Szombat előfizetés 2017

A meghasonlás kezdete

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Dessewffy Tibor – Szántó András: KITÖRŐ ÉBERSÉGGEL

A budapesti kitelepítések hiteles története

A szerzőpáros olvasmányosan meg­írt, gazdag forrásanyagra és hiteles vallomásokra támaszkodó könyve azért figyelemre méltó munka szá­momra, mert azt az összességében nem túlságosan jelentős eseményt írja le, mely „választóvizet” jelen­tett annak a budapesti zsidó értel­miségi és alkalmazotti rétegnek a hatalomhoz való viszonyában, mely 1944-től kezdve előbb lelkesen, majd egyre kevésbé lelkesen, de támogat­ta a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának politikáját.

1951. május 21. és július 18. kö­zött zajlott le a fővárosi kitelepítés, mely az adatok szerint 5182 családot, összesen 13 670 embert érintett. Ezek az adatok is mutatják, hogy az ál­dozatok száma jóval kevesebb volt, mint a klerikális reakció, illetve kulákság elleni kampányoké, vagy akár a volt koalíciós pártok, így a szo­ciáldemokraták elleni retorzióké. Mivel magyarázható, hogy a sztáli­nista terrornak ez az intézkedése olyan mérhetetlenül negatív vissz­hangot váltott ki a budapesti köz­véleményben? Mi lehet az oka an­nak, hogy bár szüleink nemzedéke az előző törvénytelenségekre még úgy-ahogy mentséget talált, de a fő­városi kitelepítések fölött már nem térhetett napirendre?

A kezdődő, majd elhatalmasodó meghasonlás okai szerteágazóak. Először is, meg kell állapítanunk, hogy az említett zsidó réteg alap­vető viszonyítási pontja ebben az időszakban – gondolom, ez kevesek számára meglepő – az 1942-1945-ös munkaszolgálat, illetve a depor­tálás és a nyilas népirtás volt. E történelmi tapasztalatok alapján a Horthy-, majd a Szálasi-rezsim res­taurációja elleni garanciát kerestek a kommunista pártban, ezért a rivá­lis-koalíciós pártok vezetői és akti­vistái elleni intézkedéseket az éle­sedő politikai helyzetben, ha nem is nézték jó szemmel, elkerülhetetlen­nek tartották. Ugyanekkor – s most azokról a zsidó középrétegekről be­szélek, melyeknek tagjai nem léptek a pártkarrier útjára, s nem lettek az újonnan alakuló erőszakszerveze­tek káderei – a kommunista funkcionáriusokkal, így Rajk Lászlóval és a volt spanyolosokkal való leszá­molást nem tartották a „saját ügyük­nek”: mindazok számára, akiknek a kommunizmus „szükséges rossz” volt, nem okozott meghasonlást a titóista árulók leleplezése, még akkor sem, ha ők maguk is tagjai voltak az MDP-nek.

Azok a hírek, melyek a nyomorgó, kiszolgáltatott parasztságról érkez­tek a belső budai és pesti kerületek­be a korabeli tájékoztatás és sajtó viszonyai között, ellenőrizhetetlennek és megbízhatatlannak számítot­tak – nem véletlen, hogy még a né­pi származású írók jó része előtt is elfedte a politikai propaganda azt, ami akár a szülőfalujukban zajlott.

A budapesti kitelepítések azért leplezték le a Rákosi-rendszer igazi arcát, s azért hagytak minden más kényszerintézkedésnél mélyebb nyo­mot a nyolcvanas évek tényfeltáró irodalmában és filmművészetében, mert arra a lényegi kontinuitásra döbbentették rá a közvéleményt, mely a fasiszta és a kommunista rendszerek és módszerek között fennállt.

Nem csak arról volt szó, hogy a kitelepítések jogi alapjául már ele­ve az 1951 tavaszán újra hatályba helyezett 8. 130 1939 ME belügymi­nisztériumi rendelet szolgált. Az a tény, hogy a zsidók deportálásához hasonlóan kollektív büntetés alkal­mazására került sor jól ismert sze­mélyiségek, köztiszteletnek örvendő arisztokraták esetében, mindenkit megdöbbentett. Még ha valaki el is fogadta, hogy egy „horthysta kato­natisztnek” nincs helye a főváros­ban, a közeli és távoli rokonokat, asszonyokat, gyerekeket és öregeket sújtó megtorlásra már nem lehetett magyarázatot találni.

Ráadásul a kitelepítendőknek je­lentős baráti kapcsolataik voltak, s az említett zsidó réteg számára köztudott volt, hogy olyan, jobbára idős személyiségekről van szó, akik a Horthy-rendszerben kitűntek demokratikus érzelmeikkel, s ahol le­hetett, részt vettek az embermentés­ben is. (A régi uralkodó osztály szélsőjobboldali tagjai 1944 és 1948 között több hullámban hagyták el az országot, illetve vissza sem tér­tek; nyilvánvalóan azok maradtak, akiknek tiszta volt a lelkiismeretük.)

Mindezen tényezőkhöz járult még, hogy a fővárosban zajló törvényte­lenségek híre eljutott a nemzetközi sajtóhoz, az ENSZ-be és más fórumokra, s éles visszhangot keltett az adásait akkor megkezdő Szabad Európa rádióban. Köztudottá vált, hogy a kitelepítetteket marhavago­nokban szállították kényszerlakhe­lyeikre, sok tekintetben hasonló kö­rülmények között, mint a zsidókat. E kedvezőtlen visszhang „ellensúlyo­zására” találta ki az MDP KV (alighanem személyesen Péter Gábor), hogy a MIOK vezetőivel ítél­teti el a nyugati „uszító kampányt” – a közlemény az Új Élet 1951. jú­nius 19-i számában jelent meg, s ér­zékelteti, hogy legfelső szinten is tisztában voltak az önként kínálkozó összehasonlítással.

Nemcsak Magyarországon, de a nyugati baloldali körökben is ekkor, 1951 nyarán vált általánossá a kiáb­rándulás a népi demokráciákból; mondhatjuk, hogy a budapesti kite­lepítés volt az „utolsó csepp” a po­hárban.

1951 júniusa után a totalitárius pártállam még számtalan ostoba döntést hozott, s tömérdek gonosz­tettet hajtott végre. De a fővárosi kitelepítések emlékét ezek sem homályosíthatták el, mint ahogy a megoperált vak is örökre megőrzi a pillanatot, amikor a hályog lehullt a szeméről.

(Háttér Kiadó, 1989)

Pelle János

Címkék:1990-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nyugtalan föld

Dan Jakir: Izraeli filmek a nemzet önismeretéért AZ IZRAELI FILMRENDEZŐK kö­zött ritka az olyan, aki magasztalná a honi állapotokat vagy...

Judith Kestenberg előadása Budapesten

Dr. Judith Kestenberg professzor, New York-i pszichoanalitikus a Ho­locaust lelki következményeinek gyógyításával és kutatásával foglal­kozó szakemberek egyik legneve­sebbje. Életre hívója...

Close