LMBT emlékmű Tel Aviv-ban

Írta: Zizilend - Rovat: Politika

Tel Avivban emlékművet avattak a szexuális irányultságuk és nemi identitásuk miatt a Holokauszt során üldözöttek emlékére.

Januári péntek dél, Tel Aviv, szikrázó napsütés, kb. óránként egy könnyű zápor. A jó Tel Aviv-iaknak halaszthatatlan élnivalójuk van, – Pedig a péntek itt már hétvége! – értékelem a helyzetet a mellettem lüktető magenta rúzsos Dvorának, ő meg erre, hogy – De hát ez Tel Aviv, zsezsegnie kell a Dizengoffnak! mondom – Dvora, te mégiscsak nyanya vagy már, a dizengoffozás ige is odacsalja a dévaj kunkort a mosolyod szélire -, de mire ezt kimondom, Dvora, aki civilben az önkéntes nyelvtanárom, már elveszett egy magasföldszinti teraszon alsógatyában borotválkozó félistenben, stírölésileg. – Dvora, köszönöm az órát, ha akarsz, zsezsegj velem tovább a Meir parkba, ami szintén zsezseg, mert nagy eseménynek ad helyet ma a Meir Dizengoffról, Tel Aviv első polgármesteréről elnevezett park, avatják az LMBT holokauszt emlékművet.

Dvora méla bazsalya örömmosolyba csap át – Ha nem felejtettem volna el, már ott lennék. Végre nemcsak a zsidó áldozatokra emlékezünk itt Izraelben! – Te ennek örülsz, – mondom – én meg annak, hogy szívből lehet itt rózsaszínű emlékművet állítani, ebben a frankó demokráciában. Mire átzsezsegünk, a park már tele van szivárványszín zászlókkal és emberekkel, az emlékmű rózsaszín. Gyakorlatilag egy háromszögletű ülőalkalmatosság. – Eran, kedvesem, mi lelt, hogy ezt véghezvitted? Szorgalmadért puszi jár! – és Dvora magentája egy kedves ötvenes puttó arcára ragad át.

_72206995_020561064-2

A három gerendából álló pad a következő felirattal németül, angolul és héberül: „A náci rezsim által a szexuális irányultságuk és nemi identitásuk miatt üldözöttek emlékére.” (fotók: timesofisrael.com)

Berlin, Amszterdam, Sydney és San Francisco után, 2014. január 10-én, Tel Aviv is emlékművet avat a holokauszt meleg áldozatainak emlékére. Zsidókra és nem zsidókra egyaránt emlékeztet a három rózsaszín háromszög. Az egyik egy fejreállított rózsaszín betonháromszög, a nácik által a nemi identitásuk miatt üldözöttek megjelölésének leírásával, a második a fordított rózsaszín háromszög maga és a harmadik egy három gerendából álló pad a következő felirattal németül, angolul és héberül: „A náci rezsim által a szexuális irányultságuk és nemi identitásuk miatt üldözöttek emlékére.” Az alkotást Yael Moriah professzor a Meir park tájépítésze tervezte.

Eran Lev, a városi tanács és Merec párt tagja, akin már egy gramm magenta sincs, kezdeményezte a projektet, amely megkapta Ron Huldai, Tel Aviv polgármesterének áldását. Az emlékmű költsége körülbelül 150,000 NIS (9,000,000 Ft) volt.

Mideast-Israel-Holoca_Horo-3-e1389379586146

A fejre állított rózsaszín betonháromszög.

Cuki kis műsor helyett beszédet mond Ron Huldaj, az álfőváros polgármestere, kőkemény önostorozást tart Moshe Zimmerman a Jeruzsálemi Héber Egyetem történész professzora, az emlékmű történelmi szakértője, mintha Dvora diktálta volna neki tollba. De a leghátborzongatóbb Andreas Michaelis, a Német Szövetségi Köztársaság Tel Aviv-i nagykövetének beszéde.

„Hölgyeim és Uraim!

Amikor kisfiú voltam, az 1960-as években, Németországban, a melegeket „175-ösöknek” hívták. Fogalmam sem volt, hogy miért.

Nem sokkal a német állam egyesítése után, bevezették a német büntető törvénykönyvbe a 175. paragrafust. Ez a rendelkezés súlyos büntetést mért a „természetellenes” szexuális viselkedést követőkre és azon férfiakra, akik között szexuális interakció folyt. És ez a rendelkezés több mint száz évig szerepelt a német büntető törvénykönyvben. Ez elég idő volt arra, hogy a 175-ös kifejezés megragadjon a német nyelvben, mint megannyi más becsmérlő szó a homoszexuális emberekkel kapcsolatban. A fiúk így életük korai szakaszában szereztek tudomást a homoszexuális élet bűncselekményi dimenziójáról.

Csakúgy, mint a nyugati világ minden más országában, Németország mélyen homofób társadalom volt a XIX. század végén. A XX. század elején, és különösen az I. világháború után, egy kicsit javult a helyzet. Annak ellenére, hogy továbbra is hivatalos volt a szexuális irányultság bűncselekménnyé nyilvánítása, a Weimari Köztársaságban – Németország háborúk közti demokráciájában – történetesen egy viszonylag modern, progresszív, toleránsabb, Berlinben pedig egy határozottan nyitott társadalom élt.

A német meleg-jogi aktivisták vezetőivé váltak annak a próbálkozásnak, amelynek világszerte a nemzetközi közösség hozzáállásának megváltoztatása volt a célja. Olyan tudósok, mint Magnus Hirschfeld, az első nyilvános meleg-jogi szervezet, a Tudományos Humanitárius Bizottság megalapítója, írók és aktivisták, mint például Adolf Brand igyekeztek a jogszabályok és a közvélemény megváltoztatását kieszközölni.

Elkötelezettségük és a Weimari köztársaság toleranciája önmagában nem volt elég ahhoz, hogy kiharcolják a valódi változást. Minden kísérletük a melegek helyzetének javítása érdekében hirtelen véget, 1933-mal, amikor a nácik hatalomra jutottak Németországban. Akik hamarosan, 1935-ben ki is terjesztették a törvényt. Az elítélések száma megtízszereződött, évente körülbelül 8000-re növekedett. A Gestaponak engedélye volt jogalap nélkül a gyanús bűnözőket koncentrációs táborokba küldeni. 1936-ban Heinrich Himmler vezetésével megalakult „A homoszexualitás és az abortusz elleni harc központja a Német Birodalomban”.

Az elkövetkező években, egészen 1945-ig, mintegy negyvenhatezer homoszexuális személyt ítéltek el a „bűnük” miatt és a koncentrációs táborokban ugyanezért elpusztítottak száma 5000-15000 között volt. A mai Németország magának tulajdonítja a szörnyű bűncselekmények erkölcsi és történelmi felelősségét, amelyeket a náci uralom alatt elkövetett.

Itt Izraelben elsősorban a Soára kell összpontosítanunk. De ezzel együtt nem szabad megfeledkezni azokról a másik csoportokról, amelyek a gyilkos gépezetet üzemeltető Németország áldozatává váltak ezekben a végzetes években.

Ma azokra emlékezünk, akik szexuális irányultságuk miatt szenvedtek, illetve vesztették életüket.

A koncentrációs táborokban a meleg férfiaknak rózsaszín háromszöget volt kötelező viselniük. Ez a jel most a csodálatos Tel Aviv egy forgalmas parkjában jelenik meg. A náci Németország meleg áldozatainak első emlékműve ez Izraelben.

A megemlékezés szervezői külön kiemelték, hogy az emlékmű elhelyezésének jelentése van. A zsidók és más kisebbségi csoportok a náci Németországban nem tartózkodhattak köztereken, nyilvános terekben. Ma ezt a közteret az emlékezésre használjuk. Azáltal, hogy az emlékmű egy nyilvános helyen áll, az önkormányzat hangsúlyozza annak az üzenetnek a fontosságát, hogy az üldözés, bármi legyen az oka, mindannyiunkat érint.

Egy valóban szabad társadalom olyan társadalom, amely elismeri és tiszteletben tartja az egyént, raszra, nemre, származásra, vallásra, vagy szexuális irányultságra való tekintet nélkül. Ez a sokféleség tesz bennünket egyenlővé. Emlékműveket állíthatunk, utcákat nevezhetünk el annak érdekében, hogy ne feledjük, mi történt a múltban. Ezek a legfontosabb emlékeztetőink lesznek a jövőben, ahogyan a kis cédulák, amelyeket magunknak írunk és kiragasztgatjuk őket a házban. Az emlékművek olyanok, mint a kiragasztott cédulák. Csak akkor van értelmük, ha valóban használjuk őket, hogy tisztában legyünk azzal, hogy miért ragasztottuk őket fel és emlékeztessenek bennünket magunkra. A belátás egy hosszú társadalmi folyamat. A történelem tempója gyors, de a tudatunk és a hitünk lassan változnak. Mi legyünk lendületesek!

Mint német nagykövet, büszke vagyok arra, hogy – a közös múltunk atrocitásaival a háttérben – ma már magas szintű igaz barátságot ápolunk.”

Őexcellenciája az utolsó mondatokat könnyekkel küszködve, akadozva mondja, tényleg megható. Kár, hogy Dvora elaludt a napsütésben.

[popup][/popup]