Szombat előfizetés 2017

Hamis képzetek hálója

Írta: Ágoston Vilmos - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mindig sejtettem, hogy valami másra is utal az a szociológiainak képzelt ideológiai kategória, amelyet úgy emlegettek egyes határon túli magyarsággal foglalkozó budapesti kutatók, hogy az erdélyi zsidóság egy “kisebbség kisebbsége” lenne.

A “kettős kisebbség” kettős megkülönböztetést jelöl, de a `kisebbség kisebbsége` mögött valamilyen hamis birtokviszony sejlik. Egyúttal azt is jelzi, hogy vannak kutatók, akik a szomszédos államokban élő kisebbségek létformáját nem a saját kategórián belül, önmagában elemzik, hanem mindent a magyarsághoz viszonyítva szemlélnek. A magyar kisebbség szenvedéstörténetéhez igazítják a többi kisebbséget is. Jelen esetben az erdélyi zsidóságot.

“Az erdélyi zsidóság két világháború közötti történetére vonatkozó önálló levéltári forrásgyűjtemény Románia területén kizárólag a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének bukaresti levéltárában, és néhány hitközségnél található.” – Írja Gidó Attila kisebbségkutató az

Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek (1918-1940)

13 - Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek (1918-1940)című dokumentum-kötetének előszavában (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). A zsidóság kutatásával foglalkozó történész, aki behatóan tanulmányozta a rendelkezésére álló anyagot, a következőképpen folytatja a forrásmunkákra vonatkozó tapasztalatait: “Mivel a holokauszt alatt az észak-erdélyi zsidó hitközségek levéltárai megsemmisültek (vagy részben ismeretlen helyre kerültek), lényegében csak a Dél-Erdélyben megmaradt két világháború közötti forrásokra támaszkodhattunk.” A kötet a “Források a romániai magyarság történetéhez” sorozatban jelent meg, feltehetően ezért írja a kutató előszavában eligazításként: “A források kiválogatása során elsősorban a két világháború közötti erdélyi zsidó társadalomszervezés, a romániai integráció, a magyarsághoz való viszonyulás és a felsorolt problémakörökben zajló viták bemutatása volt fontos számomra. A zsidóságról alkotott kép, a magyar-zsidó kapcsolatok, a magyar identitású zsidóság nem témája a kutatásnak.”

Nincs terünk itt most a témakijelölés során felvetődő elméleti ellentmondások (a magyarországi magyarságkutatóktól átvett kisebbségi ‘csonka’-, vagy ‘nemzetépítő’ teorémák) összevetésére a közölt dokumentumokkal. Ez utóbbiakat fontos forrásmunkáknak tartom a két világháború közötti erdélyi zsidóság történetének megírásához. A kötetbe a szerző bevette Ligeti Ernő okos és bátor összefoglalását 1941-ből, tehát az általa vizsgált korszakon túlról, amelyben többek közt az olvasható, hogy “a változó politikai atmoszféra egész Európában úgy befelé, mint kifelé arra kényszerítette az erdélyi magyar zsidóságot, hogy az időkhöz méltó szerénységgel, zajtalanul dolgozzék a magyar érdekekért”(467.old.). Ligeti elmondja azt is, hogy az ügyvédek és kisemberek, kereskedők, magánhivatalnokok, orvosok ezrei várták, hogy mikor “üt a magyar szabadság órája”, ezeknek a szájíze most “kissé kesernyés”, mert felszabadulásuk úgy lenne teljes, ha mindazokat a jogokat ők is élveznék, amelyeket azok bírnak, akikkel egynek érzik magukat. Ligeti, a visszacsatolt területeken is bevezetett magyarországi zsidóellenes törvények méltatlanságára utal, hiszen úgy véli, hogy az erdélyi zsidóság többsége mindvégig kitartott a kisebbségi magyarok mellett.

A fenti gondolatmenettel ellentétben, Gidó Attila a bevezető tanulmány következtetésében úgy látja: “Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a sékelbefizetések és a pártszavazatok alapján a két világháború közötti erdélyi zsidóság negyede a cionista mozgalomhoz szegődött, és legalább fele a zsidó etnikai önmeghatározás irányába mozdult el. (…) A második világháború előestéjére feltehetően az erdélyi zsidóság többsége ‘magyarságát’ már csak kulturális kötődésként és nem nemzeti identitásként élte meg.” (101. old.)

Mivel a korabeli erdélyi magyar kultúrájú zsidóság többsége, az egykori Észak-Erdélynek nevezett területen élt, míg a dokumentumok elsősorban a dél-erdélyi részből származnak, feltehetően még számos meglepetést rejt a történészek számára a múlt feltárása.

Sokkal árnyaltabb, egységesebb és meggyőzőbb kép rajzolódik ki Tibori Szabó Zoltán kolozsvári egyetemi tanár, jeles újságíró és zsidó holokauszt- lexikonszerkesztő-, kutatónak az Észak-Erdély visszacsatolása után engedélyezett zsidó gimnáziumról írt könyvében:

Zsidlic, A Kolozsvári Zsidó Gimnázium története (1940-1944)

13 - Zsidlic(Editura MEGA, Kolozsvár, 2012). Szélesebb körű visszatekintésre vállalkozik, mint a szigorúan meghatározott témája. Az iskolára, tanárokra, tanulókra vonatkozó emlékek összegyűjtése és a visszaemlékező találkozók könyvbeli leírása mellett, visszatekint az erdélyi zsidó közösség történelmi előzményeire, a két világháború közötti Tarbut iskolára, a politikai környezetre, amelyben létrejött és megszüntették. Szembenéz az erdélyi zsidóság történelmének különböző állapotaival, az ’aranykorszaktól’ egészen a gettózásig. Külön fejezetben olvashatunk a Kolozs vármegyében élő zsidókról és a kolozsvári zsidóság történetéről. A holokauszt pusztítását a Zsidlic iskolapadjaiból a koncentrációs táborokba kerülő tanulók sorsával is érzékelteti. Röviden kitér a romániai zsidóság háború utáni alijájára is. Egyszóval igen fontos kézikönyve lehetne minden szakembernek és olvasónak, ha a könyv a kereskedelemben is elérhető lenne.

„A trianoni békeszerződést követően – írja Tibori –, a Romániához csatolt Erdély túlnyomórészt magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidósága kétszeresen hátrányos helyzetbe került, s a két világháború közötti éveket „kettős kisebbségben” kellett leélnie. Számára az emancipációt követő monarchiabeli „aranykorszak” véget ért, s a későbbiekben „másságára” mind román, mind pedig magyar oldalról menetrendszerűen figyelmeztették. A román hatalom – elsősorban politikai érdekből – az erdélyi zsidóságra erőteljes disszimilációs nyomást gyakorolt. Román zsidókká szerette volna őket mielőbb asszimilálni, miközben a szélsőséges, fasiszta román szervezetek (…) felerősödése és térnyerése a zsidó közösség bizonytalansági érzését növelte.” (13. old.) Tibori leírja, hogy az új körülmények között az erdélyi zsidóság egy részét a politikai és gazdasági érdekei Bukaresthez kötötték, amelyet egyes erdélyi magyarok rossz néven vettek. Egyes magyar ideológusok szerint, a zsidóság „önként levált a magyarság testéről”. A szerző világosan látja, hogy ez egyoldalú megállapítás, és annak okát, hogy a zsidóság önálló nemzeti alapra helyezkedett, abban is látja, hogy a Magyar Párt Octavian Goga szélsőjobboldali pártjával kötött választási paktumot, így „a magyar zsidóknak antiszemita pártra kellett volna szavazniuk”.

Témájánál fogva, természetesen Gidó Attila nagyobb teret szentel az erdélyi cionista mozgalmak megemlítésének, a palesztinai pénzalapok és kivándorolni szándékozó közösségek támogatásának, a menni-vagy maradni téma zsidó egyházi és világi vitáinak. Ezeknek is a további kutatására, az izraeli és nemzetközi forrásokkal történő összevetésre lenne szükség. Mindkét kutató leírja, hogy az 1930-as években a zsidóellenesség mind magyarországi, mind nemzetközi, vagy romániai befolyások nyomán is növekedett Erdélyben, és sajnos azt is megállapíthatjuk, hogy sokkal kevesebben vándoroltak ki, sokkal kevesebben menekültek meg a holokauszttól, mint ahányan elpusztultak annak következtében, hogy maradtak. Tehát hozzátehetnénk: a disszimiláció és alija életbentartó volt, míg a magyarsághoz való ragaszkodás nem.

Tibori még egy szomorú következtetést is levon: „Észak-Erdély zsidósága annak a történelmi és társadalmi környezetnek vált áldozatává, amelyben élt. A románok azért nehezteltek rá, mert túlságosan kötődött a magyar anyanyelvéhez és a magyar kultúrához, s mert a zsidók is határrevíziós reményeket dédelgettek. Ezzel szemben a magyarok a baloldal kiszolgálóit látták a zsidókban, és a legmérsékeltebbek is azt vetették a szemükre, hogy a „román világban” a magyarságtól megpróbáltak elszakadni. A történelem fintora: az erdélyi magyar zsidók közül azok jártak jobban, akik a dél-erdélyi területen román fennhatóság alatt maradtak, s akik a vészkorszakot minimális emberveszteséggel élték túl” (16.old.) .

A történet azonban, mint tudjuk, nem a „nemzetépítő” (Gidó Attila), önszerveződő, autonóm disszimiláció győzelmével folytatódott, hanem, amint Tibori is írja: „mindezek dacára, az 1940. augusztus 30-i bécsi döntést (…) Észak-Erdély asszimilált és polgáriasult zsidóságának elsöprő többsége örömmel üdvözölte.(…) A zsidóság kollektív emlékezetében ez a momentum a monarchiabeli aranykorszakhoz való visszatérés hamis képzetével párosult”(15.old.).

A fenti idézetből emeljük ki a találó „hamis képzetet”, amelyen a megsemmisítő táborokat megjárt Erdélyi Lajos is töpreng

Túlélés – egy fotográfus visszaemlékezése

(Zachor könyvek, h. n. 2012.) című, jelentős, őszinte önéletrajzi visszaemlékezésében. „Sok évtized telt el 1944 óta. És én azóta töprengek, hogyan lehettünk ilyen vakok” (54.old.)– írja a szerző, akit mindnyájan Lalóként becézünk.

13 - Erdelyi_borito

A könyvből hosszabb részlet jelent meg a Szombat online kiadásában, ezért most csak néhány, a témánkat illető gondolatot idézek. „Lakásunkban bizonyos rendszerességgel cionisták, ifjú barissziánusok tartották összejöveteleiket, általában péntek este. A zsidó állam jövőjéről vitatkoztak, napi feladatok végrehajtásáról számoltak be. Hetven esztendő távlatából visszapillantva, keserű leltárt készíthetek baráti körünkről. Néhányan kivándoroltak a békés Erdélyből az állandó fegyveres összetűzések világába a háború előtti Palesztinába(…) A többségük a galutban, a szétszóratásban szokásos értelemben vett cionista munkát végezte. (…) Tiszta lelkű idealisták voltak ők, akik mindegyre halogatták a saját kivándorlásuk időpontját. Végül az Auschwitz felé robogó vonatban kellett szembenézniük a halogatás eredményével.” (145. old.)

Szerintem nem voltak hiszékenyebbek az erdélyi zsidók, se tudatlanok. Olvasható egy levél ebben a visszaemlékezésben, amelyből kiderül, hogy már 1938-ban, még a gyerekek is hallottak a német koncentrációs táborokról, amiről feltehetően a felnőttek beszélgettek. Egyszerűen az ép ésszel, az emberi életet fenntartó reménnyel ellenkeznek a jövőre vonatkozó negatív tények. Jó, tudom, nem szép a reménnyel becsapott jövő (Kenyérmezőről beszélni koncentrációs tábor helyett!), de gondoljuk meg: ki hitte volna el, ha megmondják az igazat?! Te elhinnéd, ha azt mondanák neked: holnap a vagyonodat elvesszük, a családodat szétválasztjuk, aki munkaképes, azt hadigyárba visszük, aki erre nem alkalmas, azt megöljük. Elhitte volna valaki a bekövetkezett jövőt? Alig hinném.

A hamis képzetekkel – egy kis szerencsével –, amint Laló mondja, még túl lehet élni mindent, de a reménytelenség a biztos halál.

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az elfeledett magyar embermentő

Ocskay Lászlóról

Rédei kabátja

Nicolas Roth (Róth Miklós) visszaemlékezése Tizenhat évesen Auschwitzban címmel jelent meg. A kiváló memóriával megáldott, ma is Párizsban élő szerző már a...

Close