Szombat előfizetés 2017

„Belaktam ezt a tágasabb teret”

Írta: Eszéki Erzsébet - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tompa Andreával beszélget Eszéki Erzsébet

Tompa Andrea Kolozsváron nőtt fel, ott kezdett egyetemre járni, az Utunkban több írása megjelent, majd 1990-ben Budapestre költözött. Az ELTE magyar-orosz szakán tanult. Színikritikus, szerkesztő, műfordító, tanulmányokat ír, négy éve vezeti a Színházi Kritikusok Céhét, mindeközben a kolozsvári színművészeti egyetemen tanít. Első regénye, A hóhér háza 2010-ben jelent meg, a második, Fejtől s lábtól címmel az idén. A két regényért megkapta – első díjazottként – a Békés Pál-díjat.

7 - Tompa Andrea Fotó Szarka Zoltán

Tompa Andrea (fotó: Szarka Zoltán)

– Kolozsváron 1990-ben már sokan ismertek, 18 évesen rendszeresen publikáltál, nyilván segítettek, figyeltek rád. Miért vállaltad mégis, hogy átköltözz Magyarországra, ahol nem ismertek, nem volt „múltad”? Mi hajtott?

– Kolozsváron indult a pályám, de 1990-ben minden megváltozott. Úgy éreztem, új életet kell kezdenem. Ahogy most visszagondolok, mindig váltottam, amikor kiszámíthatónak látszott a pályám, bár ez az önkeresés része is, és talán nem tart örökké.

– Öt éve Kolozsvárra jársz tanítani, ilyenkor hazamész, otthon vagy ott?

– A visszatérés furcsa dolog: mindig a lúzerség kapcsolódik hozzá – aki visszamegy, az lúzer. Annak nem sikerült itt valami, ahova jött, így gondolják sokan. Korábban, egyetemista koromban leginkább a család elvárása miatt jártam haza. Ennek az egésznek a komplexitása, fájdalma később tudatosult, sokáig mintha nem is éltem volna meg ezzel kapcsolatos érzéseimet. Bennem is valami sértettség volt, ahogy áttelepült honfitársaimban, mert az ember ott is, itt is egyfajta sértett burokban él.

– Talán mert valójában kisebbségi, kívülálló mindkét helyen?

– Azért is, de a sértettség furcsa érzés az erdélyiekben, ezt mindenkinek magának kell kidolgoznia magából. Kívülállók vagyunk az új helyzetben, talán nem is várnak tárt karokkal. Én és az évfolyamtársaim sok mindenben különböztünk, még csak nem is ugyanazokon a rajzfilmeken nőttünk fel. Az erdélyiek Magyarországon gyakran elszigetelődnek, nem nagyon épülnek be a társadalomba.

– És a mai Kolozsváron?

– A rendszerváltás óta eltelt 23 évben a gettószerű létből sokkal oldottabb, nyitottabb létbe tartok én magam is, és magam körül szintén ezt látom. A diákjaim már jóval természetesebben közlekednek ebben a világban, mint mi 1989-ig. De amikor valaki elköltözik a szülőföldjéről, fájdalom és sértettség is élhet benne, és az utóbbi erősebb. Egyszerre van benne kisebbségi és felsőbbrendűségi érzés, ez a kettő kéz a kézben jár egy kisebbségiben. Nagyon rossz érzés ez a kettő együtt, több is vagyok, közben, persze, kevesebb is.

– A legújabb regényedben megjelenik a zsidó család a hagyományaival és a magyar, valamint a női kisebbségi lét is, hiszen a főszereplő lány emancipálódik, akkor is, ha a családja szakít vele emiatt. Fontos volt ez a kisebbségi tematika azon belül, hogy ez Kolozsvár-regény, és Kolozsvárra jellemző volt a sokszínűség? Így teljes a kép, éppen a többféle kisebbségi lét fájdalmával, küzdelmével?

– A XX. század eleji kor lényege ez a sokféleség. Izgalmasnak tartom azt a kort, és még jobban érdekelt, hogy a mai, homogén Erdély-képet miként lehet kicsit szétbombázni. A politika és a média által ma felépített Erdély-kép a hagyományőrzést, a szép beszédet, a tiszta, vidéki életet sugallja. Ami erősen mitologizált kép. Ugyanakkor az erdélyiség sokféle embercsoportot, közösséget, identitást rejt. A múlt századforduló utáni Kolozsváron találtam egy olyan női figurát, aki zsidó származású, benne van az iszonyú tanulási vágy, olyannyira, hogy képes vállalni ezért a súlyos családi konfliktust is. Az ő figurájával jól lehetett érzékeltetni azt, hogy sokféle Erdély van.

– A másik főszereplő, a fiú meg székely legény.

– Neki is bonyolult az identitása: székely, barcasági, csángó keverék. Az irodalomban sosem érdekes az, ami homogén, csakis az árnyalatok az izgalmasak. A kolozsvári egyetem régi anyakönyvi kivonataiban bámulatos származási és vallási sokféleséget látok. De ehhez az is hozzátartozik, hogy közben ott mindenki – román, szerb, szász – csak magyarul tanulhatott. Tehát a kisebbségekkel szemben elnyomó politikai rendszer volt. Egyszer azt mondta egy kolozsvári barátom, hogy azt még a pesti zsidósággal is nehéz megértetni, hogy létezik olyan, hogy erdélyi magyar zsidó. Mert valaki vagy erdélyi, vagy zsidó. Ez megütötte a fülemet. Az izgatott, miként lehet ezt az erdélyiséget így is árnyalni, összeborzolni, megmutatni, hogy az erdélyiség olyan, mint egy legyező, amin rengeteg szín van. Ezt ma multikulturálisnak hívjuk.

– Noha nem történelmi munkát írtál, hanem regényt, volt-e benned olyan szándék, hogy megmutasd a leegyszerűsítő Erdély-kép gyökerét, azt a fordulatot, amikor Kolozsvár magyar volt, majd román lett?

– Először két egyetemistára gondoltam, s tudtam, hogy ők 1940 előtt kell, hogy létezzenek. Amikor befejeztem a könyvet, akkor próbáltam megérteni, hogy miért ezt és így írtam. Az a fontos, hogy legyenek figurák és helyzetek, eleven világ épüljön fel. Az identitás kérdése, a románozás, a zsidózás, ez mind benne van ebben a könyvben. Száz évvel később csak a mai érzékenységemmel tudok ahhoz a világhoz viszonyulni, tehát kvázi a jelenből írtam, mégsem törekedtem, sőt tudatosan elkerültem minden politikai korrektséget, ami hamis volna. Azt azért tudtam, hogy valamit akarok mondani Trianonról. De szépirodalmat írtam, tehát a figurákon keresztül akartam valamit elmesélni arról, hogy ők meg a környezetük miként élte át mindazt, ami történt.

– Meg tudtad volna írni ezt a két Kolozsvár-regényt úgy, hogy ott maradsz? Adott ez a váltás, a kívülállás szabadságot, rálátást mindkét helyre?

– Kellett ez a távolság, a kint is vagyok, bent is vagyok állapot, ami nem azt jelenti, hogy kint sem vagyok, bent sem vagyok, hanem a kettőnek a pozitív hozadéka. A második könyvemet biztosan nem tudtam volna megírni, ha nincs az, hogy mint a higany, folyamatosan fel-alá mozgok Kolozsvár és Budapest között. Bár őszintén szólva borzasztóan fárasztó a sok utazás és fizikailag megterhelő. Nehéz kenyér ez, amit most fogyasztok.

–  Közben elég inspiráló?

– Ezért is vállalom. A könyv megírásához fontos volt, hogy a térben, amelyben mozgok, ne legyenek határok, és legyen benne sok valós tapasztalatom. Én nem „átmegyek” Erdélybe, bennem ez egyetlen, nagy, korlátok nélküli tér, amelyben jól érzem magam. Kellett közben az íráshoz a távolság, a rálátás is. Az első regényemet Magyarországtól is távol írtam meg, akkor Spanyolországban éltünk. A második könyv írásakor meg éppen házat tataroztunk, egy vizes lakásban éltünk, dobozok tetején kezdtem írni, teljesen képtelen helyzetben. De akkorra érett meg bennem az egész úgy, hogy bármilyen körülmények voltak, meg tudtam már írni a regényt.

Tompa ANdrea

Fotó: Szőcs Petra

– Talán akkor éppen a regényben voltál otthon?

– Az otthonosság nem is annyira térhez kapcsolódik, hanem inkább a testhez. Én ebben a testben próbálok jól lenni. Sok helyen, ahol nem voltak megfelelő körülmények, akár gyerekkoromban, vagy nehéz utazásaimban, lassan meg kellett tanulnom, hogy ebben a testben, amihez hozzászámítom a tudatomat, az egész belső életemet, otthon legyek, biztonságban, tudomásul véve magam. Talán túl sokat is utaztam, de nekem kilométerhiányom volt a gyerekkori bezártság miatt. Ezért is érdekelt annyira ez a téma, tulajdonképpen ennek a testnek az otthonosságát akartam a magam számára is jobban megtapasztalni. Miközben azt a Kolozsvárt, a száz évvel korábbit nem ismertem, de próbáltam belakni.

– Mennyire segített ebben az, hogy a mai Kolozsvárt viszont ismered?

– Egy példa erre: amikor nyomdába ment a könyvem, aznap néztem meg az orvosi egyetem épületeit, amiről sokat írtam, a fizikai valóságukban. Holott én azon az egyetemen tanítok! De azt gondoltam, hogy ha nem a saját fejemben nézem meg ezt a világot, hanem a maga valóságában ma, az olyan szinten illúzióromboló, hogy nem fogom tudni megírni egykori gazdagságát és szépségét.

– Most, hogy már öt éve tanítasz a kolozsvári színművészeti egyetemen, nem merült fel benned a „menjek haza, vagy maradjak itthon?” kérdése? Vagy már inkább itt van otthon?

– Próbálok nem túl messzire előre tekinteni, mert nem is igazán belátható, hogy mi történik majd. Ha valahová, akkor a városból költöznék el. Nem érzem már magam annyira városi embernek, és kiélveztem már ezt a létet. Sokat utaztam nagyvárosokba, amelyekbe elmehetek bármikor, de a létezés jobban érdekelne, ha kisebb helyen tölteném a napjaimat. Itt is jó, ott is jó, belaktam ezt a tágasabb teret, amelyben mozgok.

 

Címkék:2014-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csak azért is idegenrendészet! – Fenntartja botrányos állításait Szakály Sándor

A Veritas Intézet főigazgatója Ungváry Krisztián történésszel folytatott nyilvános vitát, ahol alkalma nyílt kifejteni: ma is mindent úgy gondol az...

Tormay Cécile különös vonzódásai

Hogyan viszonyult  Tormay Cécile a homoszexualitáshoz magánéletében, írói munkásságában? A nemi identitásra való rákérdezés nem csupán járulékos jellege lehet a...

Close