Szombat előfizetés 2017

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Írta: Amir Gutfreund - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Részlet az izraeli író könyvfesztiválra megjelenő regényéből.

 B1054839 Holokauszt-túlélő szülők gyermekeiként, mivel kevés élő rokonuk volt, a „kompresszió törvénye” szerint környezetükből gyűjtöttek maguknak rokonokat, nagybácsikat, unokatestvéreket, nagyszülőket. Ezeknek a gyakran furcsa, bogaras, különc embereknek az volt a közös vonásuk, hogy egyikük sem beszélt a múltjáról, arról, hogy mi történt velük „odaát”, mondván, a gyerekek még nem elég idősek ahhoz, hogy megtudhassák a részleteket. Ők azért mindenféle ravaszkodással, makacsul kutatják a titkokat, és egy-egy mozzanatot sikerül is kinyomozniuk, de Amir csak később, amikor már elég idős, tudja összerakni a képet a végül megnyíló forrásokból.

A terv nyárra az volt, mint máskor: elküldenek minket Józef nagypapához. Feige egészségi állapota azonban ezt nem engedte meg, így a terven muszáj volt változtatni. Az egyik – elég fenyegető – alternatíva az lett volna, hogy két hétre nyári táborba küldenek (miután már bejelentettük, hogy a nyári táborokkal egyszer és mindenkorra végeztünk – tizenhárom évesek vagyunk, elég volt), aztán egy kicsit lógunk otthon, felváltva nálunk és Efiéknél. A másik alternatíva a kibuc volt. Persze mi legszívesebben Józef nagypapát választottuk volna, még imádkoztunk is Feige egészségéért. De a szegény asszony ezúttal tényleg sokkal rosszabbul volt, lecsupaszodott számos nyavalyájának pőre csontjaira, feltárva a test és a lélek szövevényes viszonyát.

A döntés megszületett – irány a kibuc.

Méghozzá az a kibuc, ahol Hainek nagypapa idősebb fiai éltek. Zeév ekkor már nem élt. Majd novemberben meghal Dov is, de ezen a nyáron még barátságosan fogadott bennünket. Dov és Eitan azt a feladatot kapták, hogy egy hónapig lássanak vendégül bennünket. Eitan volt Hainek nagypapa harmadik fia, és ő nagyon is alkalmas volt a feladat elvégzésére. Éppen akkor szerelt le a katonaságtól. Eitan néha beszélt is, nem úgy, mint a családja többi tagja, akik soha nem szóltak egy szót sem. Hozzájuk képes Eitan kifejezetten beszédes volt.

ourholocaustAz idő nagy részében nem törődött velünk senki. Mi pontosan erre vágytunk. Jöhetett a játék. Buchenwald. A szabályok egyszerűek voltak: nem eszünk.

Később egy másik játékot eszeltünk ki. Szabad enni, de csak a maradékokat, amiket beöntenek a szemétbe: krumplihéj, gyümölcshéj, lerágott csontok. Készek voltunk undorodni, akár megbetegedni is. Edzettük magunkat. Nem az azonnali győzelem volt a célunk, inkább közelebb akartuk kerülni az igazsághoz. A harmadik fajta játék még izgalmasabb volt: csak azt ehetjük, amit el tudunk lopni.

Nem volt könnyű időszak ez, mármint Efivel való kapcsolatom szempontjából nem. Ő tizennégy éves volt, nekem később ez évben volt a bármicvóm (nekem az a haftóra jutott, ami azzal kezdődött, hogy „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”, ezt kellett bemagolnom), és a testem mindenféle változásokon ment át. Furcsa újdonságokat fedeztem fel magamon. Efi már rejtegetett bizonyos dolgokat előlem, többször közölte, hogy most nem ér rá. Barátnői lettek. Hívtam a könyvtárba, azt mondta, nem jön, más dolga van. Aztán bevallotta az igazat: „Egy kicsit unom már a holokausztot”. Áruló! Dühöngtem, és elmentem a könyvtárba egyedül. Még szorgalmasabban olvastam, mint addig bármikor, hiszen most egyedül én képviseltem az igazakat, a visszautasítottakat, a félrelökötteket. Miközben forgattam a lapokat, erősen sajnáltam magam. Szörnyű gondolatok kavarogtak a fejemben. Sokat jegyzeteltem, de a jegyzeteket megtartottam magamnak. Apró kincsek a kincstelenek számára.

A kibucban azért közelebb kerültünk egymáshoz, bizonyos mértékig. Tudtuk, hogy a számunkra eljött Buchenwald ideje. Efi az új érdeklődési körét (ami később – ó borzalom – a kilencedik osztályba járó Jaron alakjában is testet öltött) egyelőre félretette.

Buchenwaldot játszottunk.

amir-gutfreund-les-gens-indispensables-ne-meurent-jamaisBöjtöltünk. Vizet csak úgy ittunk, hogy a csöpögő csapokat nyalogattuk. Belopakodtunk a menza épülete mögé, megkeményedett sajtot loptunk, és remegő ujjakkal befaltuk. Szalmát rágcsáltunk úgy, ahogy Littmann tette, miközben menekült a németek elől. A sorsközösség egy gyengéd pillanatában még egy savanykás ízű, megfeketedett banánhéjon is megosztoztunk.

Aztán, egy napon, valami más is történt.

Kimentünk a kibuc földjein át az istálló és a tejüzem bejáratához. Dél volt, vakítóan tűzött a nap. Szédelegtünk az éhségtől és a nyomasztó hőségtől, színes karikák táncoltak a szemünk előtt. Ilyen időben minden normális ember otthon marad. Csak néhány alélt galamb totyogott a füvön, vagy álldogált az oleanderbokrok árnyékában. A tehenek panaszosan bőgtek. Lassan meneteltünk. Úgy éreztem, hogy a lábam magától mozog, külön életet él. Furcsa érzés volt. Alig gondoltam másra, mint az éhségre. Banánhéjon, szalmán, sajtdarabokon éltünk. Szerencsémre Efi talált néhány almahéjat a szemétben – négy napja ez volt a legtáplálóbb étel, amit ettem.

Efi behúzott az oleanderek árnyékába. Nem beszélt. Nehezen szedte a levegőt, a szempillái remegtek, és én valami furcsát vettem észre a szemében. Figyelmeztetés nélkül ledőlt a kissé már rothadó oleanderlevelekből álló, puha ágyra. A blúzát lassú mozdulatokkal levette, és a karjára helyezte. A szemem előtt meredeztek a mellbimbói. Néztem az elém táruló látványt, a szép, fehér dombokat. Kíváncsi voltam, de a szívem nem követelt semmit sem. Efi irányított. Jöjjek közelebb. Térdeljek le. Dugjam ki a nyelvem. Nyaljam meg a hasát, utána csókoljam meg a fülcimpáját, aztán az orra hegyét. Közben figyelmeztetett, hogy nem térhetek le az általa mutatott ösvényről. Vizsgálgattam a lehetőségeimet, hogy mi lenne a legjobb nekem. A légzése felgyorsult. Zsibongtak az idegvégződései, a bőre több helyen sötét rózsaszínre váltott. Különösebb vágy nélkül megcsókoltam mindenütt, ahol akarta, óvatosan az orra hegyét is, aztán megnyaltam a hasát. Majd felültem.

176014_big

Sóhajtott. Behunyta a szemét.

– Még.

– Még?

Féltem.

Megfogta a kezem. Végighúzta a bőrén, aztán hagyta, hadd cirógassam ott, ahol akarom.

– A nyelveddel is! – parancsolta.

A legbiztonságosabbnak kinéző útvonalat választottam, azt, amit már egyszer bejártam. Ez már egyszer bejött: has, fül, orr. Új illatok. Finoman gyöngyöző izzadság – Efi új parfümje. Összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem, majd megcsókoltam a mellbimbóját. Összeszorítottam az ajkamat, és megpróbáltam cumizni. A hasára tettem a tenyeremet, és enyhén megnyomtam, hátha úgy kijön egy csepp belőle. Ahogy egyszer kipróbáltuk egy szelíd szuka, Lassie csecsén. A kutya hagyta, hogy elvegyük alóla a kölykeit, és a helyükbe mi feküdjünk oda. Csak kissé meglepve ránk nézett, mintha azt mondaná: „Gyerekek, ez nem pasztörizált!” (Nem ittunk túl sokat. Kicsit keserű volt, és kellemetlenül meleg. Romulus és Remus, akik jobban szeretik a málnaszörpöt.)

unser-crop

Új ötletünk támadt.

Az unokaöcsém, Zavik esküvőjén Hainek nagypapa fia, Eitan volt olyan kedves, és elmagyarázta, hogy mire való a bráner. Leültünk az egyik üres asztalhoz, és elmesélte, hogy kinek dugta be a bránerét eddig, kinek fogja bedugni ez után, és ezt hogyan csinálják. Később a vécében megmutatta ezt a rejtélyes teremtményt, a bránert, amit a gondosan összeállított munkaterv alapján vagy már bedugott, vagy majd be fog dugni valakinek. A felfedezés olyan izgatottá tett, mintha én lennék maga Kolumbusz Kristóf: hiszen nekem is van bránerem! Bár eddig csak egyetlen fajta alkalmazását ismertem (amely legnagyobb sajnálatomra néha-néha álmomban, az ágyban zajlott le).

Ránéztem Efire. Szemhéja meg-megrebbent, ajkai remegtek, várakozóan pillogott rám. Magamban összeraktam a dolgokat.

– Akarod, hogy bedugjam neked? – kérdeztem tőle.

A zsidó lányok valószínűleg sokkal erősebbek, mint a zsidó fiúk: ő is koplalt már egy hete, ahogy én, mégis rengeteg erő maradt a karjában. Mindenestre a pofonjától simán elájultam.

                                                                                                                 Rajki András fordítása

 

gfvag-crop

Címkék:Amir Gutfreund, holokauszt

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izraelben az USA külügyminisztere

De ezt a felfokozott magyar közhangulatban alig vették észre. John Kerry amerikai külügyminiszter eltökéltnek tűnik a palesztin-izraeli tárgyalások újraindításában, de az...

“A zsidókat bosszúvágy fűti”: botrányt okozott egy lengyel történész

A Simon Wiesenthal Központ a Lengyel Tudományos Akadémia elnökéhez, Michal Kleiberhez intézett levelében tiltakozott Krzysztof Jasiewicz történész-politológus antiszemitának minősített kijelentései...

Close