Egy kisfiú Gaudiopoliszban

Írta: Kende Tamás / pilpul.net - Rovat: Hírek - lapszemle

2014-ben már kevesen élnek Gaudiopolisz egykori lakói közül.

gaudiopolisAmikor – évfordulóra, nekibuzdulásból – Gaudipolisz gyermekeit beszéltették, visszaemlékeztették, rendre olyanokat szólaltattak meg, akik az interjúvételek idejében valakik voltak. És ez így szokásos, így van rendjén.

Sorozatunk kilencedik részében egy olyan Gaudiopolisz-lakó szólal meg, aki számomra a legfontosabb: az édesapám. 2014 kora őszén ültünk le, hogy sok-sok előzményt követően elmesélhesse a saját Gaudiopoliszát. Édesapám emlékezetében természetesen keveredtek a gyerekkor emlékei, a koraérett kisgyerek éles látásmódja egy – igaz, nem a korszakkal foglalkozó – levéltáros-történészként is eltöltött felnőttkor minden sajátosságával. Az utóbbi szempontot igyekeztem többórás beszélgetéseink során visszafogni, de az interjúzás műfaja miatt nem volt szabad terelnem egy 78 éves ember időugrásait. Már csak a hitelesség miatt sem.

Apám és szülei 1947 novemberében érkeztek Budapestre Kolozsvárról, ahonnan – mert nem akarták felvenni a román állampolgárságot – igen kurtán utasították ki őket. A háborút követően költözött ki nagyapám Kolozsvárra, ahol – a zavaros gazdasági-pénzügyi helyzetben – textiles külkereskedőként dolgozott (a később Kossuth-díjjal kitüntetett textilmérnök, Földes Pál jóvoltából), és próbálta menedzselni meglehetősen zavaros magánéletét. Borból hazaérve megtalálta feleségét, és fiát, majd azonnal bement az MKP székházába, lévén 1945-ben már másfél évtizedes munkásmozgalmi múlt, és párttagság állt mögötte. Az első pillanattól tudta, hogy nem lesz se hivatásos pártmunkás, sem például a politikai rendőrség főtisztje, holott az itthoni pártvezetők közül mindenkit ismert, és őt is ismerték. Bár hitt „a fordulat” szükségszerűségében, de személy szerint a magyarországi szocialista fordulatot jóval hosszabbnak, és ha tetszik: békésebbnek képzelte. Ebben a hosszú átmenetben pedig igyekezett nem csak családját, de saját magát is eltartani.

A békés átmenetben úgy gondolta, hogy a hagyományok miatt a könnyűipar lesz majd Magyarország húzóágazata. Ráadásul családi alapon volt némi tapasztalata a textilkereskedelem területén is.  Így lett botcsinálta textiles külkereskedő Kolozsváron annak ellenére, hogy az idegen nyelvekben legendásan tehetségtelen volt. Igaz, Kolozsváron akkoriban a magyar volt az a nyelv, amit mindenki beszélt. Apám máig emlékszik arra, ahogy Gróza Péter Kolozsváron tart nagygyűlést, – magyarul… Nagyapám sokáig egyedül (pontosabban nagyanyám és édesapám nélkül) ügyködött külkeresként Budapesten (!), amíg a család mindenféle gyökér nélkül Kolozsváron élt, de egy elvtársi magánéleti botrány miatt utána ment apáméknak.

Amire nagyszüleim házassága rendbe jött, addigra már csomagolhattak is gyorsan, mert kiutasították a családot Romániából. Az egykori kisfiú máig sajnálja a Kolozsváron hagyott kisebb könyvtárat, amit egy jeles művészettörténészre bíztak megőrzésre, ám az nem bírta kivárni apámék újbóli megjelenését, és kivándorolt Izraelbe. Mire apám a hatvanas évek végén újból eljutott Kolozsvárra, már szinte senkit sem talált az 1946-47-es ismerősök közül.

A Kolozsvárról hazaérkező kiscsaládnak Budapesten nem volt lakása. És mert nagyapám már 1945-ben meghozta sorsdöntő elhatározását, esélyük sem volt arra, hogy saját lakást szerezzenek. Az első pillanattól kezdve össze-vissza laktak nagyszüleim, elsősorban ismerősöknél. Volt, hogy akkora „szobában” laktak, ahova már fiuk nem fért be, de volt úgy, hogy egy épp Londonban biológusként ösztöndíjaskodó ismerős (Eörsi István nagynénjének Csanády utcai)  nagypolgári lakásában laktak. A lakások gyorsan változtak. Az iskolaév már elkezdődött, és a lakhatás belátható időn belül nem volt megoldható, így – dehát 1944-45-öt Budapesten vészelte át nagyanyám és apám – ismerősökön keresztül eljutottak Sztehlohoz, aki azonnal befogadta apámat.

Gaudiopolisz gyermektársadalma ekkoriban már meglehetősen sokrétegű volt.

Magját az „idősebb” 44-esek alkották, az életfogytig baráttá lett Szőke Györgyhöz hasonló értelmiségi félárva kiskamaszokkal. Ugyanakkor ebben az időben már jelentős volt az intézménybe a rendőrségről beutaltak aránya is. A Kolozsváron – baloldali családról beszélünk – Makarenkot is olvasott kisfiú számára természetes volt a helyzet.

A teljes cikk itt olvasható.

[popup][/popup]