Az antiszemitizmustól az alapviccig

A zsidó humor fényei és árnyai

Furcsa fölfedezésre jutottam, amikor a Pesti barokk című regényem egyik zsidóviccekkel kapcsolatos passzusához kerestem anyagot. Megvolt nekem szinte mindegyik gyűjtemény, amelyik e témakörben a nyolcvanas évek elejétől, jó negyven év kényszerszünet után megjelent mifelénk. Egykori ceruzabejegyzéseimet követve rájöttem, hogy ezeket én annak idején egytől egyig abbahagytam, és sohase vettem újra elő őket. Megkonzultáltam néhány ismerősömet: kiderült, ők is ugyanígy voltak vele. Vajon miért? Megpróbáltam kideríteni.

Az első, ami fölfedeztem, hogy egy csomó jó vicc nincs is benne ezekben az antológiákban. Például az, hogy „Mi lesz itt, Úristen, mi lesz itt?”, kérdi Grün kétségbeesetten, mire Kohn morogva legyint: „Mi lesz, mi lesz…! De addig mi lesz?!”. Vagy az, hogy „És a belgák hová álljanak?”

A fentiekhez hasonló alapviccek helyett viszont szép számmal szerepel olyan élc a kurrens gyűjteményekben, amelyekben nincsen semmi zsidó elem, mégha a szereplői akként vannak is feltüntetve. Mint például ebben:

– Tate, mi a prosperitás és mi a krízis?

– Várj, elmagyarázom neked, Móricka. A prosperitás: Mercedes, pezsgő, szerető. A krízis: metró, Kőbányai, anyád…

Egy másik gyakran szereplő típus éppen ezeknek a fordítottja: annyira belterjesek, hogy hitsorsos legyen a talpán, aki megérti őket. Legalábbis manapság. Általában valamilyen hitéleti tétel, szokás vagy elnevezés félreértésére épülnek, és mintha azt a régi jiddis mondást lennének hivatva igazolni, miszerint „a zsidó vicc az, amelyiket egyik gój sem ért és minden zsidó ismer.” Mint például ezt:

Vendéglőben fizetéskor Thal bácsi csak a levest és húst mondja be, a tésztát nem.

– Thal bácsi, elfejtette elmondani a brochét: ajsze maaszé berésith!

– Hogy jövök én hozzá? Hiszen nem is villámlott!

– Az igaz, hogy kint nem villámlott, de itt viszont bliccelt egy tésztát!

– Az igaz, de nem először történt.

Magyarázat: az ajsze máásze a villámlásra mondott áldás. A bliccel elmulaszt, meglóg, de a blitz villámot, villámlást is jelent. Viszont az áldást csak az első alkalommal kell elmondani.

Van egy harmadik mára már nem túl érdekes vendége a tipikus zsidóvicc antológiáknak. Az úgynevezett falucsúfoló. Az etnocentrikus (vagyis önmagukat mások kifigurázásával vagy saját maguk kiemelésével meghatározó-megerősítő) viccek körébe tartoznak, csak nem egy másik népcsoport, hanem a saját tágabb közösségük egyik részének – falunak vagy kisvárosnak – az ostobasága a célpont. A kelet-európai zsidók körében a mai Lengyelországhoz tartozó Chelm lakóinak butaságáról született rengeteg adoma, melyek közül jónéhány megjelenik más népek csúfolódó történeteiben is. Kedves, bugyuta faviccek ezek, egy is elég belőlük, hogy a többit elképzelje az ember:

Egy chelmi illetőségű férfi elmerülten keresgél valamit az utcai lámpa fényénél. Egy ismerőse megszólítja:

– Elvesztettél valamit?

– Ne is mondd, egy rubelt!

– Hol? Itt?

– Nem, dehogy, a másik utcában!

– Akkor miért itt keresed?

– Mert ott nincs világítás…

Már a bemutatott három típus túltengése is magyarázza, hogy miért nem veszik sokan újra elő a viccgyűjteményeket, melyeket oly kötelességtudóan megvásároltak. Hiába van bennük jónéhány örökbecsű gyöngyszem, az ember elveszik a sok érdektelen és érthetetlen humorizálásban. De akad itt ennél jóval furcsább dolog is. Vagy ha úgy tetszik: kínosabb.

Amikor a Pesti barokk említett epizódjához kerestem minden idők legjobb húsz-huszonöt zsidó viccét, egész más szemmel böngésztem át a szakirodalmat. Amíg csupán önös érdekből – puszta élvezetből vagy sima mazochizmusból – olvasunk addig a magunk saját vagy ránk erőltetett elvárásai szerint értelmezzük a szöveget, és ami ebbe nem illik bele, azt észre se vesszük vagy átalakítjuk. Mint amikor gyerekkorunkban átugrottuk a hosszú leírásokat, és mégse maradtunk le semmiről, mert a fejünkben hiánytalanul kipótoltuk a kihagyott részt. Viszont amikor professzionális gyanakvással, szakmányban olvas az ember könnyebben észreveszi a stikliket.

Konkrétan én azt vettem észre, hogy a közkézen forgó zsidóvicc gyűjtemények tele vannak antiszemita mókázással. Első hallásra ez kissé bizarrnak hathat, de bővebb magyarázkodás helyett fölteszem a kérdést, hogy önök miként ítélik meg az alábbi tréfát, mely sok, zsidók által készített és magát zsidó viccantológiának deklaráló kötetben szerepel:

Feldúltan ront be Kohn a kávéházba:

– Képzeld Grün, ma korábban mente haza, és mit látok? A feleségem a Blau Izsóval hetyerészik a díványon!

– Remélem, rögtön elégtételt vettél?

– De mennyire! Eladtam a díványt a Blaunak dupla áron!

Vagy mondjuk ezt:

Egy amerikai és egy izraeli üzletember utazik egy hajón. Hirtelen hatalmas lárma: süllyed a hajó! Az amerikai odarohan a kapitányhoz:

– Mennyire van biztosítva a hajója?

Odarohan az izraeli is:

– Mennyiért adja el a roncsot?

A zsidó viccek közismerten egyik legnagyobb erénye az önkritikus él. A legtöbb nemzet inkább más népeken élcelődik, vagy – ha már – kipécéz a saját országában egy csoportot vagy foglalkozást. De a fenti vicceknek semmi köze az öniróniához, viszont annál több az antiszemita előítéletekhez, melyeket e viccek terjesztői minden jel szerint kedélyesen magukévá tettek. Olyan ez, mintha a következő élcet egy román mesélné hahotázva:

– Mi a különbség a magyar és a román között?

– ????

– Mind a kettő kész eladni a saját anyját, de a román még árengedményt is ad.

A hagyományos gyűjteményekben több variációja is szerepel ezeknek az öngyalázó vicceknek. A bemutatottak ugye a pénzéhes, mindenkin áttaposó, az erkölcstelenségig anyagias zsidó sztereotípiáját erősítik. Van aztán ennek egy vagánykodó verziója is, amelyik a zsidók ménkű nagy eszét ünnepli a gójok rovására. Ez is egy alaptípus. Megvan minden népnél, hogy mást ne mondjak, a székely kópé-viccek is ilyenek. De azokban – és persze a vonatkozó zsidóviccek többségében is – a hős általában valami aránylag jópofa és indokolt furfanggal jár túl mások (a másik) eszén. Például mert az be akarja csapni őt vagy kötözködik vele. De kérdem én, mi a kópés furfang egy olyan otromba, a zsidót élősködő, másokat kihasználó szörnyetegként bemutató viccben, mint ez itt?:

A vásárról hazafelé:

– Csak azt tudnám, honnan veszik a gójok azt a rengeteg pénzt, amit keresünk rajtuk?

Engem idegesítenek a simán csak dicsekvő viccek is. Önigazoló és másokat ilyen vagy olyan fokon óhatatlanul is pocskondiázó jellegük ellentétes az igazi vicc kritikai szellemével. Meg laposak is. Kiszámíthatóak. A zsidóviccek esetében pedig végképp nem kóserek, hiszen – a mindenféle előítéletektől leginkább sújtott népről lévén szó – joviális visszhangot adnak azoknak a velük kapcsolatos makacs sztereotípiának, melyek szerint mindig csak ügyeskednek, mindig jól járnak, illetve annak, hogy ők a világ urai. Íme egy zsidó körökben igen népszerű példa, mely nem annyira a szokásos gyűjteményekben terjed, mint inkább interneten:

Egy katolikus, egy protestáns, egy muzulmán és egy zsidó együtt kávézik:

 A katolikus: Gazdag ember vagyok, megveszem a Citibankot! 

A protestáns: Rengeteg pénzem van, kinéztem magamnak a General Motorst! 

A muzulmán: Mesés vagyonom van, a Microsoft céget fogom megvenni!

A zsidó kevergeti a kávéját, majd megszólal: Nem adok el semmit!

Természetesen az öndicséret sem zsidó specialitás, és teljesen érthető, hogy az egyes nációk, népcsoportok – ha már másoktól nem hallanak túl sok hízelgőt magukról – saját kezükbe veszik a magasztalásuk sorsát. Csak éppen nem mindegy hogy miképp. Ha már választani lehet, én azt a fajtáját preferálom, amelyik abszurditásig vitt vaslogikával a talpáról a feje tetejére állítja mind az önsajnálat, mind pedig az öndicséret lélektanilag amúgy nagyon is indokolt műveletét. Mint például az vicc, amelyikben Kohn szélsőjobboldali újságokat olvas, mert minden más hírforrásból az derül ki, hogy a zsidókat üldözik, bántják, mindenki ellenségnek tekinti őket, viszont a fasiszta fórumok szerint okosak, gazdagok és ők irányítják a világot.

A hitsorsosaikat igen ellenszenvesnek beállító zsidóvicceknek van végül egy egészen különös variánsa: ahol az önbecsmérlés nőbecsmérlésben nyilvánul meg. Ezekkel is tele vannak a vonatkozó gyűjtemények. Azért különös ez, mert – bár persze van mindenféle a zsidóknál is –, a családközpontúságukat még az ellenségeik se szokták vitatni. Legalábbis hajdanán. Mindenesetre az efféle megalázó, nőgyűlölő tréfák idegenek a hagyományaiktól:

Schwarzék válni akarnak, de nem tudnak megegyezni, hogy kivel maradjon a gyerek.

– A gyerek az enyém – csökönyösködik az asszony–, mert én szültem!

– Smá Jiszroel! – forgatja a szemét Schwarz – Ha én bedobok egy tizest az automatába és kijön a csokoládé: kié a csokoládé, az enyém vagy az automatáé?

Lehet persze azt mondani, hogy ezeket a vicceket csak a mi politically correctséggel átmosott agyunk tartja – ahogy ma mondják – szexistának, és hogy az általam antiszemitának minősített élcelődés csak a Holakauszt utáni érzékenység szerint az. Már ez is elegendő lenne ahhoz, hogy ne fogadjuk el őket, különös tekintettel arra, hogy a felsorolt példák a Soá után megjelent könyvekből valók. Maguk a viccek viszont főleg az előttiek, ami azt jelenti, hogy a II. világháború előtti, mindenáron be- és elfogadásra vágyó, törleszkedő magyar zsidó középosztály semmi kivetnivalót nem talált ebben az öngyűlölő humorizálásban.

Gondolhatják, hogy nem egy vicc-csendőrség fölállítását javaslom. A határok itt sem húzhatók meg pontosan és időtállóan. Itt van például egy határeset:

Az Úristen megelégeli a világ bűneit, és bejelenti, hogy tíz nap múlva özönvizet bocsát a földre.

Az amerikai elnök tévébeszédben fordul népéhez: Imádkozzatok, böjtöljetek, adakozzatok! Tíz napunk van arra, hogy kiérdemeljük a mennyországot.

A francia elnök is beszédet intéz népéhez: Minden ételt-italt szétosztunk! Élvezzük az életet, amíg lehet!

Az izraeli elnök csak ennyit mond: Zsidók! Tíz napunk van arra, hogy megtanuljunk víz alatt élni.

Nem egyértelmű, hogy ez a vicc a mindig jóljáró, fineszes zsidó kliséjét erősíti vagy éppen annak a mindenkinél többet sanyargatott népnek az önképét, amelyiknek nincs más választása, mint hogy megpróbálja túlélni a ciklikusan rázúduló özönvizeket.

Ez a kis értekezés egyre jobban kezd hasonlítani ahhoz a közmondásos zsidó összetartást illusztráló vicchez, melyben Kohn két zsinagógát épít egy lakatlan szigeten: az egyik, ahová imádkozni jár, a másik pedig ahová soha be nem tenné a lábát. Miután ilyen jól elmagyaráztam, hogy mi az, ami nem kéne, hogy betegye a lábát egy zsidó viccgyűjteménybe, azt is illene elmondanom, hogy véleményem szerint milyennek van ott a helye. Amihez viszont azt kéne tisztázni, hogy – a fenti elrettentő példák ellenére – milyen a jó zsidóvicc, és mi teszi őt a műfaj legsokszínűbb és -szellemesebb képviselőjévé?

Senkise gondoljon valami zsidó felsőbbrendűségre, kiválasztottságra. Chaim Weizmannak abból a megállapításából indulnék ki, hogy a zsidók pont olyanok, mint a többi nép, csak egy kicsit jobban. Így van ez a humorban is. A zsidó vicc tematikailag olyan páratlanul gazdag, szellemében olyan különlegesen, szinte az önellentmondásig változatos és kifinomult, hogy nincs az az emberi gyarlóság, társadalmi visszásság, mely megmenekülhetne kaján kritikájától. Sok oka van ennek. Már maga a zsidó vallás is egyfajta kritikai hozzáállásra predesztinál, hiszen az egyetlenegy Istenben való vakhiten kívül nincsenek dogmái, viszont minden, a szent szövegek legfőképpen, értelmezést – tehát vitát, okoskodást, kvázi szövegkritikát – igényelnek.

A szájhagyomány szerint régen nem azt kérdezte a kelet-európai zsidó papa a fiacskájától, hogy „na, hogy’ feleltél ma az iskolában”, hanem azt, hogy „hogyan kérdeztél?”. És aki kérdez, az talál: megkérdőjelezni valót, megcáfolni valót, netán kinevetni valót. Ez a talmudi hagyományokban gyökerező és a „magyar ember evés közben nem beszél” szellemétől alig 180 fokkal eltérő attitűd fejlesztette ki azt a deduktív gondolkodásmódot, azt a sajátos dialektikát, mely a zsidó humornak is egyik éltetője, meg annak a hohmecolásnak – újabban, angol közvetítéssel, pilpulnak – nevezett szőrszálhasogató okoskodásnak is, mely ugyanakkor a zsidó humor egyik fő céltáblája.

A hohmecolás mellett az azeszség a zsidóság másik jellegzetes, karikaturisztikus tulajdonsága. Az azesz vagy azesz pónem (azesz pofa) afféle szemtelen, beszólós, mindenféle tekintélyre és formalitásra fittyet hányó, de nem feltétlenül élelmes, vagy törtető figura.

A másság és a vele járó megkülönböztetés és üldöztetés is hozzájárult a kritikai, élcelődő szellem kialakulásához. Nem csak amiatt a közhely miatt, miszerint a humor a szenvedők egyik lehetséges menedéke, túlélési stratégiájának eszköze, hanem azért is, mert az áldatlan körülmények egy olyan önszervezési folyamatba kényszerítették a zsidóságot, melynek eredménye az őket egyszerre körülvevő és kiközösítő hűbéri társadalmaktól gyökeresen különböző, sokkal demokratikusabb közösségek létrejötte lett. A zsidó vallásnak inkább az igazságot és igazságosságot, mint a szeretet és föloldozást preferáló jellege és a keresztényekénél sokkal kevésbé hierarchikus, központi hatalmat nem ismerő egyházi struktúrája csak segítette ezt a folyamatot.

Amint azt annyi vicc is illusztrálja, ez egyáltalában nem azt jelenti, hogy a hagyományos zsidó közösségekben szociális harmónia honolt volna, vagy hogy a gazdagok nem voltak éppen olyan lelketlenek, dölyfösek és kapzsiak, mint másutt. Azt viszont jelenti, hogy a zsidóknál aránylag nagy volt az átjárás a társadalmi rétegek között – amiben a vallás és a tudás különleges rangja is szerepet játszott; például az, hogy a gazdag kereskedő büszke lehetett, ha egy szegény, de tehetséges rabbinövendék vette el a lányát –, meg azt is jelenti, hogy a kisemmizettek nem feltétlenül estek hasra hitsorsosaik hatalmától, sőt – a rendi társadalmakhoz képest – aránylag büntetlenül ki is figurázhatták azt. Ez a nyitottabb közösség, ez a belső társadalmi mobilitás is magyarázza, hogy a zsidóság jobban feltalálta magát a polgári rendszerben. Az sem véletlen, hogy a vicc, mely per definitionem demokratikus, szintén a polgári rendszerben találta föl magát.

A humor bizonyára örök – ha máson nem, azon már a neandervölgyiek is halálra röhögték magukat, ha valamelyik balek törzstársuk felbukott egy mamutagyarban –, a vicc viszont csak az egészen modern korban bontakozott ki. A zsidóknál is pont így volt ez. Tréfás anekdoták, humoros történetek már a talmudi időkben is léteztek, de a zsidó vicc igazi táptalaja a XIX. század végi, XX. század eleji kelet-európai stetl – azaz egy főleg vagy kizárólag zsidók által lakott mezőváros-féle, melyet kívülről egy igen ellenséges világ vett körül, belülről pedig falusias és többé-kevésbé demokratikus teokráciaféleként működött –, illetve a századfordulós Közép-Európa városai, ahol viszont a zsidóság többsége már asszimilálódott.

Ebből a tradícióból, ezekből a kulturális és társadalmi elemekből nőtt ki a zsidó humor egyik csúcsát jelentő, önmagán mindig túlmutató, egyetemes érvényű vicctípus, amit magyarul alapviccnek neveznek. Értelemszerűen az alapvicc egy alaphelyzetet figuráz ki. Egyénien, de példázatszerűen. A két nyakkendőt ajándékozó és utána azon háborgó jiddise máme, hogy fia nem a másikat vette föl, nem csak az örökké szemrehányó, bűntudatot keltő anya portréját tipizálja, hanem a neurózisból ismert és amúgy csak bonyolultan leírható úgynevezett kettős kötődés jelenségét (azt, hogy hiába történik velünk valami jó, úgyis azonnal megtaláljuk hozzá azt a negatívumot, mely biztosítja rossz közérzetünk fenntartását) modellezi le megvilágosító egyszerűséggel.

Másik alaptulajdonsága az alapvicceknek, hogy – mint homályba merült klasszikus versek bizonyos sorai – a csattanójuk önálló életre kel, szállóigévé válik. Az „És, tessék mondani, a belgák hová álljanak?”, a „Nem is olyan nagy város az a Kisvárda”, az „Itt viszont kulcsra készen kapja az egészet,” a „Meg a biciklisták…” az „Egy ici-picit terhes”, vagy a „Pedig lenne rá igény” olyan, az élet ezernyi helyzetében vigaszt és/vagy magyarázatot adó diagnózisok, melyek a hozzájuk tartozó vicc nélkül is működnek, még csak a származási helyüket se kell ismerni hozzá.

Ha még ez sem lenne elég: zsidó alapviccben nagy eséllyel van valami pesszimista vitalitás, egy igen erős önkritikai él és egy jó adag tekintélyromboló szemtelenség, hogy azt ne mondjam, azeszség. Elég gyakran meghökkentő parabolát, talányos filozófai tanmesét is rejtenek ezek a viccek. Ha kivennénk belőlük a humoros elemet egy haszid bölcsesség vagy zen példázat kerekedne ki belőlük. De hát miért is vennénk ki? Bölcsnek így is bölcsek, és még röhögni is lehet rajtuk.

 

(A fenti írás a Ha csak úgy nem… Zsidó alapviccek című kötet  – Corvina Kiadó – előszavának szerkesztett változata.)