Egy palesztinpárti újságíró színeváltozása

Írta: Hunter Stuart/periszkop.wordpress.com - Rovat: Hírek - lapszemle

Hunter Stuart mindössze egy évet dolgozott Izraelben és a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területeken. Ennyi idő elég volt számára, hogy gyökeresen megváltozzon állásfoglalása a konfliktusról. A Jerusalem Post cikke. 

A szerző 2015-ben (Fotó: JONATHAN BROWN)

2015 nyarán, mindössze három nappal azt követően, hogy Izraelbe költöztem másfél évre, hogy szabadúszó újságíróként riportokat készítsek a térségről, megírtam az izraeli- palesztin konfliktussal kapcsolatos érzéseimet. Egy New Yorkban élő barátom megjegyezte, érdekes lenne látni, hogy az izraeli élet változtat-e álláspontomon. Barátom valószínűleg sejtette, hogy a dolgok másképp festenek majd, ha közvetlen közelről nézem őket.

Ördöge volt.

Mielőtt Jeruzsálembe költöztem volna, teljes mellszélességgel támogattam a palesztinokat.

Mint majdnem minden ismerősöm, protestánsként nőttem fel egy régimódian festői, politikailag korrekt New England-i városkában, ahol majdnem mindenki liberális volt körülöttem. És liberálisnak lenni Amerikában a hiedelmek egész panteonjával jár. Támogatod a pluralizmust, a toleranciát és a sokféleséget. Támogatod a melegjogokat, az abortuszhoz való jogot és az ellenőrzött fegyvertartást.

A hiedelem, miszerint Izrael igazságtalanul sanyargatja a palesztinokat, e panteon szerves részét képezi. Az Egyesült Államokban élő progresszívek zöme szerint Izrael agresszor, elnyomja a szegény, nemes arabokat, akiket oly brutálisan foszt meg szabadságától.

„Azt hiszem, Izraelnek fel kellene hagynia a teljes Gázai Övezet és a Nyugati Part nagy részének az ellenőrzésével” -írtam2015 július 15-én, egy, a jeruzsálemi Bakában levő új lakásom mellett levő parkban üldögélve. A megszállás kolonialista tett, amely semmi másra nem jó, mint hogy szenvedésbe, frusztrációba és kétségbeesésbe taszítsa a palesztinok millióit”.
Talán nem meglepő, hogy ez a nézet nem volt valami népszerű azoknak az embereknek a körében, akikkel az első néhány, Jeruzsálemben – ebben az izraeli mércével is konzervatív városban – találkoztam. A feleségem és én többé- kevésbé véletlenszerűen költöztünk a város zsidó részébe: az első Airbnb szálló, amely elfogadta egy szoba bérlésére vonatkozó kérelmünket, történetesen Nachlaotban volt, ahol még a hipszterek is vallásosak. Következésképpen mindenki, akivel érintkezésbe kerültem, zsidó volt és eltökélten Izrael- párti. Palesztinbarát nézeteimet gondosan lepleztem lőttük, mert túlságosan tartottam tőlük semhogy nagy dobra verjem őket. De biztos vagyok benne, hogy megérezték ellenszenvemet (később rájöttem, az izraelieknek hatodik érzékük van ehhez.)

Az első néhány, Jeruzsálemben töltött hetem alatt folyamatos vitákba keveredtem lakótársaimmal és környezetemmel a konfliktusról és a telepekről alkotott nézeteim miatt. A fehér, angolszász, protestáns New Englanddel ellentétben Izraelben senki nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy udvariasan elkerülje a kellemetlen politikai diskurzusokat. A tel-avivi üvegházon kívül a konfliktus mindenütt jelen van, az élet majdnem minden mozzanatát áthatva. Egyszerűen nem lehet megkerülni.

Az egyik ilyen vita folyamán az egyik lakótársam, egy laza, a harmincas éveinek közepén járó, amerikai -zsidó pasi úgy tűnt, hogy arra célozgat, valamennyi palesztin terrorista. Dühbe gurultam és azt mondtam neki, nagy tévedés terroristának bélyegezni az összes palesztint, hiszen csupán egy törpe kisebbségük támogatja a terrortámadásokat.

Akkor lakótársam egy határozott mozdulattal előkapta a laptopját, rákeresett a 2013-as Pew Research közvélemény-kutatás eredményeire és rábökött a képernyőre. Láttam, hogy a Pew-kutatók a muszlim világ több ezer lakóját kérdezték meg azt illetően, támogatják -e azokat az öngyilkos merénylőket, akik azért robbantják fel magukat a civilek között, „hogy megvédjék az iszlámot az ellenségeitől”.

A közvélemény-kutatás szerint a palesztinok 62%-a tartja teljesen jogosnak ilyen körülmények között a civilek ellen intézett terrortámadásokat.

De nem a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területeken élők voltak az egyetlenek a muszlim világban, akik támogatták a terrorizmust, hanem elenyésző kivételektől eltekintve a muszlim világ valamennyi lakója, Libanonon, Egyiptomon át egészen Pakisztánig és Malajiziáig bezárólag.

Hajnalig huzakodtam a szobatársammal, nem engedve, hogy megnyerje a vitát. De a statisztika szöget ütött a fejembe.

Nem egészen egy hónap múlva, 2015 októberében elkezdődtek a zsidó izraeliek elleni palesztin terrortámadások. Szinte egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy egy dühös, fiatal palesztin ne késelt volna meg vagy ne akart volna elütni valakit a kocsijával. Jeruzsálemben rengeteg erőszakos cselekményt követtek el, néhányat alig néhány lépésnyire attól a lakástól, amelyben a feleségemmel éltem, dolgoztam és ahonnan nap mint nap vásárolni jártunk.
Eleinte nem sok rokonszenvvel viseltettem az izraeliekkel szemben. Tulajdonképpen, be kell vallanom, ellenérzéseket tápláltam. Úgy éreztem, ők az okai az erőszaknak. Legszívesebben megráztam volna őket és a képükbe mondom: „ Hagyjatok fel a Nyugati Part megszállásával, oldjátok fel a Gáza elleni blokádot és a palesztinok is felhagynak azzal, hogy gyilkolásszanak benneteket.” Ha nekem ez annyira világosnak tűnt, nem értettem, ők hogyhogy nem képesek felfogni, hogy ez az erőszak nem más, mint a kormányuk lépéseire adott természetes, bár meglehetősen kellemetlen reakció.

Csak akkor kezdtem világosabban látni az izraeliek szempontjait, amikor személyes tapasztalatot is szereztem az erőszakról. Amikor teljes gőzzel dübörgött a Késes Intifáda (ahogy később a köztudatba vonult), Silvanba, egy lepukkant kelet-jeruzsálemi környékre utaztam egy sztori kedvéért, amelyen dolgoztam.

De alighogy megérkeztem, egy 13 év körüli palesztin kölyök rám mutatott és elüvöltötte magát: „Yehud!”, ami zsidót jelent arabul. Azonnal odasereglett barátainak népes csapata, akik ott lógtak a közelben. Felém rohantak, szemük félelmetesen villogott. „Yehud! Yehud!”– kiabálták. A torkomba ugrott a szívem.

 „Ana mish Yehud”! „Ana mish Yerhud!” (Nem vagyok zsidó! Nem vagyok zsidó!”) – kiáltoztam folyamatosan.

Azt is elmondtam nekik, szintén arabul, hogy egy olyan amerikai újságíró vagyok, aki „imádja Palesztinát”. Ettől lenyugodtak, de azt a pillantást, amelyet felém lövelltek amikor először megláttak, az életben nem fogom elfelejteni. Később, egy ammani házibulin találkoztam egy palesztin pasival, aki Silvanban nőtt fel. ”Ha zsidó lettél volna, valószínűleg megölnek.” – mondta.

Én egy darabban érkeztem haza Silvanból azon a napon .Mások nem voltak ennyire szerencsések. Jeruzsálemben és egész Izrael területén folytatódtak a zsidó izraeliek elleni terrortámadások. Hozzáállásom lassan változni kezdett – talán azért, mert az erőszak először érintett személyesen.

A teljes cikk itt olvasható.

[popup][/popup]