Kegyeletsértés avagy történelmi revízió?

A II. magyar hadsereg 1943. januári-februári doni vereségének évfordulójára kiállítás nyílt a Hadtörténeti Múzeumban. A fél évszázad előtti sorscsapás a magyar történelem egyik nagy tragédiája, többször annyian pusztultak ott el, mint a muhi vagy a mohácsi csatában. Ennek ellenére a pártállamban inkább elhallgatták tényét, mint gyászolták az áldozatul esett parasztot, szabót, lakatost, tanítót, rőföst, hivatásos katonát, a gulagfogságba jutott „szerencsést”. Azt vártuk, hogy a Varsói Szerződés megszűntével a Szovjetunió-ellenes hadjáratról teljesebb képet kaphatunk, újabb tényekkel, dokumentumokkal bővítik az eddig tudottakat. Tévedtünk, ismét elfogultsággal, egy másfajta ferdítéssel találkoztunk.

Az amúgy sem gazdag összeállításnak, amely az 1920-43 közötti hadsereget akarja bemutatni, a háború csak szobányi része. Láthatunk a hadsereg fejlesztésére lelkesítő toborzókat, fegyvereket, egyenruhákat, többségében tisztit, szolgálaton kívüli parádékhoz, tábornoki portrékat, a hősiességet dicsérő színes plakátokat. Olvashatjuk az ország vezetőinek, lapszerkesztőknek optimista szólamait a frontra indulókhoz, nézegethetjük a gyönyörű kitüntetéseket, a csinos ápolónőket, a haditudósítók fényképezőgépeibe nevetőket. Bemutatnak egykori katonai behívókat, de egyet sem a szülőknek, házastársaknak küldött halotti értesítések közül; nem rendítik meg a látogatókat a menekülés rémségeivel, mert arról nem adnak hírt, mintha a történtekre nem gyászolva, inkább büszkélkedve emlékeznének. Azt feltüntették egy tablón, hogy 168 ezer katonája volt a kivezényelt seregnek, de arra már nem jutott hely, hogy szörnyülködjenek a 100-120 ezer halott felett.

És nem emlékezik a kiállítás a páriákra, az 50 ezer munkaszolgálatosra. Azokat, akiket ugyan katonai behívóval kényszerítettek a pokolba, de már fegyvertelenül vitték őket a tűzvonalba, ahol a legmagasabb parancsnoki engedély szolgáltatta ki őket a többnyire szadista tisztek és keretlegények kegyetlenségének. Nem látunk a hómezőkön egyetlen vászonruhás, szandálos sárgaszalagost, a két lövészárok között aknát kézzel szedőt, felgyújtott pajtát vagy kórházat, ahonnan a megnyomorított zsidók ki sem tudtak menekülni, vagy ha megkísérelték, lelőtték őket.

Ezek a rémségek nem a megmenekült 5-6 ezer munkaszolgálatos felnagyított történetei. A leírtakat tapasztalta az akkori honvédelmi miniszter, nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, aki a német-magyar szövetséget Budapest és nem a horogkereszt szempontjából értelmezte, aki a zsidóüldözésből szemben sok tiszttársával nemcsak nem kívánt egyéni hasznot húzni, de igyekezett a törvényeket betartatni, és meg akarta akadályozni különösen a fronton elkövetett egyéni és kollektív embertelenséget. A II. hadseregnél tett látogatása utáni intézkedések során figyelmet fordított a munkásszázadokra. Erről így vall emlékiratában: Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal leszereljék. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen, hogy a teljesítményt ne emberroncsokból kényszerítsék ki. Eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést… Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal…” Azok az urak zsidóbérencnek bélyegezték miniszterüket, s addig jelentgették a németeknél, támadták a szélsőjobboldali képviselők, míg 1943 júniusában lemondásra kényszerült.

Az emlékező kiállítást a honvédelmi államtitkár, Raffay Ernő nyitotta meg. Ő is hallgatott a munkaszolgálatosokról, nagybaczoni Nagyról. Felvetette azonban a II. hadsereg parancsnokának rehabilitálasát, s éreztette, hogy számára a bolsevizmus elleni harc nagyobb erkölcsi értéket jelent, mint a nácik oldalán elvesztett háború negatívuma. Az USA-t, Angliát és más országokat azért nem ítélte el, mert szövetségesei voltak a Vörös Hadseregnek.

Várai Emil