Szombat előfizetés 2017

Haim Sabato: Rabbi és regényíró – egy személyben

Írta: Shira Leibowitz Schmidt, Jessica Setbon - Rovat: Interjú, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Lehet-e egy arab zsidó?

– ezt kérdeztük 2013. januári számunk címlapján. Ha akkor nem, 2016 januári összeállításunkból egyértelműen kiderül: nem lehet.

Három zsidó írót mutatunk be, akik arab országban születtek vagy felmenőik révén kötődnek oda. Történeteik fordulópontja mindhárom esetben ugyanaz: az arab függetlenség elnyerése, a nemzetté válás pillanatában az addig befogadó közösségek kilökték magukból a zsidókat, akik ezer évnél régebben éltek azon a tájon.

A tunéziai Albert Memmi még az ország függetlenségi harcában is részt vett, de a győzelem után nem tűrték meg tovább: a 20. századi arab nemzetállam nem volt olyan befogadó, mint a 19. századi európai nemzetek. A zsidó vallású magyar/német mintájára konstruált zsidó vallású arab nem bizonyult lehetségesnek.

A judeo-arab anyanyelvű, tuniszi zsidó Memmi súlyos identitásválságon ment keresztül és Franciaországban újra kellett építeni önmagát, hogy ne váljon „sóbálvánnyá”, mint könyvének címe utal rá.

A híres aleppói (Szíria) rabbik örökségét felvállaló Haim Sabato regényeiben próbálja a nagy múltú közösség emlékét feltámasztani, miközben legendás nagyapja példáját úgy követi, hogy maga is egy közösség rabbijaként tevékenykedik.

A 30-as éveiben járó Moshe Sakal pedig már csak izraeli történeteket ír: az arab országokból bevándorolt, de nagyon eltérő kulturális hátterű nagyszülők bevándorlás utáni történeteiből építi fel könyveit.

Haim Sabato (1952) a szíriai Aleppo városából való régi rabbicsalád leszármazottja. Ő maga Kairóban született, de a család 1957-ben Jeruzsálembe költözött, ahol heszder jesivában[1] tanult, és a hadseregben szolgált. Csaknem három évtizeddel azután hogy a jom kippúri háborúban harcolt, könyve jelent meg Teum Kavanot (angol fordításban Adjusting Sights / Célirány) címmel, ami komoly visszhangot váltott ki, és elnyerte a tekintélyes Sapir díjat. További regényei: Emet Mi Eretz Titzmach (Aleppo Tales / Aleppói mesék/), KeAfapey Shachar (The Dawning of the Day / Hajnalodik) és Boi HaRuach (From the Four Winds / Mindenfelől). Sabato rabbi ma heszder jesivában tanít Ma’aleh Adumim városában, ahol feleségével Sosanával és két fiúgyermekükkel él. 

 

7 - Haim Sabato

Haim Sabato

„Publish or perish!” (Publikálj vagy pusztulj!) – ez a legtöbb szerző számára jól ismert tétel. Háim Sabato rabbi dilemmája viszont inkább a „Publikálj és bűnhődj!”.

„Megjelentetni? Az számomra maga a büntetés.” Sabato ugyanis a Tóra oktatójának tartja magát, nem pedig hivatásos irodalmárnak. „Mindig is vágytam arra, hogy írjak. A kiadás viszont nehézséget jelent az azzal járó nyilvánosság miatt. A jesivában arra tanítjuk a diákokat, hogy a rejtett értékek után kutassanak.”

Ismerve a nagy nyilvánossággal szembeni ellenérzését, hogyan jutott eszébe, hogy első könyvét, az Aleppói meséket megjelentesse?

Annak idején a Yeshivat Hakotel (vallásoktatást és katonai szolgálatot egyesítő középiskola) diákjaként novellákat írtam, amiket megmutattam barátaimnak és a család tagjainak. Közülük többet le is hozott a vallásos HaCofe újság. Miután egyike lettem a Birkat Moshe heszder jesiva (Ma’aleh Adumim városban) alapítóinak, egy elsős diák, Náhum Langenthal elvitte néhány írásomat a Jediot Aharonot szerkesztőségébe, és a kiadó felajánlotta, hogy megjelentet ezekből egy könyvre valót.

„Számomra az írás menedéket jelent. Ez az én külön bejáratú szobám. Első könyvem megírása közben határozott belső békét éreztem.”

Ez az érzés Sabato könyveiben lépten-nyomon visszaköszön.

Ugyanazon a jeruzsálemi éjszakán, amikor Ezra hazaért, asztalhoz ült, elővette füzetét, és lejegyezte azt a történetet, amit Rahamimnak mesélt. Magában elhatározta, hogy csak egyetlen történetet ír le. Írás közben egy másik is eszébe jutott, azután egy harmadik. Ezra nem volt író, a felmenői között nem volt irodalmár, ő maga pedig még élénk képzelőerővel sem rendelkezett. Egyszerű ember volt. De azt tudta, hogyan kell elmesélni egy történetet. Azt írta le, amit hallott, amit látott, amit érzett. Egyszerű stílusban; azon a nyelven, amit jeruzsálemi emberek a Mahane Jehudán, a buharai negyedben, vagy a szír zsinagógában beszéltek, de Jeruzsálem varázsával átitatva. Az írással töltött órák nagyon sokat jelentettek számára, bensejét ekkor különlegesen édes érzés töltötte el. Gyakran a szívében érezte azt, amit írt. Csak ült és írt, miközben Sarah mellette ült és őt nézte. A lány látta, hogy a fiú arcát időnként fény önti el, ugyanolyan, mint ami akkor sugárzott róla, mikor a Talmud óráról jött haza Rahamimmal. Ez nagyon tetszett Sarah-nak. Ezra történetei egyre gyűltek, és a jegyzetfüzet betelt. Vett egy újat, és asztalán nemsokára teleírt füzetek tornyosultak.

(A Hajnalodik c. kötetből.)

Két könyvében is megjelenik az aleppói hagyomány, a helyi zsidó szokások. Mi az ottani kultúra különlegessége?

Nagyszüleim nemzedékéből sokan voltak egyszerre jámbor tudósok és kereskedők. Anyai nagyapám, Haham Aharon Shweka, hihetetlen nagy hatással volt rám.

A többi aleppói bölcshöz hasonlóan, nagyapám sem a Tórával kereste a kenyerét. Szövettel kereskedett, a nap túlnyomó részében az üzletében volt, szabad idejét pedig otthon töltötte, a dolgozószobájában tanulmányozta a szent iratokat. Ami meglepő lehetett Erec Jiszráélben, természetes volt Aleppóban. Egy alkalommal tudós érkezett Erecből Aleppóba. A tanházba ment, és az ottani tudósokat kérdezte egy halachikus szabályról, ami odaát vita tárgyát képezte. Nem tudtak neki segíteni, de azt mondták: „Mi nem tudunk válaszolni a kérdésedre, de van köztünk egy bölcs ember, aki talán tud.” Mire az: „És hol tanul az illető?” „A textilpiacon megtalálod” – mondták neki. Az Erec-beli kiment a piacra, ahol megtalálta nagyapámat, amint éppen vég szatén szövetekkel bajlódott. Az idegen hozzá fordult: „Lehetséges, hogy tud erről és erről a bizonyos halacháról?” Nagyapám válaszolt a kérdésre, majd azt mondta: „Várjon egy kicsit, befejezem ezt az adásvételt, azután megmutatom a forrást.” Térült-fordult, valamit eladott, majd visszatért az üzletbe. Kézen fogta az Erec-belit, visszament vele a tanházba, ott felmászott és leemelte a könyvespolcról a Nehar Salom egy példányát, és kikereste az idézetet. Az idegen tudós pedig a többiekhez fordult: „Elment az eszetek? Ilyen kincset érő ember van a soraitokban, és ti hagyjátok, hogy kelmegöngyölegek között vesztegesse az idejét?”

De mi mindig azt vallottuk, hogy jó dolog, amikor a Talmud Tóra világi elfoglaltsággal párosul. A két területen elért siker ugyanis megakadályozza a helyes viselkedéstől és erkölcsi tartástól való eltérést. Amikor nagyapám naponta bezárta a boltot, visszatért a tanházba a tudományhoz és a többi tudóshoz.

(Az Aleppói mesék c. kötetből.)

7 - Aleppo óvárosa

Aleppo óvárosa

De Ön Egyiptomban született?

A II. világháború előtt nagyszüleim Egyiptomba költöztek, és én ott születtem. Nagyapám egy jesivát alapított, ahol a fiatalok korán reggel tanulhattak, majd munkájuk végeztével visszatérhettek a tudományhoz. A jesiva mágnesként vonzotta az ifjúságot, és beléjük oltotta a Tóra iránti szeretetet. Mindennek a szellemi atyja nagyapám volt. Amikor a Sinai-hadjárat megkezdődött 1956-ban, apámat letartóztatták, és csak azzal a feltétellel engedték el, ha elhagyjuk Egyiptomot. Ötéves voltam, amikor Izraelbe menekültünk, ahol rokonaink egy bevándorló táborban helyeztek el bennünket Kirját Jóvélban, Jeruzsálem mellett. Amikor nagyapám csatlakozott hozzánk, észrevettem, hogy ezt a bölcs embert mennyire nem tisztelik az új izraeli szomszédok. Fájdalmas volt mindezt látni.

Aleppóban, az istentisztelet végeztével nagyapám a zsinagógából hazafelé vezető utat gyalog tette meg. Mélységes tisztelet övezte; az egész gyülekezet felsorakozott kétoldalt, fejüket tiszteletteljesen meghajtották, kezét csókolgatták. Gyermekkoromban a Joma traktátusban olvastam a főpapnak jom kippurkor kijáró tiszteletről; nagyapám fogadtatása a szertartás után éppen olyan volt. Jeruzsálemben viszont Herzog rabbi temetésén 1959-ben egy magas rangú vallási személy hozzám fordult: „Na, hát te vagy a bölcs rabbi unokája? Nagyapád nagy ember, csodálatos szónok, de itt a képességeit nem értékelik. Itt annyi a híres rabbi, nem kérhetem meg a rendezőket arra, hogy ő is részt vehessen a ceremónián.” Visszamentem nagyapámhoz, elmondtam neki azt, amit az imént a magas méltóságtól hallottam. Mélységesen meg volt sértve, de egy árva szót sem szólt.

(Az Aleppói mesék c. kötetből).

Nagyapja, Haham Aharon Shweka volt az első tanítómestere?

Igen. És apám is, amikor munka után megjött a postabankból, a Tórát tanította a bevándorló gyerekeknek, bátyáimnak és nekem. Számomra az sem adott felmentést a tanulás alól, ha fejfájásra panaszkodtam. Fiaimat én is ebben a szellemben igyekeztem nevelni.

Anyám tanult asszony volt, különösen a matematika és a francia irodalom volt az erőssége. Apám inkább a teológia tanulmányok terén jeleskedett, de azon volt, hogy bátyáimmal együtt általános képzést kapjunk amellett, hogy a Tórát mélységeiben is megismerjük. A későbbiekben szabadon választhattunk pályát. Nagybátyáim között vannak matematikusok és fizikusok; egyik bátyám egy középiskolában és jesivában igazgató (ros jesiva), a másik a Talmudból szerzett doktorátust, a harmadik számítógépekkel foglalkozik. Mindnyájan alaposan ismerik a Tórát.

Tanárai közül kik játszottak még meghatározó szerepet pályáján?

A Bajit Vegan-i (Jeruzsálem egyik negyede) Talmud Tóra után a Bné Akiva jesiva-középiskolába kerültem (Netiv Meir városban), ahol a néhai Arje Bina ros jesiva komoly hatással volt rám. Megszerettem Agnon költészetét, a középkori liturgikus költeményeket és pijutokat[2]. Shakespeare, Csehov, Sólem Aléchem egyaránt hatottak rám. Utána a Jesivat Hakotelbe kerültem; az ottani rabbik személyiségem más oldalait formálták. A szefárd hagyomány területén – nagyapámon kívül – Ezra Attia és néhai Jehuda Cadka voltak mestereim. Aharon Lichtensteint említeném még.

Mi indította arra, hogy a jom kippúri háborúról írjon?

Sürgető szükségét éreztem, hogy elmondjak egy olyan történetet, ami mások számára hiteles; tartoztam ezzel. A háborút követően, évtizedeken keresztül írtam, és írás közben úgy éreztem, mintha sisakot viselnék, és éppen beszállnék a tankba. Egyes részek írásakor remegés fogott el. A könyv örvényként kavarogva tört elő belőlem.

Hol volt a háború idején?

Huszonkét éves voltam, a heszderben tanultam és elvégeztem a harckocsizó alapfokú tanfolyamot. Fiatalok, ártatlanok és álmodozók voltunk. A zsinagógában ültünk, tisztelettudóan vártuk, hogy megszólaljon a sófár. Helyette a sziréna bőgött fel éles és hullámzó hangon, harci riadót jelezve. Attól kezdve semmi sem volt a régi. Órákon belül egy másik világba kerültünk. A felszerelést gyorsan a tankokba raktuk, és rögtön szemtől-szembe találtuk magunkat a halállal. Mindenfelől szíriai tankok hosszú oszlopait láttuk közeledni. És akkor megéreztem azt, amit addig a könyvekből tanultam. Költemények és drósék jelentek meg szemem előtt: Izrael földje és népe; megvédeni Izraelt az ellenségtől, Maimonidész tanítása arról, hogyan győzzük le a félelmet háború idején.

Mit láttam magam körül azokban a szörnyű napokban? Igazi szeretetet a közkatonák és parancsnokok, vallásosak és ateisták között. A harcosok odaadását látva elhatároztam, hogy ezután a többi zsidóról csak jót gondolok. Ki hitte volna, hogy egy fiatal tiszt sebesült katonát cipelve a vállán, erős tüzérségi tűz alatt cikázik a tankok között, és közben újabb sebesültek után kutat? Aki tudja, hogy élete hajszálon függ, és szíve mélyéből fordul a Teremtőhöz, már soha nem fog úgy élni és imádkozni, mint előtte. És csodálatos dolog történt velünk. Az ifjúkori ártatlan vallásos rajongás, amit a jom kippuri háború brutális erővel igyekezett széttépni és megkérdőjelezni, nem ingott meg. Igaz, megváltozott. Fájdalommal és szomorúsággal telítődött, ugyanakkor érettebbé, mélyebbé vált, és érintetlen maradt.

És milyen volt a könyv fogadtatása?

A megjelenést követően katonákkal és tisztekkel találkoztam, akik könnyel a szemükben mondták nekem, mennyire örülnek annak, hogy a közös élmény végre írott formában is megjelent. Levelek százait kaptam a legkülönbözőbb emberektől – világiaktól és vallásosaktól, katonáktól és civilektől, műveltektől és tanulatlanoktól. Voltak egészen megindító visszajelzések. Megtudtam például, hogy az izraeli hadseregben a könyvemet használják a kiképzéskor. Egy súlyosan sebesült magas beosztású tiszt pedig a hadsereg lapjának adott interjúban elmondta, hogy a Célirány olvasása erőt adott neki ahhoz, hogy felépüljön.

Mi vezette arra, hogy megalapítsa a Birkat Moshe jesivát?

Amikor kilőtték a tankunkat, elhatároztam, hogy a háború után, másokkal karöltve jesivát alapítok. Új erőt éreztem magamban, amikor észrevettem, hogy a világom nem omlott össze, és a hitem még erősebb lett. Bina rabbi figyelmembe ajánlotta néhány barátját, és Ma’aleh Adumim lakosai kívánságának eleget téve felkaroltuk az ügyet.

Hajnalodik c. regényének szereplői Jeruzsálembe települt egykori aleppóiak. Mikor járt Szíriában?

7 - Érkezés Izraelbe valamelyik arab országból

Érkezés Izraelbe valamelyik arab országból

Sohasem jártam Aleppóban (arabul: Halab), de rengeteget olvastam róla. Beszélgettem aleppói zsidókkal; néha egy mondat, egy gesztus, egy nyelvbotlás elég ahhoz, hogy történet legyen belőle.

Mindazok után, hogy annyit írtam Halabról, még mindig nem tudom, hogy a város hegyen vagy völgyben fekszik, zsúfolt-e vagy nagy területen fekszik. Fogalmam sincs, hogyan néz ki. Azt sem tudom, hol van. Nem olvastam róla lexikonokban, nem nézegettem fényképeket, nem is kerestem rá az Interneten. Inkább arról írtam, amit éreztem, az pedig azoknak a történeteknek az elegye, amiket gyermekkoromban hallottam, különösen Viktória nagynénémtől. Ezekből a történetekből bontakozik ki a sajátom, mert a bensőmből fakad az, ami megtölti a könyv oldalait. Igaz történet ez, mert belülről jön, és azt hiszem olyan, mint egy szívből jövő imádság: bensőm kivetülése.

Az Aleppói mesék egyik karaktere olyan töredékes információkon alapul, amit Viktória nénémtől szedegettem össze. Ő a történeteket soha nem mondta el; csak néhány fukar gesztusa volt. Egy napon felkerestem és könyörögtem neki: „mondj egy sztorit”. Jól tudta, hogy történeteket szeretnék hallani Aleppóról azért, hogy megírjam, de makacsul ellenállt. Végül odavetett egy mondatot: „Volt egy távoli rokonunk, aki kommunista lett”. Ez elég volt ahhoz, hogy belefogjak valamibe. Hazamentem, és írtam három fejezetet egy szereplőről, akit Maxnak neveztem el, és arról, ahogyan a dolog történhetett. Néhány év múlva, amikor ismét meglátogattam, megkérdeztem: ’Mi van azzal a rokonnal, akiből kommunista lett?’ Csend. Tett egy kézmozdulatot – karját erőteljesen ellökte a testétől. Azt jelentette, hogy szakított a vallással. Az elképzelt Maxot Franciaországba helyeztem, ahol világi kommunista lett belőle. Hónapokkal később megkérdeztem a nénit: ’Mi történt azzal a kommunistával?’ Válasza egy merőben más kézmozdulat volt – karját kinyújtotta, majd körözve maga felé mozgatta, mintha azt mondaná: „Visszajött és megtért’. A novella harmadik részét ez a gesztus ihlette.

Miután kiadták, azt hallottam, hogy a sztori egybeesik egy valóságos zsidó, Benny Levy történetével, aki hátat fordított a Tórának és a parancsolatoknak. A párizsi diáklázadások egyik vezére és Sartre titkára lett. Végezetül azonban felhagyott az egésszel, és Izraelbe jött, visszatért a valláshoz és egy jesivát alapított. Amikor egy napon nagybátyám felhívott, és azt mondta: „Itt van”, hirtelen nem tudtam, miről beszél, mert az én hősöm egy kitalált személy volt. Szerette volna, ha találkozom Levyvel, de én képtelen voltam elszánni magam. Számomra egy magam alkotta karakter volt, a történet része; nem lehetett valóságos személy. Lehetetlennek tartottam, hogy személyesen találkozzunk.

Azután mindkettőnket meghívtak egy eseményre. Én részleteket olvastam fel a könyvből, ő pedig elmesélte saját történetét. Én azt írtam, hogy amikor hősöm imádkozni ment a Siratófalhoz, egy melódiát hallott, ami gyermekkorára emlékeztette, és ez volt az a pillanat, amikor a zsidóság felé fordult. Amikor Levyn volt a sor, hogy elmondja történetét, nagy meglepetésemre a következőket hallottam: „Párizsban voltam és az utcán megkértek arra, hogy legyek a minján tagja egy marokkói zsinagógában, amiből mindegyik kerületben van egy. Tehát bementem. Azután rám került a sor, és azon kaptam magam, hogy áldást olvasok fel a Tórából. Hirtelen minden visszatért.” Az élmény tehát, amit kitaláltam, nem esett messze attól, ami valójában történt. Az író az élet apró érdekességeiből táplálkozik, olyanokból, amiken mások átsiklanak, és ezekből képes mély és fontos igazságot hordozó történetet kerekíteni.

Úgy tűnik, könyveiben a fikció és a valóság átszövik egymást.

Anyám, aki jól ismeri az aleppói kultúrát, egyszer megkérdezte tőlem: „Vajon hol húzódik a választóvonal az igazság és a fikció között?” Ez rejtély. Az író titka a képzelőerőben rejlik. Ha a tanházban arról beszélek, hogy Ézsau Nimród ruháját viselte, tanítványaim megkérdezik, vajon „igaz” lehet-e ez? De mi nem történelmi tényekkel foglalkozunk, nekünk a mélyebb jelentés, a leírásban rejlő képek és a vallási igazságok a fontosak. Ha egy fényképész és egy festő egy hajó fedélzetén tartózkodik vihar idején, vajon melyikük képes tökéletesebben ábrázolni a valóságos élményt? Mondhatnánk, hogy a fotós hitelesebb képet alkot, de nincs így. A festő olyan érzéseket, tűnődéseket, érzelmeket, finom különbségeket képes kifejezni, amelyek szabad szemmel nem láthatók. Az irodalmi leírásban több az igazság, mint a valóságban. Kedvelem az irodalmi nyelv varázsát.

Könyvei központi témája a „Másság” problémája, azaz a zsidó hagyomány összeütközése a nyugati kultúrával.

A „Másság” konfrontációja egy nagyobb kérdés részét képezi: mi a szerepem, mi a szerepe bármely rabbinak vagy tanítónak? Egy példabeszéd, masal segítségével igyekszem ezt megvilágítani. Vegyünk két közeli települést, mindkettőben van orvos. Az egyik kehilában egy magasan képzett sebész él, aki ragyogó diagnoszta. Minden hozzá forduló beteget kigyógyít. A másik doktor nem diagnosztizál, nem operál, és nem ír fel különleges gyógyszereket. Inkább a megfelelő higiéniára, egészséges étrendre, gyakorlatokra és az érzelmi jólét elsajátítására helyezi a hangsúlyt. Az első orvos kiváló gyógyító; a második nem gyógyít ilyen sokat, mivel a közösség négyötöde egészséges ember. A rabbinikus vezetés ugyanezt jelenti. Ha a rabbi a Teremtőbe vetett hitre neveli a közösséget, akkor később nem kell foglalkoznia az emuná (hit) válságaival, amikor az emberek Istennel szemben támasztott elvárásai nem teljesednek be. Ha a rabbi arra nevel, hogy az imádkozás avdut laSem (istenszolgálat), nem pedig vágyaink elérésére szolgáló eszköz, nem kell majd olyan fiatalokkal foglalkoznia, akik lelkileg összeomlottak, mert arra számítottak, hogy a tefilot (imádságok) automatikusan beváltják várakozásaikat. Ha helyesen nevel, nem kell a Tora min Samaim (mennyekből való Tóra) ügyében félreértéseket eloszlatnia; ha a Tóra szépségét és az Istennel való kapcsolat fontosságát hirdeti, a legtöbb hasonló probléma fel sem merül; ha diákjait a nők tiszteletére neveli, nem kell majd családi konfliktusokkal foglalkoznia éjjel-nappal. Nem vagyok elragadtatva, amikor azt hallom, hogy egy bizonyos rav (rabbi) nagyszerűen old meg családi vitákat; miközben egy másik rabbi kezdettől fogva helyesen neveli a fiúkat és lányokat, így a salom bait (házi béke) problémáit sikerül megelőzni. Mindez áll az élet sok területére, többek között a hahma, (nem zsidó kultúra, tudomány) és a Tóra közötti kapcsolat oktatására. Képesnek kell lennünk arra, hogy különbséget tegyünk a világi bölcsesség és kultúra ama részei között, ami értékes, és ami tiltott.

Hajlok arra, hogy nyitottak legyünk a „másságra”, de nem kívánok elveszni egy olyan világban, ami nem az enyém, és ez mind nehezebb, mivel a világi környezet egyre megengedőbb lesz. El kell ismerni, hogy más világok is léteznek; ezt látom a kiadóm és számos olvasóm példáján. Két teljesen különböző szemléletet képviselünk. Mégis mindnyájan élvezhetjük a nyelv, a jól megválasztott szavak varázsát.(…)

Írásai több rétegből épülnek fel, erősen támaszkodik a zsidó hagyományra és forrásokra, ami komoly kihívást jelent, amikor könyveit idegen nyelvekre fordítják. Hogyan viszonyul a fordításokhoz?

Meglepődtem, amikor első fordításban megjelent könyvem – az Adjusting Sights (Célirány) – kedvező fogadtatásra talált, és ezzel sikerült megszólítanom az angol nyelvű olvasótábor egy részét. Hogy minél szélesebb közönség olvashassa műveimet, még azt a kockázatot is vállalom, hogy bizonyos részek elvesznek a fordítás során. Ha csupán a fele megy át annak, amit mondani akartam, már akkor is megérte.

Az interjút készítette: Shira Leibowitz Schmidt és Jessica Setbon, fordította Bassa László

Jegyzetek

[1] Heszder Jesiva: vallásos cionista intézmény Izraelben, amelyben a katonai szolgálatot vallásos tanulmányokkal kombinálják.

[2] Pijut: vallásos költemény, többnyire istentiszteletek alkalmával énekelik őket.

Címkék:2016-01

  • David Weisberger

    Nagyon szep interjut keszitett Shira Leibowitz Schmidt amit leforditott Bassa
    Laszlo “A Szombat” reszere.

    De nagyon hianyzott reszemre a teljes kihagyasa a Rav Chaim Sabato
    gyonyoru konyvenek; a “Boi Ruach” amit En magyarra igy forditanam:
    ” Jojj elo Lelek”.

    Shira emlekezteti a konyvet de kihagyja ami annyira engemet mint Magyar szarmazasu
    Izraeli zsido annyira megfogott ebben a szivenfogo, meghato es nekem mint az
    egyik legszebb, Izraelben megjelent, nem magyar iro konyve aki egy igazi emberi
    es zsido szeretettel teljes konyvben, elenk teriti egy uj ole nehezsegeit amin
    atesett itt Izraelben a nagyon nehez otvenes es hatvanas evekben. De szamomra
    elsosorban a magyar szarmazasu foszereplo, a Beit Mazmili(Kiryat Yovel, Jeruzsalem)
    fuszeres, Moshe Farkas tortenete erintett meg nagyon. Sabato elmeseli nekunk
    elsoszemelybol mint ott felnovo fiatal fiu, hogy ismerte meg Farkast, hogy
    baratkozott meg vele es ez erdekes kapcsolat egy fiatal kamasz es az egesz
    pokolt atelt es megviselt, de eletet ujbol epito, mostmar izraeli zsido kozott
    lassan de meghatoan es Sabato kulonos, egyszeru nyelvezeteben kitarolodik amint
    e kapcsolat egy kulonleges baratsagga valik.

    Az utban megismerjuk a mindennapi eletet az uj olek kozott akik erkeztek
    Egyiptombol, Marokkobol es Magyarorszagrol. A kulonbozo szokasokat, a kulonbsegeket
    es a kozos dolgokat amik kikohaszoltak az izraeli kozosseget.

    A konyv nagyon lekoto. A nyelvezete nagyon gyenged es egyben izgalmas
    is. Az emberszeretet kisugarozik a konyv minden lapjarol.

    A magyar-zsidosaghoz kulonleges kapcsolatokat koto iro es mely szimpatiaja
    hozzank megvett engem teljesen!

    Remelem a konyv magyarra lesz forditva rovidesen mint mas Harav Chaim Sabato
    konyvei ugyszinten, hogy minnel tobb magyarszarmazasu izraeli es magyarorszagi
    zsido es nem zsido ismerhesse meg ezt a remek Ember alkotasait.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izraelnek nincs jó választása

Egy tekintélyes izraeli politológus szerint Izraelnek belátható időn belül nincs esélye arra, hogy rendezze viszonyát a palesztinai arabokkal. A tartósnak...

Eljárás Bayer Zsolt ellen “gyűlöletkeltés és kirekesztés” gyanúja miatt

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) állampolgári bejelentésre eljárást indít Bayer Zsoltnak a Magyar Hírlapban és annak internetes oldalán tavaly november...

Close