Szombat előfizetés 2017

Pészach

Írta: Elie Wiesel - Rovat: Hagyomány, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Elie Wiesel

Mint a legtöbb zsidó gyerek, én is a Pészachot szerettem a legjobban. Fennkölt és vidám ünnep. Mint a fáraó rab­szolgái, követtük Mózest az ismeretlen­be, a sivatagba, fel egészen a Színáj he­gyig. Hívása a szabadság felé erősebb volt, mint a félelem.

A széder átformált minket. Azon az estén apám élvezte, hogy királyi hata­lommal bír. Anyám – aki bájosabb volt, mint valaha – királynő volt; mi gyerme­kek, hercegek. A látogatók pedig – az utazók és a koldusok, akiket mi hívtunk ünnepi asztalunkhoz – titkok tudóinak hírnökei, álruhába öltözött hercegek voltak.

Hogy is tudnám nem szeretni azt az ünnepet, mely már a széder előtt jól kezdődött. Heteken keresztül vártunk, készültünk az ünnepre.

A házat ki kellett takarítani, a könyve­ket kivitték az udvarra, hogy leporolják. A rabbi tanítványai segítettek maceszt készíteni. A Pészach a tél végét, a ta­vasz diadalát hirdette.

Csak most látom, hogy múlt időt használok. Miért? Semmi sem lenne többé igaz? Az ünnep és a szertartások értelme alig változott. Csak én változ­tam.

Természetesen ma is megtartom az ünnepet. Elmondom az imákat, eléneklem a megfelelő zsoltárokat, elmesélem a Kivonulás történetét, felelek fiaim kér­déseire. De valahol a lelkem mélyén tu­dom, hogy ez már nem ugyanaz. Nem olyan, mint volt.

Életem elválasztott attól a gyermek­től, aki voltam. Ma már tudom, hogy a boldogság sohasem teljesedhet be. Az ünnep örömét mélabú árnyékolja be, ami egyre inkább a szomorúság idejé­nek tűnik.

Érthető; Pészach volt az utolsó ün­nep, amit otthon ünnepeltem.

Fel kell idéznem azt az estét, hogy meg tudjam magyarázni, miért olyan fontos nekem, hogy Pészachról kizáró­lag jelen időben beszéljek.

Talán kevésbé szeretem, mint annak- előtte? Nem. Mondjuk inkább: másképp szeretem. Azokért a kérdésekért, ame­lyeket felvet, s amelyek – mindenek­előtt – a raison d’étre-jét jelentik.

Mi a legmeghatóbb a széderestén? A gyerekeket arra készteti, hogy kérdezze­nek. „Miért más ez az este, mint a töb­bi?” Mert emlékeztet minket üldözött és leigázott zsidó testvéreinkre, akiknek hosszú idővel ezelőtt ez volt az utolsó éjszakájuk Egyiptomban. „Miért eszünk keserű füveket?” Hogy emlékeztesse­nek minket azokra a keserű könnyekre, melyeket elődeinek hullattak a szám­űzetésben. Minden ének, minden gesz­tus, minden pohár bor, minden ima és elcsendesedés része az este varázsá­nak. A cél az, hogy az emlékezés kapuit kitárva kíváncsivá tegyenek minket.

Ezen az estén minden kérdést szíve­sen vesznek. Mint minden széderestét, a négy hagyományos kérdéssel kezd­jük, mely az élethez való viszony négy lehetséges változatát tükrözik: a bölcs fiúét, aki ismeri a kérdést és fel is teszi; a gonosz fiúét, aki ismeri a kérdést, de nem hajlandó feltenni; az együgyűét, aki ismeri a kérdést, de közömbös irán­ta, és végül a tudatlanét, aki nem isme­ri a kérdést, s ezáltal nem is képes arra, hogy kérdezzen.

És itt jön az én aggodalmam: mit te­hetünk azért, hogy ne felejtsük el eze­ket a kérdéseket? Mit tehetünk a felej­tés ellen? Mi lehet a Pészach értelme, ha nem az, hogy emlékét fenntartsuk? Zsidónak lenni annyi, mint hordozni a múlt súlyát, és ezt a jelenért és a jövő­ért való aggódásunkba beilleszteni.

Olvassuk a híreket, melyek sosem változnak: gyilkosságok Jeruzsálem­ben, összecsapások Hebronban, bom­bázások Libanonban. Ha nem múltjáról és történelméről – vagy inkább a törté­nelméhez való viszonyunkról – volna szó, vajon milyen jogunk fűződne Jeru­zsálemhez, vagy magához Izrael földjé­hez? Ha a Közel-Keleten történő esemé­nyeknek van valami értelme, akkor az, hogy emlékezzünk. A béke Egyiptom és Izrael között csodának tűnik, nemcsak Szadat és Begin, hanem Mózes miatt is. Ahogy elmondjuk a Haggadát, mely újból elmeséli az egyiptomi kivonulás történetét, olyan érzésünk támad, mint­ha ismét a bibliai időkben élnénk.

Néhány nemzedéknyi idővel ezelőtt kortársaim nemcsak a gonosz megtes­tesülését ismerték meg, de egy ígéret beteljesülését is; nemcsak a sötétség uralmát, de egy álom újjászületését is; nemcsak a nácizmus borzalmait, ha­nem a rémálom végét is; nemcsak a babij-jari halottakat, hanem fiatal, orosz zsidók lázadását, akik elsőként szegül­tek szembe a Kreml rendőrállamával. Olykor a száguldó események összeza­varnak. A történelem vadul rohan előre. Az ember meghódította a világűrt, de a saját szívét nem. Semmit sem tanul­tunk? Tanúi vagyunk, hogyan tombol­nak a háborúk az egész világon, ho­gyan sújtanak le a terroristák az ártatla­nokra, látjuk a gyerekeket, akik az éh­ség és a betegségek következtében na­ponta pusztulnak Ázsiában és Afriká­ban. Miért van ennyi gyűlölet a világ­ban? Miért van ilyen nagyfokú közöny a gyűlölet, a szenvedés és mások fájdal­ma iránt?

Szeretem a Pészachot, mert a közöny elleni tiltakozást és a részvétért való se­gélykiáltást jelenti a számomra.

Hallgassuk meg Jób történetét, aki Egyiptomban élt Mózes idején. Fontos tanácsadói állást töltött be a fáraó udva­rában, Jitróval és Bileámmal együtt. Mikor a fáraó a zsidók ügyében tanácsot kért, Jitró Mózes mellé állt, és kérte a zsidók szabadon bocsátását, míg Bileám ellene szólt. Jób azonban nem foglalt állást; semleges akart maradni. Később, a midrás szerint, közömbössége miatt kellett szenvednie. Válság idején, a ve­szély pillanataiban senkinek sincs joga ahhoz, hogy a tartózkodást, az elővigyá­zatosságot válassza. Amikor egy közös­ség élete vagy halála – vagy csak a jó­léte – forog kockán, a semlegesség el­fogadhatatlanná válik, mert az mindig bűnrészes és a zsarnok felbujtója.

A második történet sem kevésbé pro­vokatív. A midrásban találhatjuk meg, a Vörös-tengeren való átkelésről szól. Iz­rael gyermekei az utolsó pillanatban megmenekültek, míg elnyomóik a sze­mük láttára fulladtak meg. Ez a kegye­lemnek azon kivételes pillanata, amikor az angyalok elkezdenek énekelni, de Is­ten közbelép és megszidja őket: Mi lelt titeket? Teremtményeim fuldokolnak és ti énekeltek? Hogy tudtok dalaitokkal magasztalni, amikor emberi lények hal­dokolnak?

Bár egyik történet sem része a hagyo­mányos széderestének, én szívesen mesélem őket.

Ó igen, tudom – könnyebb mondani, mint megtenni. Részvét egy nép ellen­ségei iránt – kinek van joga ilyet javasol­ni? Ezt Isten és az angyalok megtehetik, de az emberek? Ám akkor mire való ez a történet? Arra, hogy kérdezésre ösztö­nözzön bennünket. Ha Isten könyörületességet követel, akkor a mi felelőssé­günk állást foglalni – még akkor is, ha azt mondjuk, nem, még nem… de talán később.

Mégis, láttam Izraelt a háborúban, és bizton állíthatom, hogy harcosai nem gyűlölték az ellenséges katonákat. Eltö­kélten küzdöttek a győzelemért, de szí­vükben nem volt gyűlölet.

Emlékszem, akkoriban igen nehéz volt megértenem ezt a jelenséget: logi­kátlannak és irracionálisnak tartottam. Ha egy ellenség el akar pusztítani téged, neked ugyanolyan gyűlöletet kell érez­ned, mint amilyet ő érez irántad. A had­történet ezt az állítást támasztja alá. A zsidók története azonban éppen az el­lenkezőjét bizonyítja. A zsidók soha­sem fordultak a gyűlölethez, még akkor sem, ha az életben maradásukról volt is szó.

Ez bizonyosan áldás volt. Ha minden ellenségünket gyűlöltük volna, nem ma­radt volna erőnk és időnk másra.

Visszatérek ahhoz az utolsó Pészachhoz, melyet otthon, a családom köré­ben ünnepeltem, a Kárpátok egyik eldu­gott kisvárosában. Később ezt a terüle­tet elfoglalták a németek. Budapesten már tervezték közösségeink deportálá­sát és megsemmisítését. Erről csak mi nem tudtunk. Az orosz front közelinek tűnt. Esténként hallottuk az ágyúzást, az ég vörös volt, és mi úgy gondoltuk, hamarosan szabadok leszünk.

A hatóságok megtiltották az istentisz­teleteket a zsinagógákban, így ottho­nainkban imádkoztunk.

Rendes körülmények között Pészachkor nagy buzgalommal énekeltünk vol­na. Most azonban nem. Csak elsuttog­tuk a szavakat.

Emlékszem arra a széderre, és mindig emlékezni fogok rá. Fejünket lehajtot­tuk, csendben emlékeztünk. Magunktól is alig mertük megkérdezni, hogy a Min­denható közbenjár-e megmentésünkért.

A múltban nem sokszor járt közben. Megteszi-e most?

Pészach egyben a remény története is.

Lévai Éva fordítása

A fenti szöveg a „A Passover Haggadah” (Elie Wiesel kommentárjaival, Mark Podwal illuszt­rációival, Touchstone Kiadó, 1993) előszava.

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megillát HáSoá – A Vészkorszak könyve

Alex Eisen, a soá túlélője, aki a torontói zsidó közösség­ben kiemelkedő szerepet játszik zsidó és izraeli ügyeket tá­mogató alapítványok létrehozásával,...

A kollektív tagadás és a háború emlékezete*

Gretchen Schafft A kollektív tagadás és a háború emlékezete Bevezetés A pszichológia és pszichoanalízis alapvető fogalma a tagadás (Sigmund Freud,...

Close