Forrás: Hírszerző

Novák Attila / 2009. július 2.

Nem arról van szó, hogy egy túlélő, aki megpillantja családja gyilkosát, ne tehessen feljelentést az érvényes jogszabályok alapján, hanem arról, hogy ne ösztönözzünk embereket arra, hogy - pusztán anyagi haszon reményében - kutassanak mások múltjában, hiszen az igazságra való törekvés itt átadja a helyét a mohóságnak és az önzésnek.

Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodájának a vezetője, nemrégiben - éppen Bajnai Gordon izraeli látogatásának hetére időzítve - cikket tett közzé a The Jerusalem Postban arról, hogy "Mr. Banjaira" (a szerzőnek egyszer sem sikerült helyesen leírnia a magyar miniszterelnök nevét) nyomást kell gyakorolni azért, hogy a háborús bűnökkel vádolt Képíró Sándort elítéljék.

Képírót, aki csendőrként (állítólag) részt vett az 1942. januári újvidéki vérengzésben, valamint - a vádak szerint - az 1944-es újvidéki deportálásokban, kétszer is elítélték, egyszer 1944-ben, másodszorra pedig a második világháború után. Külföldre szökött, majd 1996-ban visszatért Budapestre, s azóta is éli a nyugdíjasok háborítatlan életét. 2007. február 19-én a Fővárosi Bíróság "végrehajthatatlannak" nevezte a Képíró elleni, a második világháború alatt (1944) megszületett ítéletet, amely egyébként közvetlen felelősséget nem állapított meg.

Zuroff cikkének egyik (és fontos) tanulsága az, hogy az izraeli sajtó számára Magyarország elsősorban mint a holokauszt volt és a Magyar Gárda jelenlegi "vidéke" érdekes. A magyar miniszterelnök - cserébe - meg is ígérte vendéglátójának azt, hogy a maga részéről támogatni fogja a holokauszttagadás büntetőjogi tiltását.

A vendéglátóknak tett gesztus azonban nem feledtethette azt, hogy a magyar politikai és közéletet mennyire megosztja ez a téma , melyet - a jelenlegi körülmények között - sem Btk.-, sem alkotmánymódosítás formájában nem lehet végrehajtani. Minden bizonnyal Bajnai és vendéglátója, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is tisztában volt ezzel a "körülménnyel".

Ám a történetből nem ez a fontos, hanem az, hogy Zuroff vállalkozása mennyire bizonytalan alapokon áll.
 

A Wiesenthal Központ Képíró elleni vádjait ugyanis eddig nem igazolta nyilvános dokumentum. Annak hiányát (és Képíró ezen alapuló védekezését) persze Zuroff "cinizmusnak" nevezte, pedig jogállamban az írásos bizonyíték számít, nem a nemes szándékú morális felháborodás. Az Utolsó Esély Akciót (a Wiesenthal Központ és a Miami székhelyű Targum Shlisi Alapítvány közös szerveződése) meghirdető és reprezentáló történész, sajátos vállalkozás élére állt.

Abból kiindulva, hogy közeleg az idő, amikor már nem lehet üldözni a holokauszt tetteseit, 2002-től Közép- és Kelet-Európára kiterjesztve nagy kampányba kezdett a szervezet, melynek a lényege, hogy információkat lehet eljuttatni egykori háborús bűnösökről, bűntettekről, s a szervezet megpróbálja elérni, hogy megbüntessék az egykori elkövetőket. Az Akció nem ingyen kér szolgáltatást: tízezer euróig jutalmazhatja az informátorokat, az adatszolgáltatókat.

Az eredményeket tekintve - a központ 2008 júliusi adatai szerint - eddig 503 esetet regisztráltak, melyből 99 került a hatóságok látókörébe. A legtöbb ilyen embert Litvániában és Németországban (199 és 90), a legkevesebbet Észtországban és Horvátországban (9 és 14) találtak meg. Az úgynevezett "mások" kategóriájába tartozó világban (Argentína, Ausztrália, Belgium, Brazilia, Kanada, Chile, Cseh Köztársaság, Finnország, Guatemala, Olaszország, Új Zéland, Dél-Afrika, Svédország, Ukrajna, Egyesült Államok) 59 bejelentésből 21 került a hatóságok elé.

Meglehetősen tipikus probléma volt tapasztalható Lettországban, ahol egy ügyész 2003-ban zaklatott egy helyi polgárt, aki információkat juttatott el az Akció számára egy feltételezett háborús bűnösről. Az esetről tájékozódó Zuroff találkozott a helyi főállamügyésszel, aki biztosította őt arról, hogy a minisztérium - panasza következtében - ügyészi bizottság elé állítja a zaklató ügyészt. Zuroff kijelentette, meg kell állapítani, hogy az illető ügyész a saját szakállára tevékenykedett-e vagy felettesei parancsára, merthogy "a kérdés természetesen merül fel, tekintve, hogy Lettország nem volt képes függetlenségének 1991-es visszanyerése óta egyetlenegy náci háborús bűnöst sem megbüntetni".

Ám eltekintve a sok helyen tapasztalható történeti bizonytalanságtól, az egész Zuroff-féle kampánynak számos egyéb problémája is van.

Kezdjük a politikaiakkal: Zuroff cikkében az áll, hogy "most", amikor a Magyar Gárda "masírozik" Magyarországon, a kormánynak ("Mr. Banjainak") egyértelmű és világos jelzést kell adnia a magyar társadalomnak, hogy eddig és ne tovább, s erre jó példa lehet az, hogy bíróság elé citálja Képírót.

Ez a fajta érvelés nem vesz tudomást arról, hogy Bajnai Gordon kormánya a szükséges jogi felhatalmazásokkal rendelkezik ugyan, de - nem tagadva a miniszterelnök e tárgyban tanusított jóindulatát - politikai legitimációja és súlya kevés ahhoz, hogy ilyen üzenetet közvetíthessen a magyar társadalom felé. A Jobbik ideológiáját elítélő Bajnaitól hiába vár ilyet az izraeli közvélemény, mivel az alkotmánymódosításhoz szükséges 2/3-os parlamenti arány nem áll a szocialista kormány (kiegészítve a szabad demokratákkal) rendelkezésére.

Nagyon aggályos az is, hogy az Akció pénzzel jutalmazza az informátorokat, és a (főként) közép-kelet-európai polgárok bejelentéseit pénzjutalommal, baksissal motiválja. Eltekintve attól, hogy ezekben az országokban a pénznek komoly értéke van, Zuroff valószínűleg nem tudja, hogy ebben a régióban - vegyük például csak Magyarországot - a központosított Habsburg-államtól a kommunistákig bezáróan milyen komoly múltra visszatekintő hagyományai vannak a centralizált besúgásnak, feljelentésnek, másoknak az állam - vagy valamilyen központi szervezet - segítségével történő meghurcolásának.

Nem arról van szó, hogy egy túlélő, aki megpillantja családja gyilkosát vagy gyilkosait, ne tehessen feljelentést az érvényes jogszabályok alapján, hanem arról, hogy ne ösztönözzünk embereket arra, hogy - pusztán anyagi haszon reményében - kutassanak mások múltjában, hiszen az igazságra való törekvés itt átadja a helyét a mohóságnak és az önzésnek.

A másik (és súlyosabb) probléma abban áll, hogy Zuroff és intézete úgy viselkedik, mintha a szélsőjobb által vizionált "szupranacionális zsidó büntetőhadjáratot" testesítené meg: kormányokat szólít fel, ügyészeket korhol, miniszterelnököket (akiknek a nevét sem tudja leírni) utasítgat arra, hogy társadalmi-politikai háttértől és a helyi viszonyoktól függetlenül feleljenek meg az Akció elvárásainak, hogy megbüntessék a holokauszt nyolcvanon túl lévő idős tetteseit.

Természetesen a világnak joga van megtudnia azt, hogy kik működtettek egy véres diktatúrát, kik voltak azok, akik a Vészkorszak alatt személyesen gyilkolták le embertársaikat. De ennyi idő múltán ez az eljárás nem hogy nem támasztja fel a holokauszt áldozatait, de szánalmat is kelt a matuzsálemi korú agg tettesek iránt, így szándékával ellentétes hatást ér el.

De van egy további gond is: Zuroffék nincsenek tekintettel arra, hogy a szóban forgó kelet-közép-európai országok egy másik diktatúrán, a kommunistán is keresztülmentek, amelynek lényegéhez tartozott, hogy teljes kontrollt gyakorolt az állampolgárok felett, s annak egyik eszköze ugyanúgy a besúgás és a megfigyelés volt, mint amit most Zuroff pozitíve elvár ugyanezen államok polgáraitól. Pusztán a formai megegyezés miatt ez a diktatúra érzetét keltheti, és azáltal, hogy az ilyen eszközökre támaszkodó Utolsó Esély Akció zsidó szervezet, az antiszemitizmust is erősítheti, holott Zuroff szándéka és szervezetének kontextusa nyilvánvalóan más.

A Wiesenthal Központ ezért jobban tenné, ha megpróbálna tapintatosabban fellépni ezekben az országokban, az arrogancia, a "pénzt információért" - finoman szólva - nem célravezető. Ez nem jelentené a zsidóság ellen elkövetett bűntettek negligálását, de tekintetbe venné, hogy ezekben a társadalmakban a kommunista bűnök sincsenek feltárva, áldozatai nem részesültek pénzügyi kárpótlásban, a holokauszttal való társadalmi szembenézés és párbeszéd sem folyt még le. Ez utóbbit pedig biztosan nem lehet - majd hetven évvel a történtek után - külső nyomással elérni, megvalósítani.

A szerző történész, lapunk szerkesztője.