Szombat előfizetés 2017

“Én vagyok a kis zsidó, aki a Bibliádat írta” – interjú Leonard Cohennel

Írta: Arthur Kurzweil - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Zene

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az alábbi beszélgetésre Leonard Cohen Stranger Music: Selected Poems and Songs című könyvének megjelenése kapcsán került sor, a gyűjteményt publikáló kiadó, a Random House New York-i irodájának egyik konferenciatermében zajlott. Akkoriban Arthur Kurzweil, aki az interjút készítette, a Jewish Book Club (Zsidó Könyvklub) főszerkesztője volt, és a válogatást a klub több mint húszezer tagja számára készítette.

Az interjú rövidített változata megjelent a Jewish Book Newsban. Ez a teljes beszélgetés, mely több gondolatot tartalmaz Cohen zsidó gyökereiről és gondolkodásmódjáról, mint akármelyik másik interjú, amely a kezembe került – írta Jeff Burger szerkesztő a Park Kiadónál most megjelent Leonard Cohen, Magáról Cohenről című kötet alábbi interjúja elé, melyet a kiadó engedélyével közlünk.

Leonard Cohen

 

Arthur Kurzweil: Mindjárt az elején le szeretném szögezni, hogy évek óta a rajongója vagyok.

Leonard Cohen: Ó, nagyon köszönöm. Nagyon kedves.

K.: Mindenféle Cohen-relikviákat őrzök, olyan mennyiségben, hogy a legtöbb embernek be se merném vallani. Itt van például ez a különleges könyv (megmutatja a The Favourite Game egy példányát), volt idő, amikor nem engedtem meg senki másnak, hogy megérintse. (Cohen nevet) Őrült dolog volt.

 C.: Ó, szóval ismeri a családi hátteremet?

K.: Ismerem, és sok minden mást is tudok magáról, azt hiszem, vagy legalábbis tudom, miket beszélnek. És azt is el akarom mondani, hogy nemrég láttam a koncertjét New Yorkban.

C.: Nagyon köszönöm, hogy eljött.

K.: Pompás este volt. Érdekelne a nagyapja, aki – ha jól tudom – írt néhány könyvet.

C.: Mindkét nagyapám kiváló ember volt. Anyám apja – Solomon Klonitsky-Kline rabbi néven közölték itt a publikációit – mint Szár HaDikduki, a Grammatikusok Hercege volt ismert. És megírta a Talmud-értelmezések szókincstárát, és írt egy szinonima- és homonimaszótárat. A felsőoktatásban használták őket, amíg Izrael át nem vette a nyelvészeti intézetet.

Csodálatos ember volt, és anyám sokszor mondta nekem, hogy „az emberek száz mérföldről is eljöttek”, hogy hallják. Egy jesiva[1] igazgatója volt Kovnóban[2]. Yitzchak Elchanan rabbi tanítványa volt, akinek nagyapám zárta le a szemét, amikor meghalt.
Volt egy másik arca is, egy nagyon is szekuláris. Szeretett lovagolni például. Konfrontatív természetű tanár volt, különösen miután New Yorkba jött, ahol maradt is haláláig. Először Atlantában akart letelepedni, ahol a lánya beházasodott a georgiai Alexander családba, egy olyan zsidó famíliába, melynek ősei még 1708-ban vándoroltak be, és nagyapám eredetileg Atlantába költözött. De nem találta a helyét, úgyhogy New Yorkba jött, és a Forwarts (Forward) – Előre! nevű jiddis írócsoporthoz csatlakozott, habár nem hiszem, hogy bármelyik újságban bármit is publikált volna. De folytatta a nyelvészeti kutatásait, és tovább tanulmányozta a Talmudot.

K.: És a másik nagyapja?

 C.: A másik nagyapám, Lyon Cohen rabbi szintén nagyon kiváló ember volt, aki segített létrehozni sok olyan intézményt, melyek a zsidók életét meghatározták Kanadában. Ő volt az első kanadai cionista szervezet alelnöke. Járt a Szentföldön.

K.: Egy szentföldi út akkoriban nagyon érdekes utazás lehetett.

 C.: Igen, nagyon érdekes út. Találkozott De Hirsch báróval, és kitalálta, majd segített megalapítani a Zsidó Gyarmati Társaságot Kanadában, mely arra szolgált, hogy a zsidó menekülteket a prérire és farmokra telepítse. Ő alapította az első angol nyelvű zsidó újságot Észak-Amerikában. Jewish Timesnak hívták, és Montrealban jelent meg. Ő alapította a Shaar Hashomayim[3] Gyülekezetet is Montrealban.

K.: Volt valami köze a montreali Zsidó Közkönyvtárhoz?

 C.: Igen, abban is benne volt, habár az a montreali zsidóság egy másik ágának az önkifejezése volt.
Emlékszem, olvastam a beszédeit, melyekben nagy büszkeséggel szólt arról, hogy a montreali zsidó közösség befogadta a Kisinyovból érkezett menekülteket anélkül, hogy valaha is egyetlen centet kért volna az önkormányzattól vagy a kormánytól.[4] A montreali zsidóság jól szervezett volt.
És büszkén mondhatom, hogy egyike volt azoknak, akik ezeket az intézményeket létrehozták. A De Hirsch Báró Alapítvány egy volt e vállalkozások sorában. A B’nai B’rith[5] és a Zsidó Közkórház úgyszintén. A Zsidó Ingyenkölcsön Egyesület különösen fontos volt neki. És természetesen mindazok az intézmények, amelyek a Shaar Hashomayimhoz kapcsolódtak.

K.: Mindkét nagyapja bevándorló volt?

 C.: Mindketten Európában születtek; azt hiszem, nagyapám hároméves volt, amikor idejött. Az apja, aki szintén nagyon érdekes ember volt, Lazarus Cohen, 1860-ban érkezett.

K.: Kanadába?

 C.: Igen, a fiával.

K.: Róla kapta a nevét?

C.: Az L hagyomány nálunk. Lazarus, Lyon, Leonard…

K.: Mit gondol, miért mentek Keletre oly sokan közülünk, fiatal zsidók közül? Hiszen közelről látta a zsidó közösségi életet, a zsidó szervezetek életét! Miről szólt ez? Ezek csődje volt, vagy elfordulás tőlük?

 C.: A konzervatív hagyomány szerint nevelkedtem, melyet mélyen tisztelek. A zsinagógám tagja vagyok. Én gyújtom meg a gyertyákat péntek este. És nagyon közel érzem magamat ahhoz a keleti utazáshoz. Nem gondolnám, hogy képesek voltunk kifejleszteni egy olyan meditációs módszert, amely meg tudta ragadni, meg tudta szólítani legkiválóbb fiataljaink mély vágyait, azokét, akiknek már korábban is kellett hogy legyen tapasztalatuk az abszolútról. Nem vettük a zsidó vallást komolyan.

Azt gondolom, hogy a hitéletünk tele van ateistával és agnosztikussal. Azt gondolom, sokan csak névleg zsidók közöttünk. De azt is gondolom, hogy vannak, akik tényleg hisznek, akiknek valóban volt már tapasztalatuk az abszolútról, akiket valóban átölelt, akik érezték az ölelését, akik érezték, hogy feloldódnak az imában. És érezték, hogy az ima őket imádkozza.
Azt gondolom, hogy ezek a dolgok meg vannak írva az irodalmunkban: ha kézbe vesszük Martin Buber egyik könyvét, bármelyik haszid mesét, vagy bármit, ezekre a dolgokra találunk utalást. De a főáramban ezek a dolgok babonaszámba mennek. Szóval úgy gondolom, hogy a helyzet egyáltalán nem volt kielégítő, és a legokosabbak és a legjobbak közülünk ismerték ugyan a tapasztalatot az abszolútról, keresték is, de egyszerűen nem találták.

Továbbá van ez a prófétai elem a zsidó vallásban, a próféták és a világlátásuk, melyet – tegyük fel – Ézsaiás fejezett ki a legtisztábban. Szerintem ezt sem vesszük komolyan. Csak miután hosszú évekig tanultam öreg zen mesteremtől, csak mikor eltörtem a lábam, és nem tudtam meditálni, csak akkor kezdtem gyakorolni a zsidó vallást, amit korábban sose tettem. Imaszíjakon feküdtem minden reggel, végigmondtam a Smone Eszrét,[6] és végre megértettem, hogy létezett az a tizennyolc lépés, és hogy volt egy létra, és hogy mindezek a napra való felkészülést szolgálják, feltéve hogy valóban elmélyülsz minden bekezdésben.

Jóllehet nagyon mélyről indul el az ember, az ablakpárkány fölé emelheti az állát, és egy olyan világot láthat, amelyet helyeselhet.

Soha senki nem beszélt nekem így semmiről. A liturgia, a bölcsességi könyveink tényleges hasznáról mint olyan valós dolgok tényleges hasznáról, melyek fehér tűzzel íródtak fekete tűzre vagy fekete tűzzel fehér tűzre – azt mondják, így íródott a Tóra –, szóval ez a gondolat, hogy itt valami szenvedélyes dologról van szó, ami nem vita tárgya, ez a légkör egyáltalán nem érintett meg tanulmányaim során. Pedig meg kell érintenie.

cohenrolMegérintett más csoportokat, de azok, úgy tűnik, elfelejtették a messianisztikus üzenetet, miszerint mi valamennyien egy testvériség tagjai vagyunk a Mindenható fennhatósága alatt. És a kizáró tényezőket, a névleges elemeket kezdték hangsúlyozni, a megvetést más nemzetek, a gójok iránt. Ez egyfajta kirekesztés, amit mindig is teljesen elfogadhatatlannak tartottam, és az ismerőseim közül is sokan teljesen elfogadhatatlannak tartják. Ez eleve kizárta, hogy a legjobbjaink szorosra fűzzék a kapcsolatukat olyan csoportokkal, amelyek legalább őrizték a lángot. Nem akarok példálózni, mert nem akarom bírálni egyik csoportot sem, mely szenvedélyesen elkötelezett a rendeltetését illetően.

De azt kérdezte, hogy a legokosabb és legkiválóbb zsidók közül jó néhányan miért nem követték a hagyományt. Azért, mert a hagyomány hűtlenné vált önmagához, és a messianisztikus szándék háttérbe szorult. És a meditációs módszerek is háttérbe szorultak. És nincsenek tanítóink, akik elég elhivatottak.

Ma van valami büntetésszerű az elhivatottságban: „Csináld ezt, vagy különben…!” Az Úr irgalma háttérbe szorul, a fa egyik oldala kerül előtérbe, az igazság és az ítélet, nagyon-nagyon erőteljesen, míg a másik oldala háttérbe szorul, és, azt hiszem, nem is ismerik. Meg se tapasztalják. Úgyhogy egy olyan módszerre van szükségünk, amely segít megtapasztalnunk azt is, és olyan élményt nyújt, amely nem marad egy kirekesztő álláspont korlátai között, nem helyezi előtérbe az emberiség egy részét, és nem veti meg a maradékot.

K.: Ismeri Adin Steinsaltz rabbi műveit? Angolra fordította a Talmudot.

C.: Igen. Nagyon szeretem azt a fordítást. Nagyon. Csak néhány kötetbe tudtam belepillantani, de foglalkoztam velük. Amikor nem tudtam meditálni a zendóban, elkezdtem foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Kaptam ugyan zsidó nevelést, de nem volt se íze, se bűze. Igen, angolra! Ez azt jelenti, hogy hetven nyelven imádkozhatunk, hetven nyelven tanulhatunk!

K.: Steinsaltz rabbi egyik mottója: „Engedjétek a népemet tudni!”

 C.: Gyönyörű!

K.: Maga is azt mondja, amit a rabbi gyakran mond, hogy nem kéne elfogadnunk más véleményét arról, hogy mi a zsidó vallás. Nekünk magunknak kéne kitalálnunk. És majd ráébredünk, hogy nem ismertük a kincseket, melyekkel rendelkezünk.

 C.: Gyönyörű!

K.: Említette, hogy volt valami kapcsolat a között, hogy eltörte a két térdét, meg hogy elkezdte követni a Tóra előírásait. Hogy törte el a térdét?

C.: Elestem. Egy hegyen futottam éjszaka, és megbotlottam egy falban. Egy alacsony kőfalban. Átestem rajta, és mindkét térdem csúnyán megsérült. Mikrosebészeti műtétre volt szükség. Szerencsére csak a porc vált le mindkettőben. Fájdalmas volt, de nem katasztrofális.

Úgyhogy képtelen voltam meditálni. Egyenesen szoktam ülni, csendben, keresztbe tett lábakkal és egyenes háttal – ezek voltak az instrukciói egy bizonyos Sákjamuni nevű tanítónak, más néven Buddhának. Nem mondott sokat semmiről, csak annyit mondott, ülj le, húzd magad alá a lábadat és egyenesítsd ki a hátadat! Ennyi. Aztán fejtsd meg, hogy ki vagy! Lényegében mindössze ennyi iránymutatást adott.

K.: És hirtelen olyan helyzetben találta magát, amikor ezt sem tudta teljesíteni?

C.: Pontosan. Volt néhány rabbi barátom, és az egyikük, Simcha vezette a Chabadot[7] a McGillen. Szoktunk találkozni és beszélgetni – és valójában inni. És bár mindig is érdekelt, sosem éltem ortodox életet formálisan. De feltámadt bennem a vágy. Tudni akartam: „Mi az a tefillin?”[8] Megörököltem nagyapám tefillinét. Megvoltak a táskák. És azon tűnődtem: „Mi ez a dolog? Mik ezek a reggeli imák?” És beléjük pillantottam, és elkezdtem tanulmányozni őket, és mondogatni őket, és a mélyükre hatolni. És próbáltam értelmet adni nekik, a lehető legmélyebbet.

És az öreg zen szerzetes segítségével folytatott tanulmányaim, a zendóban szerzett tapasztalataim segítettek ebben először. Láttam, hogy az anyag nagyon is hasznos, és láttam, hogy az imák milyen kiválóak, hogy olyan elmék alkották őket, akik előtt fejet kell hajtanunk. Ezek az elmék, akik ezeket az imákat kigondolták, pontosabban akik az ihletet kapták, hogy alkossák meg ezeket az imákat – ezek hihetetlenül finom és kiváló imák, és megemelik a lelket.

Úgyhogy végezni kezdtem az előírt gyakorlatokat, és olyan boldogság töltött el, mint hazatéréskor. Ezekből a tapasztalataimból írtam a Book of Mercyt. Tisztelegni akartam egy olyan hagyomány előtt, melytől valahogy megfosztottak, nem szándékosan, de mégis elveszett számomra, mondjuk így, és elveszett a családom számára is.

K.: Folyton eszembe jut, miközben beszél, a nagyapja képe, aki vissza-visszatér ugyanahhoz a vershez újra meg újra. Valamit látott, és valamit elért valahogyan.

C.: Ó, igen! Hát ő csodálatos szellem volt. Valósággal fürdött benne. Nem úgy nézett ki, mintha valaha is el akarná hagyni.

Történetesen konfrontatív, ellenséges viszonya volt a rabbinikus látomáshoz. Volt benne valami, amit nem szeretett. De ő is benne volt, és fel sem merült, hogy más is lehetne, mint Solomon Klonitsky-Klein rabbi.

Mellesleg, amikor meghalt, egy szótárt írt fejből. Félig halott volt, mindazonáltal elég magabiztos volt, hogy nekiüljön: A… B… C… Azok közé az emberek közé tartozott, akik átszúrták a lapot egy tűvel, és tudták, melyik betűt érte a másik oldalon. Tudja, mire gondolok. Azok közé az elmék közé tartozott.[9]

K.: Igaz, hogy az apja egy bőrkötéses verseskötetet adott magának, amely nagy hatással volt magára?

C.: Apám könyvtárnyi verseskötetet hagyott rám. A bar-micvája idején, 1907 körül Montrealban szokás volt ilyen bőrkötéses, angol költeményekkel teli könyveket ajándékozni. Amikor meghalt, megörököltem a könyvtárát. És még csak azt sem tudom, nem csak kitalálom-e, mivelhogy annyira valószínűtlennek tűnik, de adott nekem egy könyvet The Romance of the King’s Army (A királyi hadsereg romantikája) címmel.[10] Katona volt, pátriárka, egy Edward-korabeli gentleman.

Monoklit hordott. Kamáslit. Volt egy sétapálcája. A kitüntetéseivel a szmokingján indult el sétálni. Ilyen volt. Egy nagyon választékos, csodálatos figura. Rendkívül szigorú is.

Szóval megajándékozott ezzel a könyvvel, mielőtt meghalt, és az idézet a könyv élén így szólt: „Meg lennél lepve, fiam, hogy milyen csekély bölcsességgel kormányozzák a világot.” Azért ez mellbe vágott! A vallásos álláspont kvintesszenciája, hogy e világ, melyet Isten nélkül kormányoznak, a butaság világa. „Meg lennél lepve, fiam, hogy milyen csekély bölcsességgel kormányozzák a világot.” Ezt adni ajándékul egy nyolcéves kölyöknek… Nagyon-nagyon erős üzenet valakitől. Nem sokkal később meghalt.

Ez teljesen aláásta a világi álláspontot. Hogy nincs bölcsesség a világban. Másfelé kellett fordulnom.

(Kurzweil és Cohen szótlanul ül egy hosszú pillanatig.)

K.: Mire kellett a monokli? Az volt a sikk?

C.: Szerintem arra találták ki, hogy végigmérhessük a beosztottjainkat. (Cohen és Kurzweil nevet)

K.: A zsidó neve Eliézer?

C.: Eliézer.

K.: És az apjáé?

C.: Nissan.

K.: Szóval Eliézer ben Nissan.

C.: Nissan, Nátán. Ma ez Nathan volna, ugye?

K.: Nissan az Nátán, ami pedig Nathan. Ahogy ezekről a dolgokról beszélgetünk, folyton azon a soron jár az eszem, hogy: „I’m the little Jew who wrote the Bible” (Én, a kis zsidó írtam a Bibliádat.)[11]

C.: Pontosan. Ez a sor spontán jött, és azt kérdeztem magamtól, meg akarom-e tartani ott. De pontosan így érzek. Nagyon is úgy érzem, hogy ez az én pozícióm. Ez az, ahová helyeztek.

K.: Be kell vallanom, hogy amikor azon gondolkodtam, meghívjam-e beszélgetni, és a könyvét beválogattam a Zsidó Könyvklub választékába, mivel még nem ismertem személyesen, azon töprengtem, hogy vajon akar-e lenni „a kis zsidó, aki a Bibliát írta”, vagy inkább „a zsidó költő”. De nyilvánvalóan valami egész mást hallok most.

C.: Ó, igenis az a kis zsidó vagyok, aki a Bibliát írta. „You don’t know me from the wind. You never will, you never did.” (Fogalmatok sincs, ki vagyok én. Sosem lesz, sosem volt.) Ezt a nemzeteknek mondom. „Én vagyok a kis zsidó, aki a Bibliádat írta.” A kis nép. „I’ve seen the nations rise and fall, I’ve heard their stories…” (Láttam a nemzetek felemelkedését és hanyatlását, hallottam a történetüket.)

K.: „…heard them all…” (…hallottam mindet…)

C.: „…heard them all. But love’s the only engine of survival.” (…hallottam mindet. De a szerelem a túlélés egyedüli hajtóműve.)

Én tudom, mit jelent túlélni. Én tudom, hogy egy népnek mi szükséges a túléléshez, és ahogy öregszem, kevésbé szégyellek állást foglalni, mert ráébredtem, hogy igen, mi vagyunk azok, akik a Bibliát írták. És a legjobb formánkban belakjuk a bibliai tájat, ahol mentegetőzés nélkül kéne helyet foglalnunk.

Ezekért a dolgokért, az égő csipkebokorért, azokért a tapasztalatokért. Azokról a tapasztalatokról kötelességünk tanúságot tenni. A bibliai táj türelmetlenül hívogat minket, és ott kell lennünk. Különben tényleg nem éri meg megmenteni vagy megmutatni vagy helyrehozni, vagy akármi, hacsak tényleg el nem fogadjuk a meghívást, hogy sétáljunk be a bibliai tájba. Ez a helyzet.

De mi a bibliai táj? A tapasztalat diadala. Ez az, amit a Biblia ünnepel. A tapasztalat diadalát. Úgyhogy abszolúte szükséges ezeknek a dolgoknak a megtapasztalása, akárcsak az a fajta tanítás, amely képessé teszi a tanítványt tanúsítani, megtapasztalni a Biblián átragyogó epizódokat, amelyeket most a csodák és a babonák világába száműznek, mondván, nem történhetnek meg velünk.

K.: Izsák története. Minden reggel elolvassuk.

 C.: Igen, az kötelező! Szóval ez az, amit idős tanáromtól, az én öreg rabbimtól tanultam. És amikor felvittem azt az írót, Leon Wieseltiert a Mount Baldyra – írt róla a The New Yorkerben[12] –, azt mondtam neki: „A zsinagógába megyek, nincs kedved velem jönni?”

Amikor Harry Rasky – egy remek kanadai filmrendező, aki csinált egy csodálatos filmet a holokausztról – bajba került, azt mondtam neki: „Gyere a zsinagógába. Magammal viszlek.” Eljött, és leült, és tanult a mesteremtől. Ez az, ami nekem rokonszenves. Ilyennek képzeltem mindig egy haszid udvart. Ez az, ami nekem tetszik.

Azt gondolom, ezt a tapasztalatot újra a hagyományaink közé illeszthetjük. Afféle edzőközpontok formájában. Volt már ilyenre nem egy példa a múltban. Akadtak zsidók, akik szufi mesterektől tanultak történelmünk egy nagyszerű korszakában. Hozzuk vissza! És a fordítottját!

De ez a kirekesztés, ami most van! Egy magabiztos nép nem kirekesztő. Egy nagy vallás igenel más vallásokat. Egy nagy kultúra igenel más kultúrákat. Egy nagy nemzet igenel más nemzeteket. Egy nagy személyiség igenel más személyiségeket, értékeli mások létezését és életerejét. Én így érzek ezzel a dologgal kapcsolatban.

K.: Egyetértek! Jut eszembe egy másik felemelő sora: „I haven’t been this happy since the end of World War Two” (Nem voltam ilyen boldog a második világháború vége óta).[13]

C.: Igaz! (nevet) Ismerem. Ahogy korábban mondtam, ha tudnám, honnan jönnek ezek a sorok, gyakrabban mennék oda.

Domonkos Péter fordítása

Az interjút Arthur Kurzweil 1993. november 23-án készítette, a szöveg Jewish Book News (USA) 1994. januári számában jelent meg.

Jegyzetek

[1] Régi zsidó felsőiskola, ahol 13-tól 18 éves korig elsősorban a Talmud tanulmányozásával foglalkoztak. – D. P.

[2] Ma Kaunas, Litvánia második legnagyobb városa. – J. B.

[3] Az ég kapuja. – D. P.

[4] 1903-ban Kisinyovban, mely ma Moldova fővárosa, egy pogrom során zsidók százai haltak meg vagy sérültek meg súlyosan, és százával rombolták le a zsidók házait és üzleteit. – J. B.

[5] „A Szövetség fiai”, a világ legrégebb óta működő, 1843-ban New Yorkban alapított, nem vallási, zsidó civil szervezete. – D. P.

[6] Tizennyolc áldás, a zsidó liturgia legfontosabb imája. – J. B.

[7] A Chabad egy betűszó három olyan terminusból, melyet a héber kabbala használ: chochmá, biná és dáát. A jelentésük: bölcsesség, értelem és tudás. A hétköznapi használatban a Chabad a Lubavics néven ismert haszid csoportra utal. – J. B.

[8] A tefillin két kis bőrdoboz neve, melyek verseket tartalmaznak a Tórából. – J. B.

[9] 1917-ben a Psychological Review című folyóiratban George Stratton pszichológus beszámolt a lengyel Talmud-tudósok egy csoportjáról, akik a Talmud 5422 lapját kívülről tudták, olyannyira, hogy ha átszúrtak egy lapot egy tűvel, meg tudták mondani, milyen szót ütött át a másik oldalon. Solomon Schechter rabbi, a konzervatív mozgalom alapítója Amerikában, állítólag maga is tanúja volt ennek a lenyűgöző mutatványnak. – J. B.

[10] A. B. Tucker könyve valójában 1908-ban jelent meg. – J. B.

[11] Cohen The Future című dalából, az azonos című albumról. – J. B.

[12] Leon Wieseltier: The Prince of Bummers (A tivornyák hercege). The New Yorker, 1993. július 26. – J. B.

[13] A Waiting for the Miracle-ból (A csodára várva), Cohen The Future című albumán. – J. B.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Varsó diktálta, az izraeliek aláírták?

Lengyel-izraeli közös nyilatkozat a Holokauszt emlékezetéről és kutatásáról A héten kiadott izraeli-lengyel közös kormány-nyilatkozatban több pont is foglalkozik a holokauszt...

Izrael lángokban – örvendezés az arab közösségi médiában

Miközben Izrael városait a lángok fenyegeti, az egyik legnépszerűbb arab nyelvű hashtag a Twitteren az #israelisburning (Ég Izrael), melynek olvasói...

Close