Szombat előfizetés 2017

Banális történet

Írta: Mátraházi "suematra" Zsuzsa - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

– Úgy fog kezdődni, hogy A lány ment az utcán – mondta a lány –, meg fogom írni. A férfi nevetett, de nem kommentálta az ötletet. A kikövetelt hátmasszírozás közepén tartottak, a lány hiába remélte, hogy a végén. Nem szeretett masszírozni, de azért egy kicsit örült a kényszerű intimitásnak. Nem mintha ellenkezni lehetett volna a férfival. Egyáltalán, mit keres ott?! Csak bejelentette, hogy jön. 

Mátraházi “suematra” Zsuzsa

– Na gyerünk – mondta a férfi. Nem hangosan, nem is kifejezetten utasítóan, de kettes viharjelzéssel a hangjában. „A lány nem volt hozzászokva, hogy parancsolgassanak neki, de a férfi mély hangjából sugárzó erőnek nem tudott ellenállni…” – a lány fejében szokásosan bekapcsolt a Romana stílusú narrátor. – Nincs is mély hangja – röhögött közben. Mi teszi ellenállhatatlanná? Erő valóban sugárzott belőle, bár fél órával azelőtt, amikor hanyatt vetette magát a kanapén, nem sugárzott belőle semmi. A fejét is bekúrta a polcba, ami szintén nem tett jót a Romána-narráció hangulatának. Ott hevert a kanapén energiátlanul, kialvatlanságtól és munkától véres, fakózöld szemekkel.

– Nem szeretnék az ellensége lenni – gondolta. Talán csak az árnyalat tette, de volt valami kemény azokban a szemekben. Aztán egy mosollyal megpuhultak. Hogy mosolyoghat valaki szex közben? Amikor a dugásra gondolt, akkor erre a mosolyra gondolva indult be a legjobban. A világító szemeire. A vállaira. Vajon jó pasinak gondolja magát? Tényleg ilyen magabiztos vagy pont az ellenkezője? Egy fasz. Minek gondolkozik ezen egyáltalán?

Emlékezett a megismerkedésükre. Már azelőtt izzott a mindenség, hogy találkoztak volna, nem is látott képet a férfiról, máris be volt indulva rá. Azt írta neki, hogy az esze miatt, de ezt akkor még nem gondolta komolyan. Már nem tudta felidézni, miként jutottak el addig, hogy nem is fognak rendesen randizni, csak szimplán egymásnak esnek. Bolond év volt, minden belefért. Mindenesetre reménykedett néhány egyszerű dologban. Eggyel szebb az ördögnél. Jó a szaga. Normális méretű a farka. A méret nem számít, csak kicsi ne legyen. Mondjuk a farokméret az úgynevezett rendes randizással is lutri. Aztán a férfi végre küldött magáról egy-két képet – mármint nem a farkáról –, és akkor megnyugodott. Egészen felvillanyozódott. Ismerte ezt a típust. Dugásra termett, érzéki, jó pasi – és valahogy lehetett érezni, hogy nem lesz itt semmi gond. Később telefonon hallotta a hangját, magasabb volt, mint képzelte. És beszélt. Olyan volt, mint ő, csak rosszabb, férfi kiadásban. Szókimondó, koránkelő, játszmamentes.

– Ezt most komolyan mondod vagy szívatsz? – kérdezte a találkozás napja előtt a férfitól, nagy tanúbizonyságot adva híresen fejlett kontextus-érzékenységéről, amikor az elmondta, hogy annyira zsidó, hogy tartja a szombatot, és nem lesz elérhető délutánig. Hát ennyire még nem várta, hogy kimenjen a sábesz. Oké, igazából még soha nem várta. Később mentegetőzött, hogy nem fogja valami egzotikumként kezelni – mondjuk az, hogy ő egzotikumként kezel egy zsidó pasit, azért elég vicces volt –, de persze annak kezelte, és kérdezett egy csomó hülyeséget, de el lett neki nézve.

A férfi élőben még jobb volt, mint amilyennek képzelte. Jó szagú volt, kicsit piperkőc. Fehér inget viselt, jó anyagból. Az egész pasi jó kötésű, jó anyag volt. Később látta mindenféle színben, mandzsettás ingeket hordott és steppelt kabátot, mint az osztrák nemesek. A piperkőcözésen megsértődött.

Nem volt se alacsony, se magas. Ő maga pont a magyar átlag férfimagasságig nőtt, és ha kizárta volna az életéből a közepesen magas férfiakat, akkor jelentősen rontotta volna párosodási, hosszú távon meg a házassági esélyeit. Nem mintha ebben olyan ügyes lett volna. Statisztikai alapú magasság-liberalizmus ide vagy oda. A férfi kopasz volt, szakállas. Masszívan izmos, saját állítása szerint hájas, szerinte viszont pont jó, egy férfinak legyen nyomatéka, és semmiképpen se legyen nála soványabb. Széles vállán tűnődve játszadozott a hajnali napfény… na jó nem, de azért szívesen elnézegette, ahogy a konyha fénye kirajzolja a sziluettjét. És bizonyos szögekből úgy feszült meg a csuklyásizma, hogy a női lelkek minden bizonnyal nagy százalékban fosták le tőle a bokájukat. Ő is lefosta a bokáját, bármennyire nem akarta.

Az első perctől kezdve bírta. Ahogy lerúgta a cipőjét az előszobában, hogy az invitálást meg se várva bemenjen. Ahogy felszegett fejjel ontotta magából a véleményt, mindig kicsit nyitott szájjal, ami a sokat beszélő emberek sajátja. Vagy a ferde orrsövényeseké… Azzal a már említett nem mély, kicsit éneklő, okoskodó hangjával. A kurva ronda beszédével. Az eszével. Az írni tudásával. A zsidóságával. Azzal a fene nagy őszinteségével és határozottságával. Öltözéskor elcsípte azt a tekintetet, ahogy fordultában meggusztálta magát a tükörben. Tényleg egy fasz.

Az van, hogy ezeket csomagban adják. Mindennek, amit általában nagyon kedvelt valakiben, egészen biztosan volt egy árnyoldala. Vegyük konkrétan ezt a férfit. Okos, szókimondó, érdekes? Akkor bonyolult bunkó. Sajnos nem lehet patikamérlegen kimérni, hogy rendben, legyen nagyon őszinte, de a neki fájó igazságot bugyolálja sztaniolpapírba. Mert ha őszinte, akkor adott esetben bántóan szókimondó. Ha vicces, akkor vélhetően idegesítő. Ha kreatív, akkor bonyolult. Ha okos, akkor érzékeny. Ha empatikus, akkor kiakad. Ha hű az elveihez, akkor makacs. Ha jó apa, akkor kevesebbet ér rá. Ha zsidó, akkor… zsidó.

A zsidóság külön olaj volt a tűzre. Zsidó. Az apja volt zsidó. Apa egyenlő zsidó. Apa egyenlő szeretet. Zsidó egyenlő szeretet. Báruch átá ádonáj… Az apjától tudja. Vajon megbocsátja-e az anyjának valaha, hogy nem zsidó? Azt gondolta, már túl van ezen.

Mindenestre pokolian vonzódott a férfihoz, pedig nagyon nem akart. Nagyon nem akart belezúgni. Nem is ismerte igazán. Csak azt tudta, hogy felkavarta az életét, inspirálta végre valami. Valaki. Olyan dolgokat váltott ki belőle, amit régóta senki, írni volt kedve, kezdeni valamit az életével, mekkora klisé. Olyan üledéket kavart fel lelkének tengerfenekén, amire nem számított. Örült, hogy létezik még férfi a földön, aki képes felkelteni az érdeklődését, képes felemelni, leejteni. Megnyekkenteni. Érdekesnek tartotta és gyönyörűnek.

Sajnos a férfi életének fontossági listája egyszerű volt. Gyerekek, vallás, írás és munka. Ő csak ezek után lehetett volna valami programpont, de ő eléggé utált programpont lenni. Volt már, nem volt jó. Programpontnak lenni csak akkor szórakoztató, ha nem szerelmes, de ha nem szerelmes, akkor meg nem vágyódik a programpontnak levésre. Kell az izé vagy legalább az izé illúziója. Ördögi kör.

Pedig szépen kapta a miheztartást a férfitól, a fontossági sorrendet. Nem ígért semmit. Sőt igazából kedves sem volt. De ő elfogadta ezt, mert okos. Vagyis dehogy. Dehogy volt okos, mekkora önálltatás! Leszarta a miheztartást. Sajnos azok a barátai, akik máskor – természetesen visszamenőleg –, marha okosak voltak, miszerint nem volt való hozzád, én megmondtam, most tágra nyílt szemmel értetlenkednek, amikor mondta, hogy ez a fickó nem alkalmas, értsék meg. Olyasmiket mondtak, hogy jaj, majd rájön, meg beléd szeret, meg hasonlókat – pont olyanokat, amiket magának sem kellett volna mondania. Miért nem állítják meg? Miért nem menti meg valaki, amíg még nem késő… Most még lehetne, mert aztán méltatlanul sok energiát és érzelmet fog erre a dologra szánni, és lemarad. Csak azokra zöld szemekre fog gondolni álló nap, nem vesz észre más szemeket, barnákat, adott esetben kékeket, aztán tényleg nem fog gyereket szülni. Tényleg menekülnie kéne.

Sajnos már túl sokat járt a fejében, túl hangosan nevetett a viccein, túlságosan érdekelte minden, ami vele kapcsolatos. Már elfogyott a vagánysága és a büszkesége. Az ő szemén keresztül látta magát. Az agyában végtelenítve mentek a történetek – ebben jó volt mindig is –, amikben összeházasodnak, gyerekeik születnek, vagy nem, mert ez már nem fontos, megint megtalálja Istent, és együtt tartják a szombatot. De nyilván nem így lesz.

Remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb, a férfi egy nap majd nem fog ráérni, ír neki valami rövid, alany-állítmány üzenetet, felhívni nyilván nem fogja, hogy megmondja, hogy most éppen programpontnak levés sincs. Áll majd a könyvesboltban, és nem érti, miért esik neki ennyire rosszul. Nem ígért semmit, mégis. Mintha gyomorszájon vágták volna, összemosódnak előtte az írók A-tól D-ig, hányinger kerülgeti, haza kell mennie. Aztán néhány megállóval később kihúzza magát, rohadjon meg, mégis elmegy edzésre, lepattan a metróról, átszalad a megállón, felugrik a visszafelé járatra, hogy aztán sírva a bokszzsákba üsse minden dühét, amíg végül már képzeletben nem is a férfi arcát üti, hanem a sajátját.

De a férfi most még ott volt. Felkászálódott a kanapéról, a hálószobába ment, és az ágyra dobta magát.

– Írd meg, minden idők legjobb bejegyzése lesz, végtelen sok megosztással – a férfi nevetett, mondom, nem vette komolyan. – Na gyerünk – mondta, és nem lehetett neki ellenállni.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Misna magyarul – Sabat 20.

"...készíthet méz-bort is szombaton. Rabbi Jehuda szerint szombaton csak pohárnyit és ünnepnapon korsónyit, félünnepen hordóban is. Rabbi Cádok azt mondja:...

New York: a kábítószer-probléma a zsidóság köreiben is jelen van

Múlt hónapban szomorú statisztika látott napvilágot az USÁ-ban: 2016 októbere óta a New York-i ortodox zsidó közösségben több mint száz...

Close