2008. november 13. 

"A közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidókkal szemben talán lustább volt, kevésbé elhatározott, mint a németek."
Konrád György író, a Berlini Collegium Hungaricum-ban, a Kristályéjszaka emlékére szervezett rendezvényen tartott emlékbeszédet november 9-én, melynek szövegét lapunknak ajánlotta fel közlésre.

Miért kellett, mi célt szolgált azon az egy éjszakán ezer zsinagógát felgyújtani?
Miért?
Bűnrészessé tenni a lakosságot, érdekeltté tenni, bevonni a bűnbe?
Újdonsült vezérei ellenséget találtak a népnek.
Nagy siker, ha megajándékozzák egy ellenséggel, akit gyűlölhet, ahogy csak bír.
Nemcsak a szeretet képességét lehet tornáztatni, hanem a gyűlöletét is.
Gyújtsd meg a templomát, akkor utána kirámolhatod a szekrényét.
Az öntudat akkor erős és pirospozsgás, ha győztél, ha magad alá gyűrted, és ha netán megölted a másikat.
Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni.
A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényel.

Ma már, hetven évvel később, az odavezető út az érdekes, és ami utána van, az előzmény és a következmény.
Az előzmény az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz. Szómágia. Nyilatkozat. Tiszta önkény.
A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik, a hutu, vagy a tutszi, akit meg lehet, sőt meg is kell ölni.
Tegnap láttam a televízióban egy fekete falut, fekete afrikaiak irtottak ki szomszédos falvakat, a házban lakó civileket lelőtték, ott fekszenek a vertföld padlón.
A géppisztolyos ifjak közönnyel ácsorognak, láttak már ilyet, fiatalok, természetesnek találják a dolgokat.
Nemcsak azért, mert tanulatlan fiatalok.
Az érett korú szép afrikai írónők a legjobb családokból is így magyarázzák meg a gyilkolózást.
Miért ölik a tutszik a hutukat? – kérdeztem.
Megrándította a vállát: Mert hutuk, ennyi magyarázat neki elég volt.
Ha a fiúnak mondták, hogy vágja le az apját, machetével megtette, nehogy őt vágják le.

A közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége.
A többi nép a zsidókkal szemben talán lustább volt, kevésbé elhatározott, mint a németek.
Ez az abszolutizmus nemcsak a tömeggyilkosságban érvényesült, de a múlt feldolgozásában is.
Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti, jó szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által.
Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy.
A közelmúlt balkáni háborúi is erre utalnak.
A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést.
És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, az, hogy nincs már ott.
De vajon kit zavar ez?
Bele tudtunk törődni társaink, kedveseink, szüleink, halálába, és még élünk.
Szégyelljük magunkat ezért?
A mi halálunkba is bele tudnak majd törődni.
Az élet útján tovább visz a kölcsönös alázat egymás halála iránt.

Mire képes a művészet, ha szólni akar a forró vagy hideg vadságról?
Mutassa a csapást és a lerogyást? Az emberi testet az apokaliptikus paták alatt? A kegyetlenség pozitivitását? A gyilkost és az áldozatot akcióban?
Ez már megtörtént, most ne a hangos ordítson, hanem a csendes, talán éppen a néma szóljon hangosan és érthetően.
Az elpusztítottak legmaradandóbb nyoma a hiányuk.
Hogy nélkülük a világ szegényebb.

Kell a fényszövedék, és kell a hangszövedék, az anyag a maga természetes gyarapodásában, fogyatkozásában és folytonosságában, hogy feltűnjön a belehasított hiány.
A semmihez kell a valami, másképpen nem látszik, nem vevődik észre.
Van Berlinben két remek műalkotás, mind a kettő a hiányt próbálja ábrázolni, és beleütközik saját médiumának a határaiba.

A láthatóbb és feltűnőbb: a zsidó múzeum, a benne található űrökkel, a semmi tornyaival, de a semmi építészeti eszközökkel nem megragadható.
Az építészet – zárt tér létrehozása.
Az építész által voidnak nevezett üres torony is fallal körülzárt tér.
A semmi a valamihez való viszonyában észlelhető.
A fal nyomatékosan valami.

A másik térforma, negatív földalatti szobor, egy üres könyvtárszoba, könyvnélküli polcokkal az Opera mellett, ahhoz, hogy megláthassuk, meg kell közelítenünk, kékesfehér fénnyel jelentkezik a kövezet alól.
A könyv az ember sűrítménye, külön lélek, a könyv és az ember itt egyre megy.
A füstbe szálltak, a talajjal elkeveredők előtt a hiány felmutatásával tiszteleghetünk.
Hiányozni fogsz, mondjuk egymásnak búcsúzóul, és ez kinél igaz, kinél nem.
Saját hiányunkat pedig nem egyszerű elképzelnünk.

A kristályéjszaka idején ötéves voltam.
A nácik akkor kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam.
Hogy a kereszténység alapja, az ótestamentum nem érvényes többé.
A zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler.
Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.
Tizenkétezres lélekszámú kisvárosomnak ezer zsidó lakosa volt, ma egy sincs.
A gyerekek gázba, tűzbe, füstbe mentek.
Mi négyen – unokatestvérek – egy nappal előbb eljöhettünk, továbbá két iker túlélte Mengele doktor kísérleteit.
A zsinagóga az apám államosított házában működő vasüzlet raktára, gázpalackokkal.
Szeretném, ha a művészetek háza és iskolája lenne belőle, időnkénti megemlékezéssel a zsidókról, akikre két éve egy márványtábla emlékeztet apám házának a homlokzatán.
A háború utolsó évében Auschwitz és Birkenau malma már főként magyar zsidókat őrölt.

Amikor a berlini művészeti akadémia elnöke lettem, felhívtam Ligeti György Németországban élő magyar-zsidó zeneszerzőt, korának egyik legkiválóbbját.
Mondták, hogy nehéz elérni. Egy perc múlva visszahívott, és így kezdte a beszélgetést.
Te, tudod, hol voltam én 1944-ben, október elején?
Nem tudtam.
A házatok mögött, a zsinagógában, amely akkor lóistáló volt, talicskára hánytam a trágyát a lovak alól.
Ligeti beszélt egy magyar katonatisztről, aki a templomba belépve, és látva, ami látható volt, elsírta magát, és azt mondta: Ide jutottunk?
Rajta kívül más nem sírt.

Nagyra értékelem számos német város teljesítményét, hogy az elégett zsinagógákat újjáépítették, vagy legalább a helyüket emlékművel megjelölik. A Soá nyomán a hiány, a lyuk az üresség itt van Európában.
Íme, művészettel is lehet rámutatni.
Hallgassuk és tekintsük meg, hogyan, és mondjunk köszönetet, a pályázat kiíróinak, a pályamunkák elbírálóinak, a díjazottaknak és a mű, a mai este minden résztvevőjének.