Senkinek sem kötelező antiszemita cikkeket írni
Bíró-Balogh Tamás (fotó: Hegedüs Gyöngyi, forrás: prae.hu)
Prae.hu: A Mint aki a sínek közé esett című, filológiai jellegű Kosztolányi-tanulmányokat tartalmazó könyved Kosztolányi Dezső szélsőjobboldalinak minősített cikkeivel, munkásságával foglalkozik. A kutatásaid alatt változott a Kosztolányiról kialakult véleményed, vagy ezeket a momentumokat érdekességként tartod fontosnak, korrajzként kezeled, vagy a Kosztolányi-képet jelentősen befolyásoló tényezőkként?
Kosztolányi műveit, mint bárki más, természetesen én is hamarabb ismertem, mint életrajzának részleteit. A középiskolában, az egyetemen úgy olvastuk verseit, regényeit, novelláit, hogy mindezekről egy szót sem hallottunk. Kérdés persze, hogy kellett volna-e egyáltalán. Harmadéves koromban, amikor Olasz Sándor Esti Kornél-szemináriumára jártam, még nem volt hiányérzetem ezzel kapcsolatban – ma már tudom, hogy az Esti Kornél is éppen Kosztolányi szélsőjobboldali politikai újságíró munkásságának következménye. Az egyetem évei után azonban, Lengyel Andrással mind többet beszélgetve, fokozatosan rájöttem: minden életrajzot csak a maga hiányosságival ismerünk. András József Attila-kutatóként szintén talált és talál mind a mai napig ilyen fehér foltokat – pedig a József Attila-szakirodalom és az életrajzi kutatások sokkal jobb helyzetben vannak, mint Kosztolányi esetében. Nagyon sokat köszönhetek Andrásnak, szakmailag és emberileg. Amikor Kosztolányi erkölcsileg megkérdőjelezhető munkásságával szembesültem, és – ahogy mondani szokás – morális válságba kerültem, s a doktori disszertációm témáját is le akartam cserélni, akkor András volt az, aki lebeszélt erről. Beszélgetéseink alatt alakult ki bennem az a nézet: egy alkotóhoz annak negatívumai is hozzátartoznak. Nem szabad polírozni vagy tökéletesre retusálni a képet, mert azzal meghamisítjuk, és végső soron elveszítjük kutatásunk, érdeklődésünk tárgyát. Természetes, hogy átalakult a bennem élő Kosztolányi-kép.
Egyszer a Heti Válasz több ismert filozófus, író antiszemita megjegyzéseit gyűjtötte össze. Kosztolányi nem szerepelt az oldalon. Kosztolányi antiszemitizmusa nagyon furcsa, mert baráti körében nem egy zsidó író volt, s közben folyamatosan írt szélsőjobboldali lapokba. Komolyan vehetőek ezek a politizáló, támadó írásai? Mert mint nagy író, gyakorlatilag bármiről tudott írni.
Egy szélsőjobboldali, antiszemita lapban – mint az Új Nemzedék volt – nem lehetett viccből zsidózni. Kosztolányi antiszemitizmusa ellen gyakran felhozzák ellenérvként zsidó származású barátait, sőt leggyakrabban a szintén zsidó származású feleségét, mondván: hogy írhatott ilyeneket Kosztolányi, amikor a felesége is zsidó volt? Nos, egyrészt nem hiszem, hogy Harmos Ilona véleménye bármit is számított volna ebben a kérdésben, másrészt a barátokkal való szembesítés sem állja meg a helyét, mert sokan évekig nem álltak szóba ezek után Kosztolányival, míg más soha nem bocsátott meg neki. A békéscsabai kiadó, Tevan Andor pedig, aki a tízes-húszas években Kosztolányi legfőbb kiadója volt, és legtöbb munkáját gondozta, terjesztette, jelentős anyagi kárt is szenvedet miatta: nem tudta eladni a politikailag inkorrektté vált Kosztolányi könyveit. És ha azt mondod, hogy bármiről tudott írni, akkor írhatott volna bármi másról is. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy senkinek sem kötelező antiszemita cikkeket írni.
Kosztolányi az elcsatolt területekkel a szülőhelyét, Szabadkát vesztette el. Jellemzően szüksége volt neki is egy ellenségképre. Nem ez az identitászavar, megrendülés vezette őt a szélsőjobboldal felé?
Igen, sokan kizárólag ezzel magyarázzák. Van olyan értelmező is, aki a kollektív traumát hozza fel Kosztolányi mentségeként: hogy sokan zsidóztak ekkor, és Kosztolányi csak egy volt közöttük. Ez, természetesen, téves apologetika. A végső lökést, 1919 végén, persze ez adta meg Kosztolányinak, de ez csak a végső lökés volt. Csáth Géza pár éve kiadott gyerekkori naplóiból elég jól kirajzolódik, hogy ez a deklasszálódott nemesi származású polgárcsalád a 19. század végi Szabadkán milyen szociológiai körben élt: a kisiskolás Brenner és Kosztolányi gyerekek között mindennaposak voltak az antiszemita megnyilvánulások. Be kell látni: Kosztolányi így szocializálódott, és 1919 csak fölnagyította benne az ellenérzéseket, amelyeket később, teljesen tudatosan, újra elrejtett.
