Miért olvassunk Vas Istvánt?
Vas István manapság az elfeledett írók népes táborába tartozik, szinte már a bölcsészek sem olvassák. Pedig egy nehéz korszak szemtanúja és krónikása volt, aki letehetetlenül izgalmas emlékiratokban írta meg tapasztalatait és elemzését. Most itt az alkalom, hogy emlékezzünk rá: ma 105 éve született.
Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik már gimnazista korukban hallhattak Vas Istvánról, mint a szocializmus alkonyának költőjéről – bár, hogy már az alkonyatnál tartunk, az nem a verselemzésekből tűnt ki, hanem abból, hogy pont ezidőtájt szeretett magyartanárnőnk három szovjet pártfőtitkár haláláról is tudósította az osztályt gyors egymásutánban. Hogy a versekből kiérezhető rezignáció, az elveszett illúziók fölötti fájdalom a szocializmus alkonyával is összefügghet, igazából csak később értettem meg, miután felfedeztem és egyhuzamban végigolvastam Vas István visszaemlékezéseit.
Lenyűgözött, hogy milyen részletgazdagon és elevenen bontakozik ki belőle a huszas-harmincas-negyvenes évek világa. A magyar irodalom nagy korszaka és körülötte egész társadalmi-politikai közeg – az eltűnt idő. Benne egy esendő, de ellenállhatatlanul rokonszenves személyiséggel, a történtek kitűnő memóriájú elbeszélőjével és elemzőjével. A hat kötet, A nehéz szerelem (1957), a Miért vijjog a saskeselyű? (1981), és az Azután (1991) egy olyan ember életéről és fejlődéstörténetéről ad számot, aki nagyon nehéz történelmi korszakban próbált választ adni a történelem helyzeteire, kérdéseire. Valahol lehangoló, hogy ugyanezekkel a kérdésekkel viaskodunk ma is, ugyanakkor jó tudni, hogy van hova nyúlni, léteznek történelmi tapasztalatok, egy történet folytatásában élünk. Csak tudjunk róla. Vas István úgy tervezte, hogy 1956-ig, a forradalomig jut el az elbeszélésben, ami szimbolikus lezárása lett volna az általa bejárt útnak, ahogy a befejező rész címe is mutatja, a „feloldozás” – sajnos már nem tudta megírni. Az elkészült két fejezetet Réz Pál a Holmiban 1992-ben, az író halála után tette közzé.
A regényfolyam nem csak irodalom-, társadalom- és személyes fejlődéstörténetként, de egy nagy szerelem magával ragadó történeteként is olvasható. Kenyeres Zoltán hívja fel a figyelmet arra, hogy a nem éppen előnyös külsejű és gátlásos Vas sokkal színesebben, hatásosabban tud a szerelem viszontagságairól írni, mint a világszép Kosztolányi, aki inkább a halál költője. Vas István életének legnagyobb élménye a Nagy Etelhez, Kassák Lajos nevelt lányához fűződő szerelem. A gazdag zsidó polgárfiú családjával dacolva lépett az irodalmi pályára, a kommunista Kassák lapjában, a Munkában kezdte karrierjét. Kassák avatta költővé, Eti avatta férfivá. Az „arab sejk” és az egész más társadalmi közegből származó, a gyerekkori éhezéseket soha ki nem heverő „mongol hercegnő” szerelmének útjába a Rómeó és Júliát idéző akadályok tolakodtak. Sem Kassák, sem Vas szülei nem tekintették ezt olyan kapcsolatnak, aminek „van jövője”. Aztán egész más okból nem lett jövője: Eti 1939-ben agydaganatban meghalt. Vas egész életében hurcolta magával ennek a szerelemnek az emlékét, a hiányát. A „nehéz szerelem” után „kettős örvénybe” süllyedt. Második felesége, a megint csak más világból, gazdag alföldi parasztcsaládból származó, talpraesett és bátor Marika bújtatta és mentette a vészkorszak alatt. Annál inkább furdalta a költőt a lelkiismeret, hogy közben végig viszonya volt Szántó Piroskával, a szocialista festőlánnyal, aki aztán a harmadik, élethosszig tartó felesége lett. Még a közvetlen életveszélyben, az ostrom alatt (amit Ottlik Géza lakásában vészelt át) is azon gyötrődött, hogy hogyan léphetne ki szorult helyzetéből. Öngyilkossággal is többször próbálkozott – kudarcait e téren is részletesen leírja – az olvasó nem tudja, sírjon vagy nevessen.
