Szántó T. Gábor Hévíz-díjas

Írta: MTI - Rovat: Hírek - lapszemle

2015-ben a Hévíz Irodalmi Díjat (Hévíz Önkormányzat és a HÉVÍZ művészeti folyóirat díját) Szántó T. Gábornak, folyóiratunk főszerkesztőjének ítélték a lap 2014/1. számában megjelent, A leghosszabb éjszaka című novellájáért. A díjat május 27-én adták át az írónak Hévízen.

Szántó T. Gábor Hévíz díjas

Szántó T. Gábor a díjjal

A díjátadó alkalmából Papp Gábor, Hévíz polgármestere felidézte, hogy az önkormányzat 2011-ben döntött úgy, hogy megújítja a két évtizede létező folyóiratot, 2012 óta Szálinger Balázs költő a kiadvány főszerkesztője.

A Hévíz folyóirat irodalmi díját – amelyet az önkormányzat alapított – harmadik alkalommal adták át, s mint minden esztendőben, ezúttal is az előző évfolyam lapszámaiban publikált írásokból választotta ki a bíráló bizottság a díjra érdemes alkotást.

Első alkalommal – kapcsolódva az Ünnepi Könyvhét eseményeihez – az elismerést Fehér Bélának adták át, aki Egypercesek című írásaiért érdemelte ki azt.

2014-ben, második alkalommal Háy János író vehette át a Hévíz folyóirat irodalmi díját. Az önkormányzat által alapított elismerést 2013-as, Weöres-év kapcsán írt esszéjéért ítélték oda neki.

Idén, 2015-ben a Hévíz Irodalmi Díjat Szántó T. Gábornak ítélték a lap 2014/1. számában megjelent, A leghosszabb éjszaka című novellájáért.

Cserna-Szabó András, a lap szerkesztője felidézte, hogy Szántó T. Gábor A leghosszabb éjszaka című novellája a történelem “sűrítése”, egyetlen napban benne van Közép-Európa 20. századi története. Szálinger Balázs ugyanakkor arról beszélt, hogy a díjazott novella “nem beszél, hanem ábrázolja” a történelmet az irodalom eszközeivel.

A novellában egy felvidéki magyar házaspár szerepel, akiket a második világháború utáni Magyarországra telepítenek ki. Amikor új lakóhelyükre viszik őket, a vályogházban ott találják még azt a kitelepítésre váró sváb családot, amelynek tagjaiért csak másnap jönnek, hogy elszállítsák őket Németországba, így kénytelenek egy fedél alatt tölteni az éjszakát.

A díjnyertes novella:

 

Szántó T. Gábor

A leghosszabb éjszaka

 

Leszállni! döngették meg a vagon ajtaját. Fém ütődött fémhez, talán egy vasrúddal, vagy pajszerral ütötték, s ahogy nyílt az ajtó, zörögve gurult végig a sínen és nagy döndüléssel állt meg.

A tiszt zseblámpával világított be a vagon mélyére. Az öregember öltönyben, nyakkendőben hevert a bevetett ágyon, fejét nagypárnával feltámasztva. Nyakkendője mintha csak néma tiltakozás lett volna a lehetetlen körülmények ellen. A fekete fejkendős asszony retiküljével a másik ágyon ült.

Leszállni! kiabáltak be a vagonba. Megjöttek.

A felvidéki Benkepatonyból, a birtokról, a hatszobás házból még teherautóval vitték őket a majorba. A kijelölt parasztház egy szobájában húzták meg magukat, és bútoraik, holmijaik a csűrben vártak az újabb utazásra. Néhány hét után ismét jöttek értük, lovas kocsi vitte őket Dunaszerdahelyre, a vasútállomásra. Az odavezényelt tisztek idegesen pattogó szlovák vezényszavai visszhangzottak az öregember fejében.

Lekászálódtak a vagonból a sötétben. Ketten segítették le az idősebbeket. A magyar vezényszavakra felugráló katonák, kirendelt helybéliek kezdték lerakodni a bútorokat, utazóládákat, bőröndöket a peronon pislákoló fényekben. Az egymás után sorakozó szekerek, lovas kocsik bakján, rúdra akasztva petróleumlámpák világítottak. Bőröndökben ruhákat, ládában földműves szerszámokat, porcelánedényeket, ezüst étkészletet, bútorokat hoztak magukkal. Az öreg a kedvenc könyveit is becsomagolta.

Hol vagyunk? kérdezte a tisztet.

Hát Taksonyba’. Meg se mondták maguknak?

Az öregember a fejét rázta.

Na, szálljanak fel, intett a tiszt egy lovas kocsi felé, melyen már ültek néhányan.

Megvárnánk, intett a holmijukat rakodók felé.

Ne raplizzon, Szalóczy! nézett papírjaiba a tiszt. Nem lopja el senki a motyójukat. Ezek becsületes parasztemberek.

Az öreg rosszízű célzásnak vette, amit mondott, de nem volt ereje felháborodni. Nem érzett sok különbséget a szlovák katonatiszt és a magyar stílusa között, csak az itteni durvasága még érzékenyebben érintette.

Előhúzta mellényzsebéből vékony ezüstláncon lógó óráját. Fél tizenkettőt mutatott. Az előző éjszakát már a vagonban töltötték, csak reggel indult el a szerelvény. Hajnal felé tudott csak elaludni, odáig azt hallgatta, ahogy felesége visszafojtottan sír a másik ágyon. Az asszony napközben is csak akkor szólt hozzá, ha rá kellett ülnie a vödörre. Forduljon el, mordult rá dühösen, mintha ő tehetett volna mindenről.

Jöjjön, karolt bele feleségébe, és odaléptek a lovas kocsihoz, ahol két katona segítette fel őket a sámlira, onnan léptek fel a platóra.

Ezek Wágnerékhez mennek, nézett papírjaiba a tiszt, ahogy először nagyokat nyögve letérdeltek, majd megfordultak, és a kocsi oldalplatójához támaszkodva leültek. Indulhat!

A katonák felugrottak a platóra, a tiszt a bakra a kocsis mellé. Az hátranézett, s amikor látta, hogy mindenki leült, meglegyintette a lovakat. Meglódult a kocsi, megrezdült a petróleumlámpa, fémváza odakoccant a rúdhoz, elindultak. Az út mentén nyárfák lombjai imbolyogtak és hullajtották szöszeiket az enyhe éjszakai szélben. Némán néztek egymásra az utasok, nem szóltak egymáshoz. Nagyokat döccent a kerék a hepehupás földúton, az öreg felesége háta mögé csúsztatta a kezét, és ő is előre hajolt, ne ütődjön oda gerince minden gödörnél a deszkához. Arra gondolt, hogy a háború előtt a házhoz vezető utat minden tavasszal feltöltötték Benkepatonyban. Az is tönkremegy, gondolta most, ettől keserűség szorította össze a torkát.

Befordult a kocsi egy utcába, és megállt. Valakinek a nevét kiáltotta a tiszt, lekászálódtak.

Isten áldja magukat! suttogták. A tiszt bekísérte őket a házba, egy-két perc múltán ismét feltűnt a kapuban, felszállt a bakra és a kocsi tovább indult.

A következő utcán jobbra fordult a kocsi, majd visszaérve a főútra, balra. Az öreg tekintete végigfutott az utcatáblán: a Sztálin úton haladtak. Kisvártatva ismét húzott egyet a kocsis az istrángon, a lovak megálltak, helyben topogtak. Az öreg a nevüket hallotta a bakról, a tiszt éles hangja parancsolóan hangzott. Megpróbált feltápászkodni, de nem ment könnyen, derekába fájdalom hasított, végigsugárzott a lábán. Meg kellett fordulnia, és ugyanúgy, ahogy leült, ellenkező irányban végigcsinálnia a mozdulatsort, így fel tudott emelkedni, és feleségét is fel tudta segíteni.

A katonák látták, hogy a két öreg nem tud leszállni, kezüket megfogva segíteniük kellett. Hokedlire léptek, onnan nyögve a földre, de lábuk így is bizonytalanul ért talajt. Tornácos vályogházat láttak, két diófával a ház előtt, balra kis szőlőt.

Hátracsúszott a kendő az asszony fején, az öreg rutinszerű mozdulattal igazította volna meg, de felesége dühösen hessegette el a kezét, maga igazgatta főkötőjét, ami alól előbukkant ritkuló ősz haja.

A tiszt is leugrott a bakról. Csizmatalpa tompán puffant az árokparton kiégett fűcsomók közt keményre száradt földön. Mögötte léptek be az udvarba. A tornác boltívei alatt végighaladva, az ablakon át látták, odabent két gyertya világít. A tiszt kopogott, majd meg se várva a választ, lenyomta a kilincset és belépett az ajtón. Szalóczy előre engedte a feleségét, majd ő is belépett a házba.

Tizenéves forma gyereket pillantott meg először a félhomályban. Talán mert mozgott, odavonzotta tekintetét. A földön ült, ott játszott kukoricahéjból és csutkából eszkábált figurákkal. Széles faasztal állt a konyhában, kemence a sarokban. A középkorú férfi fehér ingben, fekete mellényben, posztókabátban ült az asztalnál, az asszony bekecsben a kemence padkáján. Amikor a tiszt rájuk köszönt, félve felemelkedtek.

Ők gyönnek a maguk helyére, mutatott a tiszt az öregre és a feleségére. Össze vannak csomagolva, Wágner? kérdezte.

A gazda bólintott.

Na, akkor legyenek készen. Ahogy végeztünk, gyövünk magukér’.

Mink nem voltunk Volksbundisták, szólalt meg a gazda. Mér’ csinálják velünk, mint a zsi…

Hallgasson, Wágner! Én csak parancsot teljesítek. Lehet, hogy jobb dóguk lesz Németországban, mind itt, mondta a tiszt nem túl nagy meggyőződéssel. Jobb lett vóna, ha az újak egy nappal később gyönnek, nézett az egyik házaspárról a másikra, de hát úgy van, ahogy van. Legyenek békében az indulásig, emelte le tányérsapkáját, törölt egyet homlokán, majd kifordult az ajtón.

Sűrű, tompa csendet hagyott maga mögött. Állt egymással szemben a négy ember.

Másodpercek teltek el így. Nézték, méregették egymást, közben igyekeztek úgy tenni, mintha a másik ott se volna.

A feszült némaságot Szalóczy próbálta oldani. A jövevény udvariasságával és az illemszabályoknak megfelelően köszönt, mintha csak most léptek volna be az ajtón, és bemutatkozott. Némi félszegséggel mondta ki a nevét, mintha szégyellnie kellett volna. A nála fiatalabb házigazda arca megrándult, de nem felelt. Nem fogadta az öreg köszönését sem, nem mutatkozott be és nem is kínálta hellyel. Visszaült az asztalhoz, és feleségének is intett, hogy üljön vissza a kandalló peremére. Csak a gyerek riadt tekintete cikázott a felnőttek között.

Az öreg és felesége állva maradt. Zavarában Szalóczy egy pillanatra elfordította tekintetét, s a konyhával szomszédos helyiségbe pillantott. Ott állt felhalmozva láda, batyu, kosár, benne a család ingósága. Kiürített szekrények feltáruló ajtaját, kihúzott fiókok néma tiltakozását látta a félhomályban, de nem tehetett semmit. Ők is üres házat hagytak maguk mögött.

Nem akarózott leülnie, míg hellyel nem kínálják, de elgyötört felesége láttán elvesztette a türelmét. Visszafojtotta dühét, hogy át kell hágnia a társadalmi formákat, mert a házigazda is ezt tette, és kínálat nélkül húzott ki egy szabad széket az asztal alól.

Mi se önszántunkból jöttünk, szakadt ki belőle.

Le kellett nyomnia feleségét az asztal mellé, aki hozzá hasonlóan zavarba jött.

Felemelt hangja olyan volt, mint az ajtófélfába vágott kés. A parasztot azonban ez se hatotta meg. Mintha nem hihette volna, hogy az öltönyös, mellényes embert az ezüst óraláncával hozzá hasonlóan össze lehet csomagoltatni, vonatra rakni és útnak indítani. Pedig látott már ilyet tavaly, mikor a zsidókat vitték.

Ez a helyzet mindnyájunknak roppant kínos, szólalt meg újra az öreg. Nekünk különösképpen.

A sváb gazda némán ült az asztal mellett. Egy fél szavával se segítette, hogy a jövevények otthon érezzék magukat. Izzott benne a düh, nem érdekelte, önszántukból jöttek-e, vagy kényszer hatására.

Hatszobás házat hagytunk a Felvidéken, és az egész gazdaságot, magyarázta Szalóczy. A lovakat még korábban elvették.

Amikor erre se reagált a másik férfi, az öregnek, mintegy mentőötletként, eszébe jutott valami.

Várjon csak! nyúlt zakója zsebébe, és elővette levéltárcáját és néhány fotót húzott elő a gyümölcsösről, a veteményessel beültetett kertről és a házról. A képeket az utolsó napokban készítette.

Remegő ujjaival lesodorta a gumit, és a fényképeket az asztal fölött a paraszt felé nyújtotta.

Az némán nézte a felé nyújtott kezet, majd egy hirtelen mozdulattal félresöpörte. A fotók az öreg kezéből szanaszét szóródtak.

A földön ülő fiúból kitört a sírás. Szalóczy keze egy pillanatig még a levegőben maradt, mintha várakozna, majd leeresztette. Felesége a széken hátranyúlt és a zakója szélébe kapaszkodott. Férje ránézett, az asszony a szemével intett, hogy ne csináljon semmit. Húzta az öreget, hogy üljön le mellé és hallgasson. Ha másként nem megy, próbálják némán elviselni azt a néhány órát, ami a háziak indulásáig hátravan.

A sváb asszony mozdult hirtelen. Fel se állt, ültéből térdelt a földre, s kapkodta össze a fényképeket.

Tu pischt khoi teaschtmédlé!* mordult rá a férje. Szalóczyék inkább a hanglejtésből értettek, mintsem a helyi német nyelvjárást.

Az asszony nem válaszolt, de felegyenesedve a képeket az asztal szélére csúsztatta. Szalóczy érte nyúlt, maga elé húzta a paksamétát, összegumizta és visszatette a levéltárcájába.

Más nem történt hajnalig. Némán ültek a konyhaasztalnál, egymással szemben. A gazda ébren, az öreg és a felesége egymáshoz dőlve, el-elszunnyadva és felriadva, szomjasan, a sváb asszony a kandalló padkáján, mellékucorodó fia fejével az ölében. Mindannyian kerülték egymás tekintetét.

Hajnalban megérkezett a lovas kocsi az állomásról. A katonák lerakodták a felvidékiek bútorait, bőröndjeit, a háziak holmiját kihordták, felpakolták, majd őket is a platóra parancsolva elindultak az állomás felé.

 

* Nem vagy cseléd!