Szombat előfizetés 2017

Claude Lanzmann: A patagóniai nyúl

Írta: Claude Lanzmann - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Részlet az író-filmrendező önéletrajzából

A haifai kikötőben barátságtalan, novemberi napon szálltam hajóra, indultam vissza Franciaországba. Sötét gondolatok törtek rám, szomorú voltam, hogy ott kell hagynom ezt az országot. És anélkül, hogy megfogalmaztam volna, lelkem mélyén tudtam, nem teljesítem utam eltervezett célját: hogy a Le Monde-nak riportot írjak arról a modellről, amelyet egy évvel korábban írtam meg a Német Demokratikus Köztársaságban, és „Németország a vasfüggöny mögött” címmel jelentettem meg. Izrael valójában a legbenső magánszférámba lépett át. Azok a kérdések, amelyeket e fiatal ország vetett föl – melyekkel szembe kellett néznem –, legelőször is rám tartoztak, s úgy éreztem, nagyon obszcén volna, ha nyilvánosságra hoznám őket. Képes lettem volna erre? Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem voltam fölkészülve, hogy azon a szinten adjak választ rájuk, ahogyan magamnak tettem föl őket, és úgy éreztem, lehetetlen és méltatlan Izraelről úgyszólván objektív és szükségképpen fölszínes cikksorozatot írnom. Párizsba érkeztemkor egy eltökélt, türelmetlen, megértő és egyre szerelmesebb Simone de Beauvoirt láttam viszont – ez leveleiből derült ki számomra –, és mindez növelte szorongásomat. Előtte egyetlen éjszakát töltöttem vele, és elszántsága talán messzebbre és gyorsabban sodort, mint ahogyan szerettem volna. Életem egy része véget ért, valami más, ismeretlen és súlyos következett. Az volt az érzésem, hogy a sors nagy lendülettel magával ragad, vagyis már nem tudom teljesen uralni tetteimet, terveimet és kivált benső időmet.

Author Claude Lanzmann. Photo credit: Helie Gallimard 25lanzmann

A természet valósága elintézte, hogy véget vessen e lelki állapotomnak, és rámutatott, valójában mi is mindez: fényűzés. Semmit sem jelentett az elszabadult elemekkel szemben. Néhány órával azután, hogy kihajóztunk Haifáról, az éjszaka kellős közepén kitört a vihar. Hajó a Földközi tenger dagályban emberemlékezet óta, eddig az 1952-es esztendőig még soha nem szenvedett el ennyire kitartó, állhatatos és kegyetlen orkánt. Tízméteres hullámokba merültünk, és lehetetlennek látszott, hogy a gyönge sajka – mert e vízhegyek közt az volt – megint fölemelkedjen. Minden porcikája és árboca gyászosan és reménytelenül nyikorgott, majd a hajó megint lemerült a következő hullámig. A személyzet igen rosszul volt, és rajtuk kívül csak két ember virrasztott négy nap és négy éjsza e részeg hajón: a kapitány, Eliézer Hodorov, a szovjet kereskedelmi hajózás öreg rókája és én. A világ semmi kincséért sem voltam hajlandó arra, hogy a hajó belsejében keressek menedéket, hogy fedezékbe vonuljak a mindent elsöprő, kilences vagy tízes erősségű, a hajó hídjait ostromló szél, a tenger rohamai elől. Az emberi hányás savanyú és émelyítő bűze megtört minden akaratot. Okádtak a kabinokban, az összekötő folyosókon, minden vécé kloáka volt. Egyszerűen nem lehetett a közelükbe menni. A derék Eliézer engedett a kérésemnek: lazán odacsatolt a hajó farához, menetiránnyal szembe, és hogy így tartsam magam, ne mozduljak, elképzeltem, hogy baltás ember vagyok, mintha hajóorr figura lennék. Ebédidőben, amikor még erősebb lett a szél és a Zim, az izraeli társaság gőzösének nyikorgása, Eliézer kapitány és én szembeszálltunk a viharral. Az első osztályú étterem egyedüli vendégeiként Malvasia bort ittunk, kísérőként pedig – főleg én – bordóit. Négy nap múltán a vihar alább hagyott, majd elült, a kár kívül-belül jelentős volt. A takarítás, tisztítás igencsak szükségesnek mutatkozott. Eliézer, az egyetlen cselekvőképes a fedélzeten, úgy döntött, hogy utunkat Nápolyban megszakítjuk. Ez egyáltalán nem szerepelt az útitervben. Negyvennyolc órát töltöttünk ott, majd újra tengerre szálltunk, amely egészen Marseille-ig nyugodt maradt.

Castor szeme, karja, szája, a testemet újra fölfedező keze, a hosszú, összefonó imbolygó ölelés minden szorongásomat föloldotta, mióta beléptem a Bûcherie utcai ház legfölső emeletének vörös szobájába. Nála az öröm nem zárta ki a komolyságot, épp ellenkezőleg, e kettő összekapcsolódott a másik embersége iránt tanúsított ritka figyelmében. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna, megértette, mit mozgatott meg bennem egy ilyen utazás után ez a furcsa visszatérés abba a hajlékba, amely nem az enyém. Természetesen beszélni kezdtem, elmondtam neki kétségeimet és gyötrődésemet. Közöttünk nem villámcsapásszerű volt a szerelem; meg kellett tanulnunk egymást, és időt szánni erre. De ő mindezt megérezte, éppúgy tudta, mint én, és azonnal egy hullámhosszon voltunk, intellektuálisan is, testileg is. Bekvártélyozott ebbe az egyetlen szobába, még érkezésem előtt rendezte be egy nagy kerek asztallal, egy ággyal, egy könyvespolccal, iskolai asztalával, és én hagytam, hogy helyet adjon nekem. Ez magától értetődő volt. Az egyetlen változás, hogy elhelyezett egy második asztalt is, az övéhez hasonlót, mely azzal ellentétben nem a Notre-Dame-ra nézett, hanem egy oldalsó, ablaktalan falra. Castor szigorú, változatlan, régóta kialakított fegyelme a vérévé vált, ez a kiválóság és írói mesterség ára. Ez teljesen idegen volt tőlem, de megpróbáltam elfogadni. Erőt vettem magamon, leültem írni vadonatúj asztalomhoz, épp úgy ahogy a kevéssé hívőknek ajánlják: térdeljenek le, hogy higgyenek. Nemigen sikerült. A semmibe meredtem, rosszul éreztem magam a tőlem idegen, kényszerű időbeosztásban. Nem voltam még kész. Ha megfordultam, láttam Castor szép arcát, megrendített, ahogyan koncentrál, és ahogy fölfigyeltem szaladó tollára. Nem is szaladt, inkább repült, szinte meg sem érintette a papírt. Regényen dolgozott, amelynek még nem volt címe. Én találom meg majd hamarosan: Mandarinok. A napok ritmusa változatlan volt. A délelőttöket együtt töltöttük, ő írt, én olykor színleltem az írást. Ő Sartre-ral ebédelt, vagy velem vagy valaki mással, az is előfordult, hogy hármasban ebédeltünk. Ő minden délutánját Sartre dolgozószobájában töltötte, ott is volt egy asztala. Az egyik este az enyém volt, minden második Sartre-é, és minden éjszaka a miénk. De gyakran vacsoráztunk hármasban is, olykor egyedül vagy olyan ritka barátokkal, akiket Sartre különösen kedvelt, mint Giacometti.

A megérkezésem után Castor szólt, hogy másnap Sartre-ral ebédelünk. A Montparnasse egyik éttermében, a La Palette-ben találkoztunk, ahová Sartre bejáratos volt, és ahol anélkül beszélgethettünk, hogy asztalszomszédaink füleltek volna, akik sajnos ma már nincsenek. Amióta Castor kedvese lettem, ez volt az első alkalom, hogy újra találkoztam Sartre-ral. Enyhe szorongásom fölöslegesnek bizonyult. Megáldotta ezt a kapcsolatot, ezt a „házasságot” – Castor nevezte így, aki szerelmes leveleiben „férjének” hívott, és gyakorta úgy írta alá őket: „feleséged”. Amit Castor tudott rólam, azt Sartre is, minden levelemet fölolvasta neki, ama radikális átláthatósági szabály alapján, amelyre nagyon törekedett. Később pedig azért, hogy ellenállásomat látva megtörjön. Sartre sugárzott Castor jól látható boldogsága miatt, igaz és derűs barátságába fogadott. És mindketten nagyon megható komolysággal kezdtek kérdezni Izraelről, vagy inkább hallgattak, mert én meséltem. Számukra teljesen ismeretlen világot fedtem föl előttük, melyről leveleim csak gyönge benyomásokat adhattak. Sartre-nak elmagyaráztam, hogy a Vádirat az antiszemitizmus ellen című művét át kell nézni, át kell dolgozni, ki kell egészíteni, hogy a zsidók nem várták az antiszemitákat. Hogy ott egy egész világgal, vallással, évszázados hagyományokkal találkoztam, egy néppel, mely a pogromok, üldözések, a holocaust ellenére a maga módján elszenvedője a történelemnek. És főképp föltártam, hogy lemondtam a Le Monde-nak szánt riportról, mely ürügyül szolgált az utazásomhoz. Hiszen mindaz, amit éreztem és megértettem, túlságosan sok kérdést vetett föl önmagammal kapcsolatban ahhoz, hogy mindezt a nyilvánosság elé merjem tárni. Soha még így nem bizonyosodtam meg Sartre óriási, intellektuális jóhiszeműségéről, a másik iránti nyitottságáról, ama képességéről, hogy ne magának adjon igazat. Azt mondta: „Fölfedezte a zsidó sajátosságot. Igen, igaza van, hogy lemond ezekről a cikkekről. Írjon inkább könyvet.” Ez megvilágosított. Csakugyan ez volt a megoldás. Szabadon, szemérmetlenség nélkül szólhattam a zsidó állapotról, magamról, Izraelről, Izrael és a magam kapcolatáról. De ez valójában sokkal nehezebb volt, mintsem gondoltam volna. Az elevenembe vágott, és nem tudtam, hogy ez így lesz. Nagyon messzire kellett eltávolítanom az egész kérdést, szembe kellett néznem a realitásokkal, amelyeket ma nehezen tudok megfogalmazni. Huszonhét évesen meg kellett vallanom mindazt, ami ezeken a lapokon nehezen sikerül. Mégis munkához láttam. Inkább délután írtam, nem reggel, akkor, amikor egyetlen szobánkban egyedül voltam. Mintegy száz oldalt írtam, sajnos ezek elvesztek, Castor és Sartre elolvasták, kitűnőnek találták, és biztattak, hogy folytassam. De nem tudtam, nem akartam, későbbre halasztottam. Tudtam, hogy föl kell nőnöm, meg kell öregednem ahhoz, hogy megoldjam a bennem fölmerülő kérdéseket, és más síkon, mint akkor. Az ember nem tudja élete anyagát azonnal megírni, könyvvé változtatni, ez gyakorta a hivatásos irodalmárok hibája. Én sokáig érő voltam, nem féltem az idő folyásától. Valami bizonyossá tett afelől, hogy létezésem majd teljes termékenységébe torkollik, mégpedig akkor, amikor életem a második feléhez érkezik. Ebből a meg nem valósult riportból és ebből a kudarcba fulladt könyvből lett húsz évvel később a Miért Izrael? című film, amelyet viszonylag gyorsan leforgattam, mert pontosan tudtam, hogy mit akarok elmondani. Igaz, hogy többször is visszatértem Izraelbe, igaz, hogy az első ott tartózkodásom megrázkódtatását a munkámhoz szükséges fölfedezések követték, mások, mint hogy milyen szerepük volt a német zsidóknak az ország fölépítésében. Más szorongások is, mint például az 1956-os Sinai hadjárat, az 1967-es hatnapos háború, az 1968-1969-es felőrlő háború. Izraelről szerzett ismereteim szüntelenül gyarapodtak, mert sok időt töltöttem azzal, hogy a Les Temps Modernes-nek ezer oldalas különszámot készítsek elő. Ezt a számot az izraeli-arab konfliktusnak szentelték; az arabok – először – beleegyeztek abba, hogy nem harcolnak vagy vitatkoznak az izraeliekkel, hanem mellettük szerepelnek, ugyanabban a kiadványban. Számos időréteg játszik egymásba ebben a filmben, és játszott szerepet a magvalósításában. Az elindító esemény – időben az utolsó és bizonyosan a legerősebb – az volt, hogy Jeruzsálemben beleszerettem Angelika Schrobsdorffba, és csak úgy tudtam befejezni a filmet, ha őt viszontlátom. Angelikával tizenhét évvel azután találkoztam, hogy elkezdődött Simone de Beauvoir-ral való közös életem.

 

© éditions Gallimard, 2009

Várkonyi Benedek fordítása

Címkék:2013-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Migránsok Izraelben

Angolul és franciául migrants, németül migranten, magyarul – újabban – migránsok. Héberül misztanenim (beszivárgók). Minden nyelven többes számban, mert többen...

Tudatlanság, rosszindulat vagy frakcióharc? – A Hóman-ügyről

Három miniszter és egy államtitkár ellenzése után vajon mit tesznek a „civilek”?

Close