Elhunyt Réz Pál (1930-2016)

Írta: Szombat - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Életének 86. évében, 2016. május 11-én elhunyt Réz Pál Széchenyi-díjas irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő. “Hangos memoárja” – életútinterjúja, melyet Parti Nagy Lajos készített vele, nemrég látott napvilágot. Ennek részletével búcsúzunk tőle.

85. születésnapjára tisztelgett a legendás irodalmi szerkesztő, a Holmi folyóirat alapító főszerkesztőjének munkássága előtt a Magvető Kiadó. Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgetőkönyve, a Bokáig pezsgőben nemcsak egyszerű élet- és pályarajz, hanem sok anekdotával fűszerezett beszámoló a kortársakról – írókról, költőkről, pályatársakról és barátokról. Szereplői Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Juhász Ferenc, Csurka István, Petri György, Weöres Sándor és sokan mások, akikkel Réz Pál együtt élte át a magyar irodalom egyik aranykorát.

Részlet az 5. fejezetből

Réz Pál (fotó: Szilágyi Lenke)

Parti Nagy Lajos: Milyen változások történtek a forradalom leverése után?

Réz Pál: Annyi történt, hogy amikor szétlőtték a ruszkik a Hungária tornyát, csak úgy potyogtak a kövek meg minden, akkor bementünk a Váci utcára, ott kaptunk a Corvinában néhány szobát, és ezentúl oda jártunk be, nem túl sokat. Üléseztünk meg dumáltunk, próbáltuk a dolgokat csinálgatni. Furcsa módon – az élet bonyolult –, a forradalom után föllendült a könyvkiadás, mert még nem volt igazán kontroll. A minisztérium még nem szerveződött meg rendesen. És felmerültek anyagi dolgok is, úgy, mint manapság, hogy tartsuk el magunkat. Olyan zavaros volt a helyzet, hogy elkezdtünk mindenféle könyveket kiadni, amiket addig nem. Történelmi regényeket. Emlékszem, én javasoltam, hogy Poe-nak a rémtörténeteit, amik baromi jók, adjuk ki. Ki is adtuk, meg mindenféle mást, és ez valahogy működött egy darabig. Aztán Aczél György, aki a kultuszminiszter-helyettes volt, de valójában ő intézte a dolgokat, kezdett előjönni különböző ügyekkel. Jöttek a mindenféle utasítások. Emlékszem, volt például egy szövege, azt hiszem, Köpeczi Bélának, hogy ne adjunk ki íróktól történelmi regényeket, ne engedjük, hogy megéljenek úgy, hogy nem foglalnak állást politikailag. Részt vettem egy gyűlésen ’56 végén a Közgazdasági Kiadó helyiségeiben, ahová a könyvkiadói forradalmi bizottságok küldtek egy-egy delegátust. Én mentem el tőlünk, és írtunk ott egy nyilatkozatot, az én javaslatomra, hogy csatlakozunk a munkásokhoz, és ameddig a budapesti munkástanács sztrájkol, addig mi is sztrájkolunk. Ha elkezdenek dolgozni, akkor mi is elkezdünk. Lehúztuk ott egy stencilgépen, de nem lett semmi következménye. Meg is van valahol eldugva ez a röpcédula. Egyébként el is kezdtek aztán dolgozni a munkások Budapesten és mindenütt az országban. Mi is dolgoztunk. Hát ez volt. Barátainkat néha lecsukták, zömét nem csukták azért le, és ment valahogy az élet.

Téged leváltottak a csoportvezetőségről.

Engem igen. Azért váltottak le, mert párttag voltam ’56-ig, bár nem vettem részt már semmiben, és ’52-től egy ülésre sem mentem el, ’56 után pedig eszembe nem jutott, hogy belépjek. Valamikor a Déry lecsukása körül, talán ezzel összefüggésben, behívott Jászberényi, akivel olyan rendesek voltunk a forradalom alatt. Azt mondta nekem, hogy ha nem lépsz be a pártba, akkor kirúgnak. Azt mindenki tudta, hogy én Tiborral milyen jóban vagyok. Mondtam: nem lépek be. Nem létezik. Erre azt mondta, hogy hát akkor legalább mondd el egy gyűlésen, hogy ellenforradalom volt. Mondom, nem mondom. Miért nem mondod? Szerinted forradalom volt? Mondom, nem. Forradalom sem volt, mert a forradalom az azt jelenti, hogy egy elnyomott osztály az uralkodó osztály ellen föllázad, legalábbis a marxizmus így definiálja. Hát akkor mi volt, ha se nem forradalom, se nem ellenforradalom? Szabadságharc, mondom. Egy ország szabadságharca egy másik ország ellen, az volt. Na, hát erre elkezdett sipákolni, hogy meg vagy őrülve. Nem volt rosszindulatú, csak félt. Hogy akkor keress magadnak állást. Engem pedig elkapott az őrület, és azt mondtam, hogy te keress magadnak állást. Te menj el Magyarországról, én itt maradok és nem keresek magamnak állást. Nem értesz a szakmához, senki nem szeret itt. Én értek hozzá, szeretnek. Menj el innen, te menj el! És az oroszok is menjenek el! Üvöltöttem. Teljes agyrém volt. És nem történt semmi. Egyébként ennek lehetett személyi oka is. Szirmai István volt akkor a kultúra főnöke, a párt agitprop osztályának a vezetője, aki, illetve akinek a felesége apám betege volt. Na most, ’57-ben volt egy színházi premier egy kisebb színházban a Nagymező utcában, amire én elmentem, és Szirmai is ott volt. A szünetben odajött, persze dunsztja nem volt róla, hogy velem mi van, és üdvözölt, szervusz, Pali, mi van veled? Aztán ott beszélgettünk. És ezt látták. Jászberényi is ott volt, ő is látta, hogy Szirmai elvtárs engem ölelget, vagy legalábbis lapogatja a vállamat. Lehet, hogy ennek is szerepe volt benne, hogy nem rúgtak ki. Mert ilyen az élet. De lehet, hogy nem, nem tudom. Elég az hozzá, hogy végül nem rúgtak ki, nem léptem be a pártba, de a csoportvezetőségről leváltottak.

PartNagySzütsMiklós

Parti Nagy Lajos (fotó: Szüts Miklós)

Le voltak osztva a hatáskörök vagy alkalomról alkalomra osztotta ki Illés Endre a munkát?

Bandi nagyon értette a szakmáját, okos is volt, de egy zsarnok volt, ő szignált, ez ennek, az annak. Olyan is volt, hogy egy félmondattal jelezte, mit akar: nézd, itt ez a kézirat, ez neked nagyon tetszeni fog, nekem is nagyon tetszett. Elég erkölcstelen világ volt, csak ennyit kellett mondani. Akivel aztán baj lett, a mellől Bandi rögtön elállt. Az úgy ment, hogy a kiadók felküldték a negyedéves terveiket, a minisztérium, illetve a Kiadói Főigazgatóság a nevek alapján bekérte a kényesebb kéziratokat. És hát lehetett tudni, hogy ezeknek a feléből nem lesz semmi. Így ment. Sokszor nem az egész könyv volt a baj, hanem ez vagy az a vers, és ezt visszaüzenték, persze sohasem írásban, hanem telefonon, vagy megmondták négyszemközt az igazgatónak. Hogy ha öt vagy tíz verset kivesz a költő, akkor megjelenhet. És akkor elkezdődött a huzakodás. Petri első kötetéből kihúztak két verset, nyugodj bele, mondtam, ez csak két vers, talán nem is a legjobbak, berakjuk a következő kötetbe. Így is történt, egyébként. Ennél jóval korábbi a Pilinszky-kötet esete, ez egy híres vagy hát hírhedt eset volt. Azt mondták, megjelenhet a Harmadnapon, de ne legyen szép. Ne legyen feltűnő, legyen jelentéktelen. Érted? Ronda legyen. És kiadtuk akkor rondán. Így is napok alatt szétkapkodták, pult alatt, a sokszorosáért lehetett hozzájutni. Egy abszolút erkölcs szempontjából, ha van ilyen, nem voltunk megfelelőek, csináltunk olyan dolgokat, amik nem abszolút rendben levő dolgok.

Ha abszolút rendben levőek lettek volna, akkor nem lettetek volna lektorok a létezett szocializmusban, és nem jelentek volna meg bizonyos könyvek, ezt most már képtelenség megmagyarázni. Azt is, hogy nem volt rendben, és azt is, hogy bizonyos könyveket mégis ki kellett adni.

Nézd, az volt a kérdés, és nagyon komolyan gondolom, amit mondok, hogy mit akarunk egy-egy ügyben, az összeütközést vagy az eredményt. Tehát ha van egy tanulmány Németh Lászlótól, amiben van egy éktelen nagy marhaság, valami antiszemitoid dolog, akkor azt akarjuk, hogy a tanulmány megjelenjen vagy azt, hogy az antiszemita mondat benne legyen. Ez sok mindenre vonatkozik. Én többnyire a megalkuvás mellett voltam, de nem mindig. Attól függően, mennyire volt fontos az a rész.

rez_pal_bokaig_pezsgoben_b1-page-001Németh Lászlót te szerkesztetted?

Hát igen, bizonyos fokig. Ezt is roppant tapintatosan csinálta Illés Bandi. Igen, ez a jó szó rá, hogy tapintatos. Először rám osztották Németh Lászlót, a Bűnt én csináltam, dogoztunk vele, kértem bizonyos húzásokat, hogy például itt zsidózik, és ezt akkor talán jobb lenne kihúzni. És akkor ő elnézett a távolba, és azt mondta: igen, ezt én úgy értettem, hogy… – és akkor jött egy kétórás előadás. Mikor aztán komoly sorozat lett belőle, akkor Domokos Matyi vette át, és ez helyes is volt. Elmesélek egy esetet. Egy szobában dolgoztunk Matyival, s egyszer bejött Németh Jucó, akit én nagyon szerettem. Csinálták a Németh László összkiadást, már ugye az apja halála után. Egyszer csak azt mondta Jucó, hogy Pali, én kérdeznék magától valamit. Van itt egy tanulmány a ’20-as évek végéről vagy nem tudom, a ’30-as évek elejéről, amiben Németh László azt írja, hogy a zsidó írók mind pincérek, egyik sem eszik, mind csak pincér, és kiszolgálja a nem zsidó írókat. Mi a véleménye? Húzzam ezt ki? Nem, mondom, ne húzza ki. Miért, kérdezte. Mert Németh László elég jelentős ember ahhoz, hogyha ezt a hülyeséget gondolta, abban az országban, ahol Füst Milán volt meg Gelléri Andor Endre volt, akkor maradjon rajta a halála után is, ne tagadhassa le. Ez legyen az ő terhe. Én hoznám, nem kommentálnám. Erre elnevette magát, hogy na, maga aztán jól megvédte az apámat. Mondom, hát nem az volt a feladatom, hanem eldönteni, hogy hoznám-e vagy nem. Végül összecsapta a kéziratot, és azt mondta, akkor nem hozzuk a mondatot, és az egész tanulmányt kihúzták Matyival.

Erről eszembe jut a keserű Zelk-mondat, hogy mikor Németh László – aki maga is undorodik az egész nyilas szörnyűségtől –, bújtatja a barátját, Zelk, olvasgatván, mondjuk, a Kisebbségben-t, egyszer csak azt mondja a házigazdájának, hogy hát, azért ha te nem írtad volna ezeket, Laci, akkor nem kéne, hogy engem itt bújtassál. Még az is lehet, hogy ezt te mesélted nekem.

Nem tudom, nem voltam ott. Elképzelhető. Nem tartozik a kedvenc történeteim közé. Zoltán azt mondta, a Németh gyerekek még kicsik voltak, és attól féltek, hogy őt esetleg véletlenül elárulják. Zelk úgy ment el, hogy az asszony azt mondta, ne haragudjon Zoltán, ez így veszélyes, jobb, ha elmegy. Ez nekem a hiteles.

Hát, egyik nem zárja ki a másikat.

Ez igaz.

támogatás