Szombat előfizetés 2017

„Az Álmok Városa” – Hová lett a régi Bagdad?

Írta: Lee Smith - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sasson Somekh arabista professzor Izraelben él, ahol az arab nyelvtudást nagyra értékelik a hadseregben, a biztonsági erőknél és az elhárításnál egyaránt. Somekh legendás hírnévre tett szert abban az országban, ahol az arabokat többnyire ellenségnek tekintik. Az arab irodalom iránti rajongása mindenkit megérint. A katonai elhárítás embere csak annyit mondott: „Somekh egy igazi nagy tanító.”

04 Sasson_Somekh_b

Sasson Somekh

Sasson Somekh 1934-ben született Bagdadban. Emlékiratai első kötetében (Baghdad, Yesterday: The Making of an Arab Jew) azt írja, hogy gyermekkora óta költő akart lenni. Az 1930-as években Bagdad a modern közel-keleti irodalom egyik fontos központja volt, ám az ifjú Samekh terveit keresztülhúzta a történelem.

Izrael kikiáltását követően megerősödött az arab nacionalizmus, melynek következtében az arab országokban élő keleti zsidók számára az élet egyre elviselhetetlenebbé vált. A legsúlyosabb pogromra (a farhudra) 1941-ben Bagdadban került sor, melyben 180 zsidó vesztette életét. A város zsidósága a következő évtized során szétszóródott a nagyvilágban.

Somekh 1951-ben, 17 évesen érkezett Izraelbe. Gyorsan megtanult héberül, ennek köszönhette első tudományos állását a Héber Nyelv Akadémiáján. Később Oxfordban, a híres egyiptomi tudós, Mustafa Badwi tanítványaként PhD fokozatot szerzett arab irodalomból. Somekh nevetve meséli, hogy amikor az első napon Badwival közölte, hogy ő izraeli, a professzor csak annyit mondott: „Téged ki kérdezett?”

Disszertációjában az egyetlen arab Nobel-díjas szerző, Nagib Mahfouz regényeivel foglalkozott. 1995-1998 között Somekh a Kairói Izraeli Kulturális Központ igazgatójaként szoros barátságot kötött a regényíróval. Somekh szerint „az egyiptomi kritikusok elutasítják Mahfouzt, mert az író azt hangoztatja, hogy az egyetlen, aki őt igazán megérti, az egy izraeli.”

 

– Milyen emlékeket őriz bagdadi ifjúságáról és az ottani zsidó közösségről?

– Bagdad nem volt nagyváros, talán félmillióan lakták, de tele volt élettel. A zsidók látványosan jelen voltak a pénzvilágban, a kereskedelemben és a vasútforgalomban – a legtöbb állomásfőnök zsidó volt. A zsidók jól beszéltek franciául és angolul, a britek jó hasznukat vették. A középosztály fontosabbnak tartotta az angol nyelvet, mint az arabot. Engem is lenyűgöztek az angol könyvesboltok kirakataiban lévő gyönyörű angol könyvek. Az angolok embereket kerestek a különböző munkahelyekre és megtalálták a zsidókat, de azt hiszem ez csak ritkán okozott problémát a muszlimoknak. Sosem hallottam olyasmit, hogy mi a britek szolgái lettünk volna.
A zsidókhoz sok szempontból a siítákhoz álltak a legközelebb. A siíták semmit sem érinthetnek meg, amihez egy nem-muszlim hozzáért, de a zsidók együtt dolgoztak velük, alkalmazták őket. Azok a siíták, akik pénteken nem tudtak a többi muzulmán hívővel együtt elmenni a mecsetbe imádkozni, mert a zsidóknak szükségük volt rájuk, inkább szombaton jártak a mecsetbe. Vagyis létezett egy modus vivendi a muzulmánok és nem muzulmán kisebbségek között. A dolgok akkor változtak meg, amikor az utcán nem azt mondták ránk, hogy „zsidó”, hanem azt, hogy „cionista”.
A cionizmus azonban nem volt erős Irakban. Voltak, akik a kommunizmus, mások a cionizmus felé sodródtak, de a „kezdjünk új életet a kibucban” jelszó engem nem lelkesített. A többség inkább Angliába vagy Amerikába vágyott.

– Akkor ön 1951-ben miért Izraelt választotta?

– Azért emigráltam Izraelbe, mert féltem, hogy elvisz a rendőrség. Nem voltam kommunista, csupán szimpatizáns, de a barátaim némelyikét már elvitték. Még csak 17 éves voltam, de azt mondtam, hogy 18 vagyok, és így kiengedtek Izraelbe. A szüleim három hónappal később érkeztek. Akkoriban Irak nagyon megváltozott.

– Ez ugye a farhud utáni évtized volt?

– Igen. 1941-ben igazi tömegmészárlás volt. A jeruzsálemi mufti, Hajj Amin al-Husseini abban az évben Bagdadba költözött, tőlünk nem messze lakott. Gyakran láttam őt és az embereit. A mufti a bagdadi zsidók ellen lázított, azok ellen, akik nem is voltak cionisták. Az egyszerű emberek pedig hittek neki. Akkoriban rengeteg palesztin tanító érkezett Irakba, ám ezek többnyire a mufti befolyása alatt álltak. Később ezek mérgezték meg a légkört. 1941-ben nagyjából százezer zsidó élt Bagdadban, és körülbelül 20 000 zsidó házat ért támadás. Később, a háborús években, a britek alatt az ország prosperált, a zsidók elfelejtették a pogromot. 1948-ban azonban, a palesztinai helyzet miatt minden megváltozott. A feszült helyzetben a zsidók visszaemlékeztek a farhud napjaira. A nácibarát al-Istiqlal (Függetlenség) párt egy újabb farhudra utalva azt hangoztatta, hogy a zsidók jobban tennék, ha időben távoznának. Nem ez volt a hivatalos politika, de mi meghallottuk.
1948-ban kivégeztek egy gazdag zsidót, Shafiq Adast, aki a kormányzó barátja volt. Baszrában akasztották fel, mert állítólag iratokat vásárolt az angoloktól, melyeket átadott Izraelnek. Ezután egyre több zsidó hagyta el az országot. Véget ért számunkra a jó világ. Szomszédjaink útra készültek, igyekeztek mindent eladni. A szüleim nem voltak oda az ötlettől, hogy Izraelbe költözzünk. Az apám elmúlt 50 éves és egyáltalán nem vágyott ilyen kalandra.

04 egy bagdadi zsinagóga ma, lezárva

Egy bagdadi zsinagóga ma, lezárva

– Izraelben egy új nyelvet kellett elsajátítania. Ez törte ketté a költői karrierjét?

– Nem. Én tényleg költő akartam lenni, de amikor elolvastam Gershom Scholem Sabbatai Cviről szóló könyvét, már inkább a tudósi pálya érdekelt. A 17. századi messiástörténet is izgalmas volt, de a tudomány volt az, ami engem igazán lenyűgözött. Scholem a leglényegtelenebbnek látszó másodlagos forrásokat is összegyűjtve írta meg a legcsodálatosabb történetet, melyet valaha is olvastam. Miatta lettem tudós. Első munkahelyem a Héber Nyelv Akadémiája volt, ahol tudományos titkárként dolgoztam. Éppen megszereztem a héber nyelvészeti diplomámat, amikor megjelent az újságban az álláshirdetés. Ez volt életem legcsodálatosabb napja. Az állásinterjún arról faggattak, hogyan fogok boldogulni. Azt kérdezték: „Hogy tudta egy új bevándorló ilyen jól megtanulni a nyelvet?” Éppen 10 évvel érkezésem után megkaptam az állást. 10 évvel később Oxfordba küldtek, mert Izraelnek szüksége volt egy arabista professzorra, és engem választottak.

– Mi a véleménye a mai Irakról és Amerika kísérletéről, hogy demokratizálja a Közel-Keletet?

– Irakban mára minden megváltozott. Hajdan a siíta értelmiség túlnyomó része szekuláris vagy kommunista volt. Meggyőződésem szerint ezek a kritikusan gondolkodók ma is ott élnek, de azzal a dilemmával kell szembenézniük, hogy a történelem során első ízben siíták vezetik az országot, velük szemben állnak a szunniták, és ezen belül az Al-Kaida. Így aztán a siíták nem szállhatnak szembe az iraki kormánnyal, és folyton meg kell alkudniuk a vallási hatalommal.
Hogy az arabok akarják-e a demokráciát? Azt tudom, hogy az  Izraelbe látogatókat lenyűgözi az ország, és annak működése. Szadat jeruzsálemi útja során tárgyalt a Knesszet összes frakciójával, a kommunistákkal is. E frakciónak egy zsidó és egy arab képviselője volt, és mindketten Izraelre panaszkodtak.  Szadat csak annyit mondott: „Mily csodás a demokrácia!”
Szerintem az amerikaiak súlyos hibákat követnek el, de Irakban ez elkerülhetetlen. Amerikában és a világ számos más pontján iraki értelmiségiek igyekeznek jó lépéseket tenni, de ők már nem ismerik a mai társadalom struktúráját. Khaled Kishtainy barátom az al-Hayat című folyóiratban azt írta, hogy talán arra kéne biztatni a zsidókat, hogy térjenek vissza Irakba, mert Bagdad hanyatlásnak indult, miután elköltöztek, Izrael viszont előnyhöz jutott tehetségüknek köszönhetően. „Értékelem a szándékot – válaszoltam neki – de ki költözzön vissza? A gyermekeim, a legtöbb iraki zsidó gyermekéhez hasonlóan, már nem tudnak arabul. Akkor hát kik ők? Hol vannak a bagdadi zsidók?”

Lee Smith eredeti angol nyelvű interjúja Sasson Somekh-kel itt olvasható.

Margitta Nóra fordítása

Címkék:2013-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Itt vagyunk” – képek Hatvan és vidéke elhagyott zsidó temetőiből

Tóth vándor Zoltán  fekete-fehér analóg fotói - febr.24.-márc.30. között   A kiállítást megnyitja Kemény István költő hétfő 02.24. 18ó Rácskert...

Svájci lap a német megszállás emlékművéről

A német megszállási emlékmű megépítésének elhalasztásáról közölt cikket a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) című svájci napilap.

Close