Sellőfarkú kullancsok a Bánki-tónál

Írta: KOLOZSI ÁDÁM/index.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Volt egy zárt, szubkulturális világ a Kádár-rendszerben, amiről 40 év után is legendákat mesélnek azok a lassan öregedő gyerekek, akik valamikor benne lehettek.

A bánki-tavi „magánnyaraltatások” szabadságot és életre szóló impulzusokat adtak a résztvevőknek – mégsem mindenki emlékszik örömmel a gyerekbirodalomra. Hogy kellene gyereket nevelni, hogy lehetne gyereknek lenni? Klasszság és kirekesztés a Néprajzi Múzeumban.

Bánk

Fotók: Néprajzi Múzeum

 

Az unalmas és bornírt Magyar Népköztársaságon belül létezett egy senki által el nem ismert törpekirályság, régenssel, minisztériumokkal, a maga külön törvényeivel és történeteivel. Pipecland minden július elejétől augusztus végéig létezett, lakói 4 és 14 év közötti gyerekek, ottani nevükön bocsok, medvék és boszik voltak. A háromhetes nyaralóturnusok alatt a külvilág szabályai nem léteztek. A hétköznapok helyébe egy másik, fontosabb valóság lépett, saját világrenddel, mitológiával és halálosan komolyan vett játékokkal. Bonyolult szerepjátékok képzeletbeli lényekkel; sellőfarkú kullancsok, kalózok és banditákkal vívott csaták, végtelenített számháborúk – Pipecland meseország volt, de igazabb a felnőttekénél.

Ki az, aki ne ilyen gyerekkort szeretett volna? Miközben a hatvanas-hetvenes években máshol a szokásos ostobaságokat kérték számon a kisiskolásokon is, Bánkon szilvamagköpő és körbemámorversenyeket tartottak. A kinti átélhetetlen politikai rítusok és álközösségek helyett itt kialakult egy önálló hagyományrendszer, amit a gyerekek a magukénak érezhettek. Itt nem kellett elszürkülni, ellenkezőleg: az eredeti, vagány, kreatív gyerekeket tartották sokra. Az ilyen viselkedést klassznak mondták – a szó biztos másképp hangzott akkor, nem olyan mesterkéltnek, mint most. A kiemelkedő „klasszságot” egy vicces fejfedővel jutalmazták; ez volt a medvesapka, a „bánki Nobel-díj”.

Leveleki Eszter

Leveleki Eszter

Erről a kreatív, felszabadító gyerekországról a Néprajzi Múzeum most kiállítást csináltEllenpedagógia a tóparton címmel. Bár az utolsó tábor 1978-ban volt, a magánnyaraltatások legendája még ma is él; vannak, akik szinte szektásan ápolják az emlékét. Annak ellenére, hogy mindez nem volt problémamentes.

A kiállítás előzménye, hogy az AnBlokk Egyesület szociológusai 2011-ben kezdték feltárni a bánki-tavi történetet. Kutatás közben robbant a Sipos-botrány – Magyari Péter remek cikke kellett ahhoz, hogy több mint húsz év után nyilvánosságra kerüljön: a Trefort egykori tanára hosszú éveken át visszaélt népszerűségével, és szexuálisan zaklatta diákjait – és ennek egyik terepéül a bánki-taviakhoz hasonló, azokból kinőtt nyaraltatások szolgáltak.

Komoly játékok

A szexuális bántalmazások Sipos személyes bűnei maradnak, de most már a korábbi táborokról sem lehet a konfliktusokat megkerülve beszélni. A visszaemlékezésekben amúgy is keveredik a lelkes nosztalgia és a régi feszültségekről beszámoló hangok – a kiállításban talán az a legjobb, hogy nem akar ezek között kierőszakolni egyetlen igazságot, mindenkire rábízza, hogy maga rakja össze a saját történetét.

A Kádár-korban mindenesetre teljesen rendszeridegen volt az, amit a bánki-tavi gyerekek a nyaralásokon kaptak. Homogenizálás helyett egyediség, unalom helyett önkifejezés, kötelező szocialista realizmus helyett házi operaelőadások; a korszak levegőjét meghazudtoló mikroklímában virágzott ki ez az igazi ellenkultúra, egyedi, izgalmas és vibráló szellemiséggel.

A magánnyaraltatások az alternatív pedagógiai kísérletekből nőttek ki, abból a közegből, amelyikből a ma is működő waldorfos, montessoris intézmények is származnak. Tulajdonképpen ezek a reformpedagógiai programok fogadtatták el egyáltalán, hogy van önálló gyerekkor; hogy a gyerekek nem pusztán tökéletlen kis felnőttek, és hogy a velük való foglalkozásnak komoly fejlődéslélektanra kell alapoznia. A két háború között a polgári értelmiségben volt erre nyitottság és érdeklődés, de ‘45 után az ilyen alternatíváknak már nem lehetett létjogosultságuk. A bánki-tavi nyaraltatások mégis megmaradtak, még a legkeményebb ötvenes években is.

Ez leginkább egy emberen múlott. A magánnyaraltatások szíve-lelke egy év közben óvónősködő, majd állami gondozottakkal foglalkozó nő volt, akinek a táborok jelentették az igazi életet. Leveleki Eszter nem csak a kulcsos gyerekek szabadidő-problémáját igyekezett megoldani, a komplex fizikai, lelki, szellemi fejlődést célozta meg, miközben erős és kreatív közösséget akart építeni.

A teljes cikk itt olvasható.

 

Címkék:Bánk

[popup][/popup]