Szombat előfizetés 2017

A mosoly mögött

Írta: Kránicz Bence - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Második alkalommal rendeztek Zsidó Filmfesztivált.

Az évek óta jelen lévő Izraeli Filmhéttel szemben e mustra a világ minden tájáról válogat a friss (többnyire egy-két éves), zsidó vonatkozással bíró filmek között. A szervezők – a Bálint ház, a Judafest és a Joint – célkitűzése két szempontból is a szélesebb közönség igényeit elégíti ki. A felvonultatott filmek között többségben vannak azok, amelyek csak mellékproblémaként, a központi konfliktust árnyaló, egyedi színnel gazdagító vonásként tesznek fel a zsidó léttel kapcsolatos kérdéseket, ezzel összefüggésben pedig a vetített alkotások korántsem csupán a fesztiválokra szánt művészfilmek közül kerülnek ki – teret kaphatnak a romantikus vígjátékok és a kémfilm-paródiák éppúgy, mint a televíziós portréfilmek vagy a család minden tagját megszólítani képes animációs darabok. Ugyanakkor a tematikai és stílusbeli sokszínűség ellenére az idei felhozatalból hiányoztak az olyan súlyú, nemzetközileg is az első vonalhoz tartozó filmek, mint tavaly Paolo Sorrentino Helyben vagyunkja volt – ezúttal többféle mozgóképből lehetett válogatni, de átütő erejű műveket találni nehezebb volt. Mindazonáltal a bemutatott kilenc játék- és hat dokumentumfilm közül (nem számítva a ragyogó ötlettel műsorra tűzött Garas Dezső-retrospektívet) kiemelnénk néhányat, amelyek a fesztivál jellemző irányait is kijelölik, amennyiben a mai Izraelről, a kisebbségben élő zsidóságról vagy a társművészetekben (képregény, animáció) megjelenő zsidó tematikáról tudósítanak.

12 - 3 a csinibabak

Csinibabák

A friss, 2013-as Csinibabákat nézve éppen az tűnik fel leginkább, mennyire problémamentesnek és harmonikusnak mutatja az izraeli társadalom képét. A hazai nézők sokkal gyakrabban találkozhatnak olyan filmekkel, amelyek kifejezetten az izraeli politika ellentmondásaira és az ott élők traumatikus élményeire irányítják a figyelmet (Libanoni keringő), vagy éppen műfaji közegben fogalmazzák meg az együttélés nehézségeit (lásd a tavalyi Titanicon vetített Veszettség slasher-horrorját). A Csinibabák ilyen szempontból bármely nyugati demokráciában játszódhatna, hiszen politikai vagy szociális problémákról szó sem esik. A címszereplők egytől egyig öntudatos, emancipált, a helyüket megtalált nők, valamint egy meleg óvóbácsi – valóságos tolerancia-oktatófilmet kapunk, amelyben az a legszimpatikusabb, hogy teljes természetességgel kezeli a másság elfogadásának és kimutatásának példáit. Nem érdemes fennakadni rajta, hogy Eytan Fox filmje kísérletet sem tesz rá, hogy a jó anyagi helyzetben lévő, nagyvárosi zsidó főszereplők világán kívülre merészkedjen. A Csinibabák önfeledt komédiájához nem is illenének a komolyabb problémák, helyettük egy rémes nemzetközi dalversenyen való indulás a tét, amely hollywoodi recept szerint lehetőséget teremt arra, hogy a szereplők közhelyes, de remek tempóban sorjázó fordulatok árán megtanuljanak hinni önmagukban és a barátságuk erejében.

A Csinibabák szereplőinek csak magánéleti problémáik vannak, a Gatekeepers – A Sin Bet titkai című dokumentumfilmben megszólaló férfiaknak viszont magánéletük sincs. A fesztivál talán legfontosabb bemutatója volt a Gatekeepers, amely megmutatja, mi zajlik Izraelben a színfalak mögött, mi kell ahhoz, hogy működni tudjon az a normális, liberális társadalom, amelyben elkészülhet, mondjuk, a Csinibabák című film. Dror Moreh kamerája előtt elsőként szólalnak meg az izraeli titkosszolgálat, a Sin Bet egykori vezetői. A Sin Bet Izrael alapítása óta működik, valódi jelentőségre azonban az 1967-es Hatnapos Háború után tett szert. A palesztin felkelőket kordában tartó, a környező arab területek felől érkező támadásokat megelőző-visszaverő szervezet a Bush-kormányzatnál jóval korábban tette magáévá a „terrorizmus elleni háború” kérdéses hitelű jelszavát, amelynek nevében olykor csak feltételezésekre vagy félinformációkra támaszkodva hajt végre komoly politikai és erkölcsi kockázattal járó, esetenként polgári áldozatok életét követelő katonai akciókat. A titkosszolgálati vezetők (egytől egyik intelligens, szimpatikus, meglett emberek) leszögezik ugyan, hogy az ő hivatásukban nincs helye a morális megfontolásoknak, valójában másról sincs szó, mint annak az utólagos boncolgatásáról, hogy meddig mehetnek el, mit tehetnek meg az ő pozíciójukban. A végig háttérben maradó, kérdéseivel a békepárti, mainstream liberális álláspontot képviselő Moreh ugyan nem rendíti meg az interjúalanyok saját igazságukba vetett hitét, de mind őket, mind a nézőt elgondolkodtatja az izraeli politika sikereiről és kudarcairól. A Gatekeepers erénye, hogy úgy hozza közelebb hozzánk a Sin Bet vezetőit, hogy sem dicső hadvezéreket, sem démonokat nem kreál belőlük – ahogy mindenki, úgy ők is végzik a munkájukat, a tévedéseikkel járó felelősséget pedig láthatóan mindannyian megszenvedik.

A fesztivál filmjeinek többsége azonban nem Izraelből érkezett, gyakrabban jelentek meg a kisebbségben élő zsidóság problémái. Idén is volt olyan film, amely témája és hangütése okán joggal tartozhatna az írásunk elején hiányolt, fajsúlyos mozidarabok közé, ám a fontosabb nemzetközi fesztiválok programjából egyelőre kimaradt: a 2012-es Ezután, Wladyslaw Pasikowski lengyel-orosz-holland koprodukcióban készült, a jedwabnei tragédiát alapul vevő – helyenként talán hatásvadász – filmje. A dráma végén a falu múltját, a zsidók helyben történt lemészárlását a ’90-es években feltáró főhősöknek saját családjuk érintettségével is szembesülniük kell. A Lengyelországban nagy vitákat keltő mű azzal is szembesít, hogy a múlttal való számvetés Kelet-Európában kevesek kivételes tettein alapul.

A vetített filmek között azonban többségben voltak az európai zsidóság konfliktusait vígjátéki megközelítésben feldolgozó munkák. Maga a zsidó identitás ezekben a filmekben sokszor nem is nyert valódi jelentőséget: a ’70-es években játszódó, francia A legjobb nyaraimban el is hangzik, hogy a narrátor-főhős számára „zsidónak lenni annyi, mint különbözni”, tehát sokkal inkább a másság elfogadásának általános kihívása, mintsem kimondottan a zsidóság kérdése kerül előtérbe. Philippe Lellouche filmje egyébként kifejezetten a nagyközönség számára készült, bájos családtörténet, ügyesen megválasztott alapszituációval (a breton faluvidék állóvizét a vakációra érkező zsidó família kavarja fel), amelyben éppen az egy szem valódi téttel bíró konfliktus, egy félrelépés megoldása válik sekélyessé és hiteltelenné. Erre talán a rendező személyes érintettsége ad magyarázatot: az izraeli születésű Lellouche félig-meddig saját családjáról forgatott, nosztalgiája gyógyírt jelent a múlt fájdalmaira. Amíg A legjobb nyaraim figurái nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget saját zsidóságuknak, addig az Eszmélőrojtok párhuzamos portrékból összeálló dokumentumfilmjében csupa olyan fiatallal találkozunk, akik szeretnék megélni a zsidó identitást, akkor is, ha olyan tájon élnek, ahol erre alig van lehetőség (például egy mindentől elzárt virginiai farmon), vagy ha nem a vallás felől közelítenének a zsidó kultúrához (ahogy a szekuláris jesivát nyitó izraeli fiatalok teszik). Az Eszmélőrojtok érezhetően inkább televíziós közlésre készült, formailag meglehetősen szegényesnek mondható, a bemutatott szereplők miatt azonban érdemes lehet a figyelemre. Kár, hogy csak észak-amerikai és izraeli fiatalokat ismerünk meg – nagyon izgalmas lenne egy európai országokban játszódó párdarabot készíteni ehhez a filmhez.

12 - 2 a rabbi macskaja

A rabbi macskája

Úgy alakult, hogy az idei fesztiválprogram legszínesebb alkotó-egyéniségeit nem a mozgókép, hanem egy másik médium, a képregény szerzői között volt érdemes keresnünk. Art Spiegelmanról rövid portréfilmet vetítettek (Spiegelman művészete), amely éppen csak betekintést nyújt az egyik legfontosabb kortárs amerikai művész életművébe, akit a legtöbben – itthon kizárólag – a Maus kapcsán, a holokauszt-irodalom egyik remekművének író-rajzolójaként ismerik. Valóban a Maus a főmű, Spiegelman azonban az underground képregény jeles alkotójaként és illusztrátorként is világszínvonalú munkát végzett csaknem fél évszázados karrierje során. Ha Spiegelman az amerikai, a negyvenes évei elején járó Joann Sfar az európai képregény sztárja. Fiatal kora ellenére Sfar máris rengeteg albumot jegyez – magyarul is megjelent néhány, melyek közül sajátos érzékenységgel elkészített A kis herceg-adaptációját ajánlanánk mindenki figyelmébe. A szerző maga rendezett animációs filmet egyik legnépszerűbb sorozata, A rabbi macskája alapján. A több generáció számára élvezhető film képi világa gyönyörű (hiszen Sfar rajzainak stílusában készült), a végeredmény pedig csak azért nem kifogástalan, mert a film egyszerre három képregény-epizód adaptációja, emiatt kissé szétesővé válik a történet. Mindazonáltal így is érdemes volt beülni a beszélni tudó macska kalandjaira, aki a ’20-as évek Algériájában igyekszik tisztességes zsidóvá válni, hogy elnyerje a rabbi lányának kegyeit. A rabbi macskáját nézve többet tanulhatunk a zsidóságról, a kulturális különbségekről és a történelemről, mint megannyi ismeretterjesztő filmből és komoly ábrázattal előadott eszmefuttatásból együttvéve.

 

Címkék:2013-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó témájú sajtófigyelés

15 ezer újságkivágás az 1945-48 közötti időszakból

A ferihegyi merénylet

A Szovjetunióból a kilencvenes évek elejéig kivándorolt mintegy másfél millió zsidó közül 421 ezer magyar közvetítéssel jutott el ősei földjére....

Close