Szombat előfizetés 2017

Ckó, a fényképész

Írta: Berkovits György - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Regényrészlet

???????????????????????????????

Berkovits György (fotó: Tóth Csilla)

Miután fényképészsegédünk feljelentette anyámat, apám frontról hazaküldött kényelmetlen képei miatt, hazaárulásért, azt kezdték suttogni a segéd fülébe, hogy megszerezhetné magának a műtermet, hiszen Barbara zsidó, nyilván zsidó. Érdeklődött a segéd a városházán meg a rendőrségen, és ott tájékoztatták, néhány nap múlva, hogy Barbara tényleg zsidó, gondosan utánanéztek, amit eddig, sajnos elmulasztottak, zsidó, ha csak anyai ágon is, tehát félig zsidó, bár evangélikusnak született, ahogy már az anyja, Emília is, ugyanakkor, a legújabb zsidótörvények szerint Barbara mégis zsidónak számít. Azonban a műtermet a segéd nem szerezhette meg, mivel az a nem-zsidó Menyhért nevén volt.

A rendőrség szemrevételezte a képeket, az üzletet bezáratta, apámat, Menyhértet büntetőszázadba tették, vádolva azzal, hogy ki akarta játszani a cenzúrát, hiába védekezett, hogy tulajdonképpen csak a haditudósító munkáját végezte. Barbarát, anyámat pedig meggyanúsították, mint afféle felforgató zsidót, hogy a képeket nyilvánosságra akarta hozni, ráadásul a zsidó anyja, a fotós Emília képeket meghamisító közreműködésével, egyszerűen ráfogták Emíliára. Tulajdonképpen hazaáruló zsidók mindketten, mondták rájuk, és vizsgálati fogságba helyezték őket. Azokban a napokban nyíltak meg a gettók, ahová a zsidókat zárták, és sokan irigyelték Barbarát és Emíliát, hogy nem a gettóba, hanem rendőrségi fogdába kerültek. Rám, mint úgymond negyedzsidóra, nem vonatkoztak az elítélő, megbélyegző törvények, bár nekem fogalmam sem volt, mi az, hogy zsidó, kereszténynek születtem és nevelkedtem. Mindenesetre maradhattam a teljesen keresztény nagyapámmal, Gáspárral.

Egy zsúfolt fogdába zárták Barbarát és Emíliát. Barbara mintha a korábbi életét csak álmodta volna. A mellette lévő ágyban feküdt egy egész nap imádkozó parasztasszony, aki több disznót vágott le, mint amennyi engedélyezve volt háborús viszonyok között, úgymond nyerészkedett. Egy másik falusi nőt tiltott pálinkafőzés miatt csukták be. Több prostituált szünet nélkül, élénken, fennhangon egymással cserélte ki élményeit. Barbara elrémülten hallgatta őket, ilyen rettenetes, számára rettenetes dolgokról sosem hallott. És mikor észrevette, hogy egymással is szeretkeznek ezek a kurvák, tökéletesen kikészült. Félelmetesnek tűnt neki ez a világ. Könyörgött apjának, mindent tegyen meg, hogy innen kikerüljön, de Gáspár nagyapám hiába tett le óvadékot, megszigorodtak a törvények.

Másfél évre ítélték anyámat és nagymamámat. Fegyveres őr kísérte őket az állomásra. Anyám lehajtotta a fejét, ne lásson senkit és semmit. Rettegett, nehogy találkozzon ismerőssel, nehogy megszólítsák. Utolsó páriának érezte magát, hiszen ő, mint a szép és csínos meg fennforgó, társaságbeli fiatalasszony, köztiszteletnek örvendett a városban, tudniillik nem derült ki, mind mostanáig, hogy félzsidó, ráadásul evangélikus templomba járt. Úgy gondolta, élete megtört egyszer és mindenkorra.

A gyűjtőfogházban, amely Kőbányán volt, elszakították őket, anyámat, Barbarát és Emília nagymamámat egymástól. Barbarát meztelenre vetkőztették, fertőtlenítették, ócska, csíkos rabruhát adtak rá, és fatalpú bakancsba bújtatták. Injekciót kapott, ne menstruáljon, arra a fogház nincs felkészülve. Egy magánzárkába csukták, majd, hetek múlva, áttették egy fiatal nő mellé. A cella büdös volt, falai piszkosak, feliratokkal tele, amelyek, mert ocsmány szavakból álltak, Barbara viszolygott elolvasni. Az apró, rácsos ablakon alig jött be fény, egyetlen meztelen villanykörte világította meg a két priccset meg a küblit. Állandóan sírógörccsel küzdött Barbara. Cellatársa, a csalásért elítélt Irén kinevette. Barbara azonnal megutálta, ráadásul Irénnek be nem állt a szája.

Pár hét elteltével szokatlan zsibongásra, számtalan lépés zajára ébredt Barbara. Mintha hirtelen valami vidámság és élénkség költözött volna a fogházba. Megtudta, politikai elítéltek érkeztek, igen fiatalok voltak. Rögtön megérezte, azok mások, valahogy mások, mint a többi rab. Lassan megismerte ezeket a nőket, akikre azt mondták, hogy kommunisták, szabadon mozoghattak, rájuk más szabályokat alkalmaztak, házi munkára osztották be őket, Barbaráék cellájába is bejöhettek. Általuk értesült Barbara a legfrissebb hírekről, eseményekről. Például, hogy az oroszok átlépték az országhatárt, és nyomulnak előre. Újságokat is szereztek, mindenről tudtak, mindenről volt véleményük. Értékelték a politikai helyzetet, elmagyarázták, mit gondolnak a jövőről, mi lesz a háború után, hát természetesen kommunizmus köszönt majd be. Jól festettek, jól néztek ki, a többi fogollyal ellentétben öntudatosak voltak. Barbara irigyelni, csodálni kezdte őket, szeretett volna közéjük tartozni, a helyükben lenni. Arra gondolt, hogy tudatosan, saját elhatározásukból tették, amit tettek, és tudták, hogy az veszélyekkel jár, tudták, hogy börtönbe kerülhetnek, előre tudták és vállalták. De hát mit tudott ő? Legfőképpen az összetartásukat bámulta. Finom ételeket kaptak otthonról, lepénzelve az őröket, sok jómódú úrilány akadt közöttük. Megosztottak mindent egymással, adtak Barbarának is.

Berkovits GyörgyHamarosan megbarátkozott az egyikkel, egy fekete hajúval, bűbájos mosolyú, szép lánnyal, Orsolyával, aki elintézte, hogy Barbara is lehessen házi munkás, így ismét kapcsolatot találhatott Emíliával, bejárhatott Emília cellájába is. Barbara élete megváltozott, együtt takarított, együtt ürítette a küblit a kommunista lányokkal, közéjük tartozónak érezte magát. Azok meg úgy tettek, mintha tényleg így lenne. Orsolya módszeresen kifaggatta Barbarát, és Barbara lassanként elmesélte az életét, elmesélte azt is, miért került börtönbe. Orsolya megfellebbezhetetlenül kijelentette, a férjed a hibás, Barbara, felelőtlenül járt el azokkal a veszélyes képekkel, konspirálnia kellett volna. Barbara megkérdezte, mi az, hogy konspirálni? Orsolya elmagyarázta, majd kijelentette, jaj, de tudatlan vagy, hogy lehet így élni, új életet kell kezdened. Barbara megkérdezte, lehet egyáltalán új életet kezdeni? Persze, hogy lehet, először is el kell válnod a férjedtől, jelentette ki Orsolya. Hogy-hogy, én jól megvagyok a férjemmel, mondta Barbara, remélem még él, nem pusztult el a fronton. Orsolya határozottan leszögezte, hogy egy olyan férjtől, aki börtönbe juttatta a feleségét, mert ugye nem is kétséges, így van, attól el kell válni. Barbara felsóhajtott, és megkérdezte, akkor mi lesz a gyerekkel? Orsolya kijelentette, a gyereknek is meg kell tudnia, milyen apja van. A gyerek imádja az apját, mondta Barbara. Orsolya felcsattant, hát nem érted, itt az alkalom, hogy a régi életedet eldobd, hogy tiszta lappal kezdjél a háborút követően. Írd meg a férjednek, hogy el akarsz tőle válni, jött ezzel Orsolya, és adott papírt, tollat meg tintát. Barbarának eszében sem volt elválni, nem írt semmilyen levelet. Emília elképedt, és figyelmeztette Barbarát, nehogy megírja a levelet. Másnap Orsolya azonnal a levélről érdeklődött, és dühösnek látszott, amiért Barbara nem írta meg. Ha megírtad a levelet, jelentkezz, mondta, és faképnél hagyta Barbarát. Nem is kereste meg többé, ha véletlenül, a sétánál összetalálkoztak, úgy tett, mintha nem ismerné. Hasonlóan viselkedett a többi politikai is Barbarával.

Megint magára maradt Barbara, és visszazuhant a reménytelenségbe. Valahogy akkor belé hasított egy addig ismeretlen érzés, hogy neki is így kellene élnie, így, ahogy ezek a kommunista lányok élnek. És hirtelen megírta a levelet a büntetőszázadban sínylődő Menyhértnek a frontra, hogy elválik; Emília előtt eltitkolva. A levelet, mielőtt elküldte volna, megmutatta Orsolyának, aki elégedetten, mosolyogva olvasta, sőt felolvasta a társainak, és ismét felkarolta Barbarát.

Tízéves lehettem, amikor anyám részleteket mesélt nekem valami visszatérő álmáról.

Anyu, te emlékszel az álmaidra, kérdeztem, hát én aztán nem, ha emlékszem is, elmondani nem tudom, az nekem magas, majd magyarázd el, hogyan lehet az álmokat felidézni.

Azt álmodtam, figyelj, Ckó, mesélte anyám, hogy megérkeztem valami fegyveres őrrel egy börtönbe, ujjlenyomatot vettek tőlem, rengeteg rácsos ajtón haladtunk át, hidak és őrtornyok között, mindenhol állig felfegyverzett foglárokat és farkaskutyákat láttam. Fogalmam sem volt, mi történik velem, rettenetesen féltem. Elvittek egy helyiségbe, ahol azt mondták, vetkőzzek le, ott női foglárok voltak. Levetkőztem, a ruháimat elvették, és adtak helyette csíkos rabruhát. Aztán bevittek egy másik helyiségbe, lefényképeztek, elölről, hátulról, mindkét profilból. Akkor felvittek egy újabb folyosóra, ismét nyíltak és csukódtak a rácsos ajtók, ismét láttam az egyenruhás és fegyveres őröket meg a farkaskutyákat. Kinyitottak egy ajtót, azt mondták, lépjek be, én beléptem. Egy szűk kis helyiségben találtam magam, lehetett olyan másfélszer kétméteres, két deszkapriccs állt benne, azon matrac meg pokróc, a kis, magasan fekvő ablakon drótháló, a sarokban kübli. Hallottam, ráfordítják kétszer a kulcsot. Égett egy csupasz villanykörte, körülötte rács. Akkor úgy éreztem, valaminek vége van, azt hiszem, sírtam, úgy gondoltam, elkezdődik valami más, amitől rettenetesen féltem. Ennél a pontnál szerencsére néha meg szokott szakadni az álmom.

Hűha, anyu, kiáltottam fel, miért nem próbáltál megszökni, aki életrevaló, az megszökik, én megszöktem volna, mint Monte Christo grófja.

Mert nem olyan volt az álmom, Ckó, hogy megszöktem. Hanem ültem a priccs szélén, sírtam, vacogtak a fogaim, a hideg rázott. Bizonyos idő elteltével egyszer csak kitárult egy négyszög alakú nyílás a sötétbarna ajtóban, és betoltak egy tálat zöldessárga péppel, egy darab kenyérrel, meg egy kanalat, a tálban híg borsófőzelék volt, sótlan, nem ettem meg, nem éreztem éhséget. Egyre fáradtabb lettem, ledőltem a priccsre, de pár perc múlva dörömbölni kezdtek az ajtón, és azt kiabálták, nem szabad lefeküdni, te kurva, nappal van. Akkor felkeltem és tovább üldögéltem. Nemsokára ismét kinyílt az a négyszög alakú nyílás, megjelent benne egy arc, egy ősz hajú, igen kövér, öregedő nő, fején szürke bocskai sapka, és azt mondta, takarodó van, vegyem le a felsőruhát, és feküdjek le, hát lefeküdtem és betakaróztam a büdös pokróccal. És elaludtam. Egyszer csak rugdosták az ajtót, erre riadtam fel álmomban, nagy zaj volt, bejött egy férfi foglár, azt mondta, öltözzön fel, én felöltöztem, álljon oda a falhoz, odaálltam, tegye fel a kezét, feltettem, és akkor végigtapogatta az egész testemet.

Juj, de izgalmas álom, anyu, filmekben szoktak ilyenek történni, mondtam, és ha én átéltem volna egy ilyen történetet, ha csak álmomban is, büszke lennék.

Lehullott rólam a hús álmomban, csontsoványra fogytam, aztán néhány hét múlva rettenetesen meghíztam, képzeld, Ckó.

Szegény anyu, bizonyára a lehullott húsdarabjaid tértek vissza a testedre, egy álomban ilyen lehetséges, juj, ha elmesélném az osztályban, mindenki összecsinálná magát.

Eltöltött álmomban a kétségbeesés, Ckó, mert mit lehet csinálni egy talpalatnyi zárkában, ahol éjjel-nappal ég a villany, semmi mást, mint ülni, le-föl járkálni, töprengeni, begolyózni, begolyózni. Szerencsére hamarosan kaptam egy társat, akivel beszélhettem, egy Irén nevezetű nőt, akivel nem rokonszenveztem, mégis könyörögtem neki, mivel nem mertem egyedül aludni, hadd feküdjek mellé, megengedte, hozzábújtam. De persze a foglárok ordítottak, hogy ilyen nincs, és csúnyákat mondtak rám, hát vissza kellett feküdnöm a saját priccsemre. Meg voltam győződve arról, számomra nincs kiút. Nem tudtam enni, nem tudtam nyelni álmomban. Fuldokoltam, ezzel teltek a napjaim. Bizony, Ckó, fuldokoltam. Kértem a foglárokat, hozzanak orvost, hogy nézze meg, mi akadt a torkomon, mert úgy éreztem, mindig a torkomon akadt valami. A foglárok kiröhögtek, és azt mondták, a börtön nem szanatórium, sem elmegyógyintézet.

Anyu, én azt álmodtam volna biztosan, hogy nekiugrok a foglároknak, nekik én, mondtam.

Ckó, hát arra gondoltam én is álmomban, hogy nekik megyek, de aztán letettem róla, pedig, ha megteszem, akkor, és érdekes, hogy erre is gondoltam abban az álmomban, szóval, ha megtámadom őket, akkor legalább ellenálló, illetve hős lehettem volna, mártír.

Mi az, hogy mártír, anyu, kérdeztem, nagyon hülye szó.

Vértanú, Ckó, olyan áldozat, akit nagyra tartanak. De hát én rettegtem abban az álmomban nemcsak az ellenállástól, hogy vértanú legyek, hanem mindentől, a sétától is rettegtem, mert a fatalpú bakancs három számmal is nagyobb volt a lábamnál, és már az első napon véresre törte a sarkamat, és minden egyes séta tovább sebesítette. És közben háború volt, képzeld, Ckó, álmomban háború. És mikor kiengedtek, egy ostromlott városban találtam magam, és egy lövedék csaknem levitte a fejemet.

Még ilyet, hát ez állati, mondtam, különleges anya vagy anyu, ilyet más anyja nem álmodik. Na és tovább?

Nincs tovább, Ckó, ennyi volt, szerencsémre, az álom. Ja igen, lovakkal fejeződött be, sok halott lóval, és ettem a lóhúst.

Fúj, lóhúst enni, fúj, anyu, de sajnállak, hogy ilyet álmodtál, mondtam tízévesen, én ugyan nem ettem volna meg a lóhúst, de nem ám, még álmomban sem, az biztos.

Címkék:2015-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Késes támadás az Ariel-elágazásnál

Egy húszéves katonalány megsebesült, a két támadót lelőtték. Csütörtök délelőtt két palesztin késekkel támadott a somroni Ariel város bejáratánál lévő...

A lengyel elnök szerint a lengyelek emelt fővel léphetnek a Jad Vasembe

"A lengyelek emelt fővel léphetnek be a Jad Vasembe, mivel lengyelek kapták az intézet által adományozott legtöbb Világ Igaza kitüntetést"...

Close