Szombat előfizetés 2017

Csillagok

Írta: Szabó Ágnes - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Talán úgy 5 éves lehettem. Nagyapám csak a zöld disznóról tudott mesélni…

néha a kisgömböcről, hogy nevetni kellett, olyan mókás, mert felmegy a padlásra és hamm bekapja. És az jó. Ahogy elképzelem nagyapát, felmegy, reccsen a deszka a lépte alatt, felmegy a mennybe, hogy levágja a történetnek fonalát, erős madzag, nem enged, a késével reszelgeti, próbálkozik kitartón és akkor a gömböc. A zöld disznóra nem is emlékszem. Nem volt valóság. Nem illett a házunkba. Még hóhullás-méla estén sem hittem valóban, hogy zöld. Miért lenne MÁS, mint a többi? Hozza, viszi, önti a moslékot a vályúba, vakargatja a hátát az ember, bölcs vagyok, ilyen a disznó, nem repül el, nem mozdul s nem megy tovább, ahogy az élet, láttam az ólban. A disznónak ez van. Bukottan csámcsog, képzelettelenül, de ezek el akarják velem hitetni, hogy van más is, épp ezért nem akarom tudni, elég volt, hogy becsapnak! Nem vesznek még komolyan, pedig én nagy vagyok már, ráérek elgondolni milyen nagy, hogy sírok és toporzékolok dühömben: annyira szerettem volna szépre rajzolni.

Rajzolni csillagot, aranylót, szabályos-szépet, ahogy ki-ki a világ szögletéből látja, szemét behunyva, de csak az egyiket, nézi hunyorgón, méri a távolságot, fogja a cerkát, pontosan kiméri és megteremti a csillagokat, hogy ragyogjanak. Sete-suta buta kéz még az enyém. Sehogyan sem akarja. Húzza a vonalat, mint a csiganyál olyan, csillog a papíron, de ferde, nincs benne ok sem okozat, csakis szép akar lenni, mint a valótlan meseszerűen felettünk, s nem épp olyan, mint a valóság. Akartam többet. Mert lennie kell a kezemben. Csak oda kell húzni, és akkor megáll a kép az időtlen időben, nézem majd sokszor, eldünnyögöm magamban, milyen is, szép volt. Nagyapánál rajzoltam s nagymamánál. Kinn a konyhaasztalon, tudatlan ember, félig kész, mert még nem mozdul meg eléggé a papírra vetett, nem akar élni, csak néz rám. Rondán néz. Forgatom hiába. Kicsordul belőle a jóság, ahogy nagy kék szemét az ég becsukja, ne lásson. Engem nem akar ez a papír, kicsi, dacos emberkét, hogy csak azért is! Radírozok, kitörlöm, a síró lap nem érti. Szakad, hasad, mint élettelen-ronda. Megöltem a szépségét, feldühített. Nem akarja, hogy jobb lehessek, jobb, aki voltam, mint mikor kicsi voltam még, s a fekete égen ragyogtak csillagok, de nekem úgy nem tetszik, átrajzolom kékre. Hallom a saját hangom, ahogy szembesítem magam az igazsággal: hogy Szabóék, a nagyszüleim, tévednek, vegyék már észre, vegyenek észre engem! Úgy néznek rám, mint egy gyerekre. Fojtó a lélegzetük, rám néznek értetlenül, aztán a rajzot nézik. Nagyapám megvakarja a fejét a sapka alatt. Olykor: szoktak hibázni. Amikor megsajnálnak engem. Máskor higgadt titok-csend, nem szólnak már, beletörődtek az időbe, esznek a mából, amelyben minden körülöttük VAN. Engem valahogy elfelejtenek megfigyelni. Elég egy gyönge pillanat és máris, máris ott a hiba, amitől leplezetlen mi dolgunk. Nagypapa kiveszi a kezemből a ceruzát (szép sárga). Illeszti a papírra, nekem, bömbölő kislánynak, akinek nem megy, hiába is akarná. Keresem a tökéletest magamban, de játszik, megszégyenít még, és zokogás a tehetetlen düh. Nagypapa rajzol, két háromszögből a csillag ugye milyen szép! Így rajzolunk csillagot. Sokkal könnyebb így. Nem kesze-kusza szár, amely az égen elcsúfít, amely dühöt hoz a mennyre, hogy az embernek az ökle úgy összeszorul, benne „gyerekszív”. Gyerekcsillag alszik az égen, való-szabályos, és én is le tudom már rajzolni. Csak egymásra illesztem a kettőt, a két három-vonalból álló háromszöget s ragyoghat. Több lesz az ég, mint a földi világon, a rajzlapomon. Jóleső örömmel, így hozott el engem a másnap. Kuti nagyapámékhoz mentem a Napra. Mennék, mutatnám, hogy kitanultam eléggé, 60-as évek végi udvar, ne nézz rám porszemeddel! Túl az időn, a nyáron, minden mi bennem átváltozik (ebben a magányban), én és a biztos tudás itt vagyok, én, aki csillagokat tudok rajzolni. A csillag nehéz, szokatlan. A szára, mint a késpengéje egyenes, nem ide-oda remegő vonás, már a távolba messze egyenesen át, alulról fel és felülről lefelé, egymásba fut. Igen, így jó lesz. Nincs más, csupán bot, de nem is kell más hozzá, botocska. Amivel az udvar porába lehet rajzolni. Más se tesz másképp. És a gyerek hiszi még mélyen, hogy így közzétesz a világnak valamit, ami majd el nem múlik: rajzol a földre. A bot végével belepréselem a lentibe a fentet, hiszem, hogy jó így, szép és enyém. Telerajzolom az udvart a csillagokkal, amit a másik nagypapámtól tanultam, hogy izgató viháncolás, ahogy átlépek köztük, óvatosan, rájuk ne lépjek, el ne csúfítsam, amikor megjelenik az ajtóban nagyapám.

Kuti papa fél, nem tudom mi-fél-ez. Nem értem az arcát. Csak nézi az öreg, elmúlt már 50, csillagtalan tekintettel néz, mintha a sötét égen át nézne, sokáig szólni se tud. Annyira meglepődik, elsápad. Nem látom emlékeimben soha máskor ilyennek, a máskor nevetős arca sár-szürke, s képzelődik, hogy lát-e. De akkor odaszólok: nézd, hogy milyen szépet rajzoltam! Nagypapa áll, csodálkozóan, de nem dicsér meg. Mintha várna valamit, talán a saját szavát, csak nyel, és azután odébb jön. Súgja: ilyet nem szabad az udvarra rajzolni, jön valaki, benéz a kerítésen át az utcáról, és akkor elvisznek minket és mind meghalunk. Nézem. De nem nevetek. Nagypapa vessző-seprűt hoz, dolgozik pontosan, szépen, söpri a csillagokat el, azután sírok. Odalengeti a bánat nagy fehér kezét a fejemhez, száraz és repedezett: utálom. Végre tudtam csillagokat rajzolni, de nincsenek már, csak a fejemben, összeszorított lélekkel utálok, hogy fájjon neki, aki ezt tette. Mi az, hogy elvisznek? A meghalunkat értem, de nagypapa nem magyaráz. A meghalunk olyan, mint nem lenni. Nem lenni csillagrajzoló üvöltő gyermek, rossz és jó, csak semmi. Így vagyok a halálban, de nagypapa megment. Kezébe veszi a botot és rajzol. Csillag az aztán! Pont olyan, mint a házak falán, a Tanácson, az Iskolán, a Kultúron, vörösben. Nagypapa „A” betűt rajzol, a vízszintes vonalat ferdén keresztbe meghosszabbítja: „ez ÍGY szabályos”. És szép is. Mert én igazából pont ilyen csillagot akartam rajzolni, amilyet láttam, ami, mint fejemben a kép, a felfogható igazi csillag, úton-útfélen. Igen pont így, ismerős és képes vagyok rá. És akkor nagypapáéknak nem-kell-félni. Hamarosan elmegyek iskolába, ahol a tantermekben majd égi vörös-csillag világít, s néz le az apró, született-gyermekekre. És én tudom azt legjobban lerajzolni. Nagyon büszke vagyok magamra.

Címkék:2013-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Izraelben az élet teljességében lehetne részük”

Beszélgetés A. B. Jehosua izraeli íróval

Akit szerettek gyűlölni

Akik Izraelt el akarják marasztalni, azok számára nincs jobb médium erre, mint Ariel Saron, 

Close