat szereti, bár erre semmilyen jel nem mutatott.

Így hát mikor Andriska előjött ezzel a nyilas dologgal, és a rá nem jellemző bőbeszédűséggel azt bizonygatta, hogy Szálasinak mélyen igaza van, a Kárpát-medence népeinek egyetlen lehetőségük van a fennmaradásra, mégpedig az, hogy a háború után testvéri sorsközösségbe tömörülnek, és mindeközben olyan értelmetlen szóösszetételeket citált, mint a „vérhaza” meg a „talajgyökér”, akkor Szende felpofozta – itt fontos megjegyeznünk, hogy addig soha, egyetlen alkalommal sem emelt kezet a fiára –, majd letépte a kabátjáról a nyilas karszalagot, és bedobta a kályhába. Abban bízott, hogy az atyai pofon, amely után három napig nem beszéltek egymással, elérte a célját.

Ehhez képest Andriska ma beállított ezzel a kosárnyi csemegével, és előhúzott a semmiből egy revolvert. Most akar belekeveredni valami butaságba, pont most, amikor már csak napok, esetleg hetek vannak hátra a háborúból, az oroszok átveszik a hatalmat, és ki tudja, mi következik?

Szende Pál azt tanulta meg a történelemből, hogy vannak helyzetek, amikor a kivárásra kell játszani. Amikor csöndben kell maradni. Amikor nem kell állást foglalni. Ehhez képest ez a félnótás a végjáték kellős közepén csatlakozik egy fasiszta katonai szervezethez! Különben is, ez a Szálasi, akire Andriska úgy felnéz, igazi sültbolond, a vak is látja, hogy csak egy báb, a németek tették meg miniszterelnöknek, jobb híján.

Szende Pál odaállt az ajtó elé.

– Szóval most már fegyvered is van. Kit akarsz lelőni?

– Állj el onnan, fater.

– Azt sem tudod, hogyan kell használni. Ha nem vigyázol, a saját lábadba eresztesz egy golyót!

– El kell mennem. Majd jövök.

Szende nem ismert rá az ő félszeg, ügyetlen, határozatlan fiára. Onnan tudta, hogy Andriska lelkében vihar dúlhat, hogy a fiú fejének a remegése erősödött. Ilyenkor beharapta az alsó ajkát, olyan erővel, hogy kiserkent a vére. Meg kell őriznie a nyugalmát, gondolta Szende, ugyanakkor határozottságot kell mutatnia.

– Nem mész sehova! Ülj le a seggedre!

– Engedj, fater! Engedj, míg szépen mondom!

Szende Pál elhűlt.

Lehet, hogy Andriska nekiront és feldönti? Még az is lehet, hogy megüti? Jó, elismeri, hogy a néhány nappal ezelőtt lekevert pofon túlzás volt. De észhez kellett térítenie valahogy ezt az eszementet. Talán bocsánatot kellett volna kérnie, amiért elragadtatta magát. Ezt elmulasztotta, rendben. Ám hogy két hét elég legyen arra, hogy Andriska átváltozzék egy másik emberré, egy fontoskodó, céltudatos valakivé, ez érthetetlen volt.

Aztán Szende Pál arra gondolt, nevetséges lenne, ha ez a mitugrász, ócska nyilas banda kettőjük közé állna. Hiszen nem maradt már senkije, csak ez a kocsányos fejű, bolond gyerek. Ha őt elvadítja magától, akkor neki tényleg vége.

Ezért aztán az egypercnyi, elviselhetetlen csönd után, amelyet szabályosra szeleteltek a falimosdó rosszul záródó csapjából folyamatosan hulló vízcseppek, Szende Pál legyintett, otthagyta a bejárati ajtót, és elsétált a székig. Még le sem ült, mikor meghallotta az ajtócsapódást.

Andriska köszönés nélkül távozott.

 

Az áprilisi törvény értelmében Bódaiéknak 1944 nyarán át kellett költözniük Dob utcai lakásukból az egyik csillagos házba, egy Dohány utcai bérház harmadik emeletére. Bódai Sándor két hét alatt kiürítette az otthonukat, az olyan komoly értékeket, mint a herendi porcelánkészlet vagy a két Berkes Antal-festmény, egyszerűen átfuvarozta Morsitshoz, a Szív utcába. Morsits a rőfös üzlet egyik beszállítója volt, ezerszázalékos gój, ráadásul vallásos, ezért bízni lehetett a korrektségében. A zongorát a házmesterrel együtt lecipelték a földszinti házmesterlakásba, Tódor bácsi nem tűnt gazembernek, talán visszaadja, ha majd hazaköltözhetnek. A kisebb értékeket és a két lány összegyűjtött kelengyéjét Bódai apróbb tételekben napok alatt szállította át Budára, Sára másod-unokatestvéréhez, akinek a férje a városházán dolgozott vezető tisztviselőként. Ez az egész ideiglenes költözés csupán, egy hónap, maximum kettő, ezzel nyugtatgatta Bódai Sárát és a két lányt. Jobb híján maga is elhitte, amit mondott.

A Dohány utcai három szobát egy-egy család lakta, és megosztoztak a közös helyiségeken. Rémes volt ez a zsúfoltság, de mostanra, az év végére már hozzászoktak.

A távolból behallatszott az ágyúdörgés. Bódai beszerzett valahonnan egy orosz szótárt, megtanult vagy harminc kifejezést, olyanokat, hogy „legyenek üdvözölve” meg hogy „úgy vártuk önöket, mint a Messiást”, bár ezzel a Messiás-dologgal kapcsolatban néha elfogta a bizonytalanság. Sára ékszereiből éltek, Bódai Sándor el-eltűnt délelőttönként, és krumplival, zsírral, kenyérrel tért haza, néha még almát is kerített.

Ezen a decemberi estén éppen vacsoráztak.

Ő és Sára az asztalnál, közös lábosból, Eszter és Vera az ágyon, az egyetlen mélytányérból. Mindennel meg lehet békélni, gondolta Bódai, mikor körbenézett. Végtére is nincs nagy baj. A család él, nem halnak éhen, a lányok majd folytatják az iskolát, tovább fognak tanulni, ha véget ér ez az iszonyat. Rőfös üzletre minden rendszernek szüksége van. Igaz, szűkösen vannak, de a szőnyegeket szerencsésen átmentették ide, ott állnak a falhoz állítva, összesodorva. A legfontosabb könyveket is magukkal hozták, kezdve a Révai lexikonon. Az ónémet könyvszekrényt sem kellett otthagyniuk, tessék, itt van, a smizettel együtt. A lábosok közül elhozták az újakat, itt van velük a mérleg meg a falióra, a herendieket és a zongorát pedig biztonságba helyezték. Tényleg, mit akar ő, amikor mások a fronton dideregnek, amikor a szomszéd szobában lakó Vilma hetek óta azt suttogja, hogy a zsidókat valamilyen táborfélébe viszik, és elfüstölik. Ő, Bódai személy szerint ezt badarságnak véli, de ha a szóbeszédnek csak a negyede igaz, már akkor vége a világnak.

Ezekhez képest ők élnek, vacsoráznak, együtt vannak, most ennek kell örülni.

Három nap múlva itt a karácsony, valahogy meg kéne ünnepelni. Bódait nem csupán az izgatta, hogyan tudná, ha szerényen is, egyszerivé varázsolni a napot. Tudta, hogy lakótársaik reakcióit is figyelembe kell vennie. A Herz család és Bokorék, akikkel meg kellett osztaniuk ezt a Dohány utcai lakást, mélyen vallásos famíliák voltak, nyilván megütköznének azon, hogy ők megtartanak egy gój ünnepet, és Bódai nem szeretett volna magyarázkodni.

– Anyuka, kimehetek pisilni?

Íme, tessék, eszmélt fel töprengéséből Bódai, az ő családjuk nem hullott szét, a lányok ebben az őrültekházában is tudják, mennyit számít a forma, hisznek a szülők iránti tiszteletben, egymás megbecsülésében, hiszen Vera már húszéves, ám ha vacsora közben szeretne felállni, engedélyt kér erre az édesanyjától.

Sára bólintott.

– Menjél csak, szívem.

Vera felugrott és kisietett. Ők az egymásba nyíló szobák közül a legbelsőben laktak, a vécé pedig az előszobában volt. Ahhoz, hogy a Bódai család valamelyik tagja elvégezze a szükségét, át kellett vágni előbb Herzéken, akik heten voltak, majd Bokorékon, akik nyolcan. Egyébként is a legtöbb gondot a vécéhasználat okozta. A három család tagjai ezen naponta többször is összekaptak, és a szóváltások nemegyszer üvöltözéssel végződtek. Verának mindig összeszorult a gyomra, ha ki kellett mennie a szobájukból, legszívesebben beszerzett volna egy bilit, és bármennyire szégyenlős volt is, inkább a családja előtt végezte volna a dolgát, mintsem naponta többször vállalja ezt a megalázó procedúrát.

Most is, este fél nyolckor ketten álltak az előszobában a vécé előtt, Herzék legkisebb csemetéje, Tomi és Bokoréktól a családfő, Tibor, aki karikalábával, hordóhasával, de legfőképpen vastag, húsos orrával úgy nézett ki, mint a zsidókat ábrázoló karikatúrák a nyilas újságokban. Vera besorolt harmadiknak, nekitámaszkodott az előszoba falának.

– De jó, hogy jössz Vera. Mond meg az apádnak, hogy holnap visszaadjuk nektek a két tojást. Reggelre ígértek nekem öt darabot. Átadod neki?

Vera bólintott.

Ez volt a legkellemetlenebb része a dolognak. Várni és közben társalogni. Biztos, mások is így voltak vele. Bokor Tibor a papucsát nézte, és dünnyögött valamit. Jóval idősebb lehet, mint apuka, gondolta Vera, lehet, nincs is tudatában, hogy magában beszél. Tomi, aki már pizsamában volt, megkocogtatta a vécéajtót.

– Gyere már ki!

Vera szégyellte megkérdezni, ki foglalja el a helyiséget, de Bokor Tibor már mondta is.

– Hagyd békén a húgodat. Csak most ment be.

Vera sóhajtott. Herz Lili Tamás testvére volt, hétéves, csúnya, ellenszenves kislány, akinek állandóan folyt az orra, vékony, idegesítő hangon affektált, és hosszú negyedórákra elfoglalta a lakás legkisebb helyiségét. Ha ő trónolt odabent, akkor legjobb volt feladni, és később visszajönni.

Álltak a keskeny, sötét, hideg előszobában, és várakoztak a sorukra.

Valaki durván megdöngette a bejárati ajtót, az udvarról kiabálás hallatszott, rögtön utána elcsattant egy lövés. Bokor Tibor meglökte Herz Tomi vállát.

– Szaladj be az apádhoz! Itt vannak!

Tomi értetlenül felnézett, de Bokor Tibor nem magyarázkodott, elindult a szoba felé. A bejárati ajtót puskatussal ütötték.

– Bibsik, kifelé! Három perc múlva az udvaron legyetek! Zsidók, gyülekező!

Kirohant az előszobába Herzék egyik nagymamája, a vécéajtóhoz szaladt, és azt súgta:

– Gyere ki, Lilikém, könyörgök, gyere!

És Bódai is megjelent az ajtóban, intett Verának.

– Siess, vegyél kabátot!

Kintről az előbbi hang ordibált, ott állhatott a pasas a körfolyosó végében, a lakástól kétméternyire.

– Három perc! Aki a lakásban marad, agyonlőjük! Bipsik, ki a lakásból! Schnell, schnell!

 

Már egyszer jártak itt egy héttel korábban, akkor is sorakozni kellett az ecetfás udvaron, mindenkitől elkérték az igazolványát, egy fiatalembert elvittek magukkal, de az első jegeces rémületen kívül, amit a megjelenésük okozott, további problémát nem jelentettek. Most még többen voltak, az emeleti folyosókon négyen-öten puskatussal csapkodták az ajtókat, lenn, a földszinten, a porolófa körül pedig még néhányan álldogáltak, valamennyin nyilas karszalag.

Bódaiék a hátsó lépcsőn rohantak lefelé, magukra kapták a kabátjukat, amelyre szerencsére gondosan felvarrták a sárga csillagot – azt a szegény fiút azért vitték magukkal a múltkor, mert nem volt csillagja. Miközben szaporán szedték a lábukat, Bódai Sándor odasúgta a lányainak, hogy nem kell sietni, maradjanak szorosan együtt, és főképpen nem kell megijedni, nála van a kétnyelvű, svájci menlevél, legrosszabb esetben majd előkapja.

A nyilasok egyfolytában ordibáltak, mire Bódaiék leértek a harmadikról, a lakók többsége már lenn csoportosult, mint a juhnyáj, középre tömörültek, ide-oda forgolódtak, az udvar szélén pedig ott álltak a nyilasok, vigyorogtak, egyikük elrettentésképpen a levegőbe lőtt. Az éles csattanás mintha hetyke válasz lett volna a távolból ide hangzó, folyamatos ágyúdörmögésre.

Leginkább egy széles vállú, sebhelyes arcú férfi ordítozott, akit társai Lukasits testvérnek szólítottak.

– Mozgás, zsidók, mozgás! Most még ficánkolhattok, tehát fürgén! Remélem, nem voltatok tornából felmentve!

– Első emelet kész, Lukasits testvér!

Ezt egy suhanc kiáltotta le a körfolyosóról, aki vastag, a kelleténél legalább három számmal nagyobb irhakabátot viselt, nyilván mostanság szedte le valakiről, ötlött fel Bódaiban.

– Második emelet kész, Lukasits testvér!

A sebhelyes arcú bólintott. Kalapban volt, markában pisztolyt szorongatott.

– Jól van, emberek. Most húszas sorokban egymás mögé! Értve vagyok, zsidók?

A tömeg megpróbált önmagától rendeződni, és ez bonyolult, ideges lökdösődést eredményezett. Az öreg Bokor előrelépett, és számolni kezdett. Lukasits testvér kedvtelve nézte. Bokor Tibor, aki békeidőben a Nagyfuvaros utcai zsinagóga rabbija volt, csöndben rendezgette a sorokat, egyeseket előre húzott, másokat egy fejbiccentéssel hátrébb küldött. Két perc sem telt el, a lakók sorokba rendeződtek, húszan álltak elöl, mögöttük katonás rendben a többiek. A Dohány utcai házban több mint kétszázötven embert zsúfoltak össze, legalábbis mikor Bódai előző héten gyors számvetést készített, ennyire saccolta. Az udvar most is megtelt velük, ugyanúgy, mint legutóbb.

– Szép volt, tata.

Lukasits testvér Bokor Tiborhoz lépett, nyújtotta a kezét. Az öreg rabbi félreértette a mozdulatot, ugyanúgy, mint az udvaron felsorakoztatott több száz ember. Mikor az idős férfi is előrenyújtotta a jobbját a kézfogáshoz, Lukasits testvér kifordult, s lekevert neki egy méretes pofont.

– Csak nem képzeled, hogy kezet rázok egy zsidóval!?

A nyilas karszalagos legények röhögtek.

Szende András három méterre állt az esettől. Másfél hete lógott Lukasits testvér különítményével, látott már ezt-azt. A pofon egyáltalán nem tartozott a kirívó ügyek közé, sőt inkább mókás volt, úgy tűnt, a testvérnek ma jó kedve van.

A harmadik emeletről csetepaté hangjai szűrődtek le. Az egyik suhanc éppen Bódaiék lakásának ajtajában állt, és egy kislányt ráncigált kifelé. Bódai felsandított, és elakadt a lélegzete. A nyilas kezei között a hétéves Herz Lili vergődött, próbált szabadulni, mindhiába. Verának átvillant a fején, hogy a kislány mostanáig ülhetett a vécén, vagyis nem sikerült kirimánkodni onnan.

A suhanc, aki a sikoltozó kislányt tartotta, lekiabált.

– Itt bujkált a lakásban, Lukasits testvér! Mi legyen vele?

– Megmondtam! Lődd le!

Lili mamája, aki már lefekvéshez készülődött, ezért hosszú, kék, bokáig érő hálóinge fölé kapta föl télikabátját, most kivágódott a sorból, odarohant a nyilashoz, elé térdelt, és átkulcsolta a lábát.

Pillanatok alatt zajlott le minden.

Lukasits testvér belerúgott a sikító asszonyba, és ugyanekkor dördült el odafent a lövés is. Bódai magához szorította Sárát és Verát, ők álltak mellette kétoldalt, miközben a szeme sarkából látta, hogy Herz Tivadar befogja a kis Tomi szemét, és bár azt hitte, ilyesmi csak a mesékben fordul elő, de nem, most itt a szeme láttára megtörtént: Herz egyetlen pillanat alatt megőszült.

Bódai egyszerűen nem értette, miért nem szakad le az ég. Fel nem foghatta, miért lett úrrá rajta ez a zsibbasztó bénultság, miként lehet, hogy a tömeg nem indul el, nem rohan széjjeltépni Lukasits testvért, hogyan lehetséges, hogy valamennyien moccanatlanul, szótlanul bámulnak maguk elé.

Nem hallatszott más, csak a távoli ágyúk dörgése, és fölötte a Herz mama hosszú, véget nem érő sikolya, amelynek az vetett véget, hogy Lukasits testvér, megelégelve ezt a hangzavart, hirtelen az asszony fejéhez emelte a pisztolyát, és halántékon lőtte.

Herz Tivadarné, született Böhm Szeréna arccal előrebukott; a sárga keramitra, amellyel az udvart beburkolták, vékony, vörös vérpatak csordult.

Lukasits testvér átlépte a holtestet, és a beálló csendben halkan, fenyegetően felmordult.

– Ezért számolunk, zsidók.

Magához intette a karszalagosokat, és odaszólt Szendének.

– Nyúl, válassz ki közülük vagy húszat. Megfürdetjük őket.

Merthogy néhány napja így szólították Szende Andrást: Nyúl.

Az utcán letartóztatott vagy a rejtekhelyükről előráncigált zsidókat általában a pártház pincéjében puhították meg. A kívánatosabb lányok, asszonyok szabad prédának számítottak, és mielőtt kivégezték volna őket, eljátszadoztak velük, és a legkülönbözőbb perverziókra kényszerítették a veréssel megfélemlített nőket. Lukasits testvér élen járt az efféle mókákban. Övé volt az első éjszaka joga – Lukasits testvér nevezte így –, utána meg hatan, nyolcan is végigmentek a nőkön. Szendét is invitálták, hamar feltűnt hát, hogy a fiú ilyenkor hátat fordít, vagy kirohan a pincéből. Lukasits testvér egyszer röhögve megjegyezte, olyan vagy, öcsém, mint egy szende nyúl! Így aztán rajta ragadt ez gúnynév, a csapatban mindenki így szólította azóta.

Szende András borzongott az ilyen akcióktól. Ő nem ezért lett nyilas. Azért lépett be a Hungarista Mozgalomba, mert hitt a nacionalizmus és szocializmus összeolvasztásában. Ostobaságnak vélte ezt a mániákus zsidózást. Legszívesebben kimaradt volna ezekből a razziákból, de hamar rájött, hogy akkor a zsidógyűlölő nyilasok kiutálnák maguk közül. Lukasits testvér azzal biztatta, hogy hamar túljutnak ezen a rendcsinálási szakaszon, és utána következhet az építkezés. Ez most nyilván egy próbatétel. Lukasits testvér nem véletlenül jelölte ki éppen őt erre a feladatra, kétségtelenül vizsgáztatja.

A tömeg elé lépett hát, lássunk neki.

Az arcok egybefolytak, csupa zavart tekintet, rettenet, pánik.

Szende ellépdelt a tömött sorok előtt, a dolog nehezebb volt, mint hitte. Hogyan kezdjen bele, kire mutasson rá? Ekkor vette észre Esztert. A lány a tömeg legszélén állt, mellette egy köpcös, idősebb férfi két nőt ölelt át, az egyik valószínűleg a felesége lehetett, a másik a lánya.

Eszter is azonnal tudta, hogy megakadt rajta a nyilas szeme. Amint leértek a földszintre, neki is feltűnt a fiú, a gazemberek közül egyedül ennek volt ember formája. Nem csupán a lányos arca miatt. A fiúról messziről lerítt a távolságtartás, mintha véletlenül keveredett volna a gyilkosok közé. Eszter merészen állta hát Szende tekintetét, nem nézett félre, nem szemezett a földdel, mint a többiek.

Szende sütötte le előbb a szemét. Az a lány csodaszép, az ormótlan kabát és az öregasszonyos kendő ellenére is varázslatosan gyönyörű. Egy biztos, őt nem fogja kiválasztani! Akkor inkább jöjjön a mellette álló család.

Intett Bódaiéknak, hogy lépjenek ki.

Bódait az utóbbi időben, és ezt legalább június óta érzékelte, a vészhelyzetekben egyfajta halálos nyugalom szállta meg, valamiféle ősi bizodalom, hogy nem érheti őket baj. Most sem esett pánikba. Sárát és Verát hátrébb taszította, és odalépett Szendéhez. Már vagy tíz perce egyre csak a kabátja bal zsebében lapuló svájci menlevelet tapogatta.

Most előhúzta, és átnyújtotta Szendének.

Néhány hete szerezte be két vég zsákvászonért és Sára elefántos arany melltűjéért. Tudta, persze hogy tudta, hogy hamis. De Morsits úr, akitől vásárolta, biztosította róla, hogy nincs a földön nyilas, aki szakértelem és lupé nélkül meg tudná különböztetni a hamis menlevelet az igazitól.

– Négyünket igazol ez, főhadnagy úr. A feleségemet, a lányaimat és engem.

Szende, akit végérvényesen megzavart a főhadnagy titulus, megpróbált valamit kisilabizálni a bonyolult megfogalmazású okiratból.

Lukasits testvér odalépett mellé, kitépte a menlevelet Szende kezéből.

– Tudod, mit kezdhetsz ezzel, zsidó? Majd én megmondom. Kitörölheted vele a segged.

Apró fecnikre tépte a papírt.

Bódai újra azt a halálos zsibbadtságot érezte, mint az imént, amikor lelőtték a Herz kislányt. Lukasits testvér Sáráékra rivallt.

– Maguknak is szólt a Nyúl, mit piszmognak?

Sára és Vera kilépett Bódai Sándor mellé.

Eszter is indult volna, de Szende rászólt.

– Nem, maga maradjon!

Eszter már belekezdett volna, hogy ő azokhoz tartozik, akiket a fiú az előbb kiválasztott, de az apja ránézett, és a lány azt olvasta ki a szeméből: Ne! Hogy ne beszéljen, ne moccanjon. Így aztán magába fojtotta a mondatot, és nem lépett előre.

A következő néhány percben abbamaradt az ágyúdörgés. Csupán Szende csizmájának a súrlódását lehetett hallani, ahogy elsétál az emberek előtt a fagyott keramiton, és int némelyeknek, hogy lépjenek előre.

Amikor a kiválasztottak csoportja elérte a kívánatos létszámot, Lukasits testvér barátságosan hátba veregette Szende Andrást, aztán az első sorban állók egyikétől megtudakolta, hogy kik a családtagjai az előbb elhunyt asszonynak, akinek a holtteste továbbra is ott hevert a lábuk előtt.

Herz Tivadart, Herz Tomikát és a három nagyszülőt még hozzácsapta az eddigiekhez, és a többieket egy „Takarodjatok!”-kal visszazavarta a lakásukba.

Tíz óra is elmúlt, mire a menet elindult.

Olybá tűntek, mint egy kedélyes éjjeli őrjárat, Lukasits testvér megparancsolta a zsidóknak, hogy énekeljenek. Kedvenc dala a „Hosszú az éjszaka, ne menjen még haza” kezdetű sláger volt, ezt a sanzont háromszor is elénekeltette a csapattal, ő maga elöl haladt, és vezényelt a pisztolyával.

A menetet Szende András zárta, így vonultak a sötét, hideg utcákon a Duna felé. Bódaiék előtte mentek, az alacsony, köpcös férfi átölelte a két nőt, akik közül a fiatalabbik néha hátrafordult, és óvatosan méregette Szendét.

A fiatalember fejében már akkor körvonalazódni kezdett a terv, mikor a Dohány utcai bérház előtt elindították a csapatot, és Lukasits testvér vészjósló hangon figyelmeztette a zsidókat, mi történik azokkal, akik netán szökésre gondolnának. Szende úgy intézte, hogy ő vigyázza hátul a „zsidó bagázst”, és éppen előtte haladjon a Bódai család.

Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből azt a lányt.

Mostanra már megbékélt azzal a gondolattal, amely már hetek óta gyötörte. Azt, ahogyan azóta néznek rá, amióta a nyilas karszalagot felhúzta a kabátjára, ezt a félénk, tisztelettudó tekintetet, ezt igenis megszerette! A karszalag biztosította hatalom mesébe illő dolog volt, és Szende úgy döntött, a továbbiakban nem hajlandó emiatt szégyellni magát. Végre ő tartja kézben a sorsát, senki nem packázhat vele! Hiába ordítozott vele az apja, ő ezt nem értheti. Nem is a pofon fájt, amit a fater lekevert neki, na, bumm! Ha tudná, hogy mennyivel sértőbb volt, amit ordibált. Hogy az ő feje pöcegödör, ezt süvítette. Hogy összezagyválja a dolgokat! Hogy életében nem olvasott el egy regényt, egy verset! Na és, aki verseket olvas, az okosabb? Arra fel kellene néznie? Tessék, itt van, ha most látná a fater itt, az utcán! Milyen illemtudóan, milyen tisztelettel tekintenek rá ezek a zsidók! Bármit megtehet velük, amit akar, de ő nem akar semmit tőlük. Csak azt szeretné, hogy az emberek észrevegyék és tiszteljék. Ez neki éppen elég.

Ott volt az előbb az a lány. Hogy bámult rá! Csakis ezért fontos neki a karszalag, ezt nem értheti meg sohasem a fater! Soha!

Most pedig bebizonyítja majd azt is, hogy milyen bátor, sőt vakmerő! Hogy milyen magasról tesz Lukasits testvérre meg az egész kompániájára!

Ha most látná a fater, elámulna!

Abban a másodpercben, amikor a csapat eleje befordult a sarkon, és a hamis, alkalmi dalárdát az élről vígan vezénylő Lukasits testvér kitűnt a képből, Szende két gyors lépéssel Bódai mellé sasszézott, és odasúgta neki.

– Fussanak! Arra!

Bódai Sándor egy perccel korábban, még a sarok előtt, erősebben magához szorította Sárát és Verát, és a fülükbe suttogott. Próbálta megnyugtatni őket, hogy nem kell megijedni, de most okosnak kell lenniük, el kell szaladniuk, majd ő szól, hogy mikor, aztán, uccu! Bízott a mögöttük poroszkáló nyilasban. Az, ahogy az a gazember az udvaron Esztert méregette, megrémítette, de egyúttal el is gondolkodtatta. Nem fog lelőni, nem fog ránk lőni, ezt skandálta magában, mióta elindultak. Így aztán mikor Szende melléjük lépett, és odasziszegte, hogy fussanak, már tetőzött vérében az adrenalin. Egy pillanatig sem habozott, megragadta a két nő kezét, és szaladni kezdett velük visszafelé, a menettel ellenkező irányba.

Az utcát hófoltok borították, két nappal azelőtt még sűrűn havazott, de a futó lábak dobogását különben is elnyelte a danolás és az ágyúdörgés hangja.

Szende befordult a sarkon, megnyugodva látta, hogy Lukasits testvér mit sem sejtve, vidáman vezényel ott, a csapat élén, biztos volt benne, hogy a Duna-parton nem kezd számlálásba, fontosabb dolguk lesz akkor.

Egy percre istennek érezte magát, de legalábbis ókori császárnak, aki hüvelykujjának fordításával életek felől határoz.

Egy utcával odébb Bódai megálljt parancsolt, és sietve letépte Sára és Vera kabátjáról a sárga csillagot. A magáétól már futás közben megszabadult. Mindegyiket a zsebébe gyűrte. Meglepődött, hogy szemernyi félelmet sem érez, és tudta, hogy magabiztossága valamiféleképp átsugárzik a két nőre. Tízpercnyi útra voltak a biztonságtól, addig kellett imádkozniuk, hogy ne találkozzanak portyázó nyilas különítményekkel. Vissza kellett fogniuk magukat, hogy ne szaladjanak, ne keltsenek gyanút.

Kijárási tilalom volt érvényben, olyan volt Pest a csillagtalan éjszakában, akár egy kísértetváros.

Bódai hetekkel ezelőtt előkészítette a terepet, ezúttal hasznukra vált az ő nehézkes, fárasztó, folytonosan aggódó természete.

A Szív utca 32. előtt még körbepillantott, sehol senki, majd csöngetett.

Valóságos kínszenvedés volt kivárni, amíg hosszú molyolás után végre résnyire nyílt a kapu, s kidugta rajta a fejét az a kövér, bedagadt szemű asszony, akinek legutóbb Morsits bemutatta, és akinek Bódai odaajándékozta a gyöngyház gombkészletet. Bódai mindenesetre most a kezébe nyomott egy pengőt.

– Szóljon fel, kérem, Morsits úrnak. Mondja meg neki, hogy itt lenn várja őt Bódai Sándor.

A nő nem válaszolt, bevágta a kaput előttük, hallani lehetett, ahogy elcsoszog. Sára magához szorította Verát, és a férjére mosolygott. Szerencséjük lesz, nem hagyhatja el őket az Isten, most már talán tényleg nem.

Újra lépések hallatszottak belülről, nyílt a vaskos tölgyfaajtó, kilépett Morsits.

Bólintott az asszonynak, aki álmosan behúzta maga mögött a kaput, Morsits pedig sokáig fülelt, mintha ellenőrizné a távolodó csoszogást.

Körbenézett, az utca üres volt, a feltámadó szél a távolban papírdarabot görgetett. Csak ezután dörmögte.

– Nocsak. Megérett a meggy?

– Igen, Morsits úr. Megérett.

Bódai Sándor kigombolta a kabátját, és egy gyufás skatulya méretű dobozt húzott elő a zakózsebéből. Sára kis híján felkiáltott, mikor felismerte. Bódai átnyújtotta a skatulyát Morsitsnak, nem fűzött hozzá kommentárt.

A férfi átvette a dobozkát, felnyitotta.

A brill ott lapult a fehér selyembélés közepén. Ezt a brillt Sára több mint 25 éve kapta az ő Sándorjától, amikor Bódai megkérte a kezét. A férje pedig áldott jó édesanyjától, Blauné Roth Vilmától örökölte az ékszert. Egyszer, még évekkel ezelőtt, felértékeltették, az összeget, amelyet a Váci utcai ékszerész kimondott, néhanapján álmélkodva ismételgették. Varázsigének számított, amelybe nehéz napokon megkapaszkodhattak. Morsits egy futó pillantást vetett csak rá, bepattintotta a dobozka fedelét, és zsebre vágta egy család életének árát.

– Helyes. Induljunk.

Nem kellett messze gyalogolniuk.

Az első sarkon befordultak, és már ott is álltak a hatalmas vaskapu előtt. Felül cirkalmas felirat hirdette: CYKLOP GARÁZS.

Morsits kulcsot vett elő, lepattintotta a lakatot, és előrement, hogy felkapcsolja a világítást. A fehér, vakító fény bántotta Bódaiék szemét.

Morsits intett, hogy fáradjanak beljebb, majd behúzta mögöttük a kaput, s belülről rátolta a riglit.

A meszelt falú, kopár teremben két autó állt, egy sötétkék taxi és egy fehér Packard. Morsits a taxihoz lépett, kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.

– Aludni nem könnyű benne, de megpróbálhatják. Ha beültek, kimegyek, lekapcsolom a világítást. Csöndben kell lenniük, minden kihallatszik az utcára. Nem keveset kockáztatok, Bódai úr, ugye nem kell mondanom?

Morsits taxisofőr volt, és még sok minden. Kettesben élt az édesanyjával, és vasárnaponként templomba járt. Bódai bizalmát akkor nyerte el, mikor három doboz hímzőfonalat kellett beszállítaniuk Vácról Budapestre. Az üzem kapujában két részeg belekötött Bódaiba, leverte a kalapját, és fenyegető zsidózásba kezdett. Morsits akkurátusan elhelyezte a dobozokat a csomagtartóban, lecsukta a fedelét, nem túl sietősen odaballagott a hőzöngőkhöz, az egyiket fültövön csapta, a másikat pedig egy jól irányzott, állra mért ütéssel a földre ültette. Aztán felemelte Bódai kalapját a sárból, letisztogatta, és megkérdezte, hogy indulhatnak-e.

Az eset egy éve történt.

Bódai beavatta Morsitsot legtitkosabb terveibe. Az ösztönei azt súgták, hogy a keveset beszélő, zárkózott férfit akkor tudja leginkább maga mellé állítani, ha szigorúan üzleti alapú megállapodásokat köt vele, mellőzve az érzelmeket és a magyarázkodást. Mikor kiderült, hogy Morsits egy munkája során kapcsolatba került a svájci nagykövetséggel, és módja van nem teljesen szabályos, de igazinak tűnő menlevelet szerezni, Bódai ezzel is megbízta. Akkor merült fel ez a másik lehetőség. Morsits felajánlotta, hogy ha szükséges, végső esetben, rövid időre el is tudná bujtatni a családot.

Az árban nem állapodtak meg.

Sára befészkelte magát a vezető melletti ülésre, Vera pedig hátra ült. Bódai úgy érezte, őszintén beszélhet Morsitscsal.

– Nyilasok razziáztak a házban, kiválasztottak minket. Megszöktünk.

Morsits közönyösen bámult Bódaira. Ezt a pókerarcot Bódai általában kedvelte, most azonban kissé zavarta ez az érzéketlenség.

– Eszter a lakásban maradt. Reggel elmegyek érte.

A férfi egyfolytában busa, fekete szemöldökét simogatta.

– Vannak tervei, Bódai úr?

– Tanácstalan vagyok. Vissza is mehetünk, de ezek bármikor visszatérhetnek.

– Ezek?!

– A nyilasok.

– Itt két-három napig maradhatnak.

Bódai elsősorban a Dohány utcai csillagos ház házmestere, Krámer miatt aggódott. Fel nem foghatta, miért engedte elszökni őket az a lányos képű nyilas, és hogy miképpen fog erről elszámolni azzal a vadállattal, Lukasits testvérrel. De ha ezt az éjszakát megússzák, és holnap visszaszivárognak a lakásba, mintha mi sem történt volna, vajon Krámer nem jelenti-e fel őket azonnal? Ámbár az is lehet, hogy a házmester megvásárolható. Már nem sok mindenük maradt, de a két arany karikagyűrűjük talán elég lenne, azokat felkínálhatja.

Ki kell találnia valamit, egy éjszakája van erre.

Megszorította Morsits kezét.

– Köszönöm, Morsits úr. Értettem.

A férfi megvárta, amíg Bódai bepréseli magát az autóba, óvatosan, halkan behúzza maga mögött a taxi ajtaját, aztán lekapcsolta a villanyt, és rájuk zárta a vasajtót.

 

[popup][/popup]