Izraeli hetünk emlékére
2010. január 28. / Vári György
Egyik legfontosabb fiatal költőnk, Lanczkor Gábor legutóbbi kötete (Vissza Londonba) bonyolultan szabálytalan képleírásokból épül fel. Itt közölt verseinek tájleírásaiban is megfigyelhető ennek a látásmódnak a hatása. Nemcsak a leírás képzőművészeti metaforikájára gondolok (monokróm, mélység, felület), arra is, hogy a látvány leírása egyúttal elrendezés is, értelmezés, tehát képpé alakítás. A térben, amikor képpé válik, az idő nyomai mutatkoznak meg, válnak szemlélhetővé, akárcsak az évgyűrűk a fákban („dátumok, monogramok, nevek sötétje”), de egyúttal kiolvashatatlanná is, nem őrizhet többet a tájkép az időből nyomoknál, csak mint hiány mutatkozik a térben.
|
|
Lanczkor Gábor |
A második versben is az idő térbeliesülését figyelhetjük meg, a bibliai idő „szervezi” a táj látványát, áttűnik belé. A látásunkat irányító, szervező nagytörténet – a kivonulásé – mutatkozik meg újra előttünk a tél-tavasz váltás idejében. Így lesz az ösvény két szélén egymásra száradt falevelekből a szétnyíló tenger képe, nem mementója a vers roppant erős zárlatában, az idő nyoma a térben, amit a vers figyelme hoz létre.
A harmadik szöveg cserépdarabja idézi a szimbólum görög etimológiáját (sambellin, együvé kapcsolódni, eredetileg egy két részre vágott tárgyat jelentett, a két rész összeillesztése tette felismerhetővé egymás számára tulajdonosaikat), és az edények széttörésének kabbalista mítoszát (a Teremtéskor törtek szét és a Megváltáskor kerülnek a helyükre újra), ezt értelmezi át, köti össze a Siratófallal, mint a Szentély „darabjával”. Itt a hiány messiási várakozás. A cédulára írt kérés, a többi cédulával együtt a Fal részévé válik, a Fal tőlük lesz azzá, ami. Töredék, amely ezért mindig túlmutat önmagán – mint olyan sokszor Lanczkor verseiben. (Képleírásainak egyik mozgatója az a meggyőződés, hogy a festmény mindig lezár, keretez, tehát mindig hiány, de mindig jelzi is azt, ami keretén túl van, mintegy virtuálisan meghosszabbodik, mindig feléd). A fal teste az elmúlt idő nyoma és az eljövendő idő ígérete, térbeli hiánya időbeli meghosszabbodásává válik. Épp így a költészet is, amikor megformálja a teret, mindig meg is bontja az eljövendő irányába – a messiási felé mutat. Ezt tanulhatjuk Lanczkor Gábor itt közölt verseiből.
*
Lanczkor Gábor
Bükk
A felhős semmi-fényben
monokróm tompasággal
ragyog a meredek, havas völgyoldal, mintha mélysége nem lenne,
mélysége-nincs függőleges felületén
sötéten feszülnek sorban egymás mellett a bükkfák
hosszabb-rövidebb törzsei.
Mint egyetlen öreg bükk,
az oldal,
az évgyűrűre évgyűrűvel
világosan odafeszülő kéreg-
bevésett dátumok, monogramok, nevek sötétje.
Mózes
Egyre csak nyílik
a vesszőpalánk-sűrű
sűrű, ahogy lépdelsz benne
előre, ám ha megállsz végignézni
a csupasz fatörzsek moccanatlan erdején,
már össze is zárt előtted.
Úgy nyílik tovább,
mint a Vörös-tenger,
míg a vákuum közlekedőedénye, a tavasz
a hegygerinc déli oldalán
elszívja, és percről percre bomladozó rügyei végébe hajtja testnedveit
a puszta földkupaccá omlott
Sár szörnyetegének
a nyomodban. Reggelre egy népes hangyaboly
állandó bizsergése már ki is váltotta
a tiszta patak démonjai közé szökött
finom idegrendszerét
sár
vizének.
A hóolvadás után egymásra száradt foltos levelek,
a megtömődött barnás
bükk-avar az ösvény két szélén
mint egymásba préselt hullámok metszete
a tenger félretolt vizében.
(Amit ennek…)
Amit ennek a meggyűrt lapnak a tetejéből letépett
papírszeletre írtam
fel,
a Siratófal
papírdarabokkal teletömött egyik résébe tömve
a nagy fehér mészkőtömbök között egyetlen akarat
csak,
s a többivel is egy: amíg két sima oldala, mint a kváderkövek élei voltak,
a letépett papírszelet két tört széléhez,
akár a Fal fölött a Templom hűlt helye,
ez az egyetlen egy odaillő
cserépdarab.
A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon
A lányom születését követő sabbatkor az ő zsinagógájába mentem, ő hívott fel a Tórához, ő írta be Ráhel nevét a nagykönyvbe. Nem is mentem volna máshoz. 1991-ben, az (akkor talán még szépnek hitt)
Teljesen asszimiláns családban nőttem föl az I. kerületben. A Naphegy és a Krisztinaváros volt szűkebb pátriám, ahol minden utcát és minden lépcsőt ismertem. Gyerek- és ifjúkorom egy hajdan jobb napokat
2010. február 21 és 28 között nyílt hetet tartott Európa első Izraeli Kulturális Intézete (IKI), a Paulay Ede utca 1 szám alatt. Az intézet, mely a tervek szerint 2010 őszén nyitja meg kapuit a
