Hová vezet a J. Street?

Júliusban Obama elnök találkozott az amerikai zsidó szervezetek vezetőivel, ahogy korábban minden elnök tette. Ezúttal azonban hűvösebb volt a partnereivel, ami egyesek szerint annak a politikának a részét képezte, hogy rávegye Izraelt a telepítési folyamat leállítására a megszállt területeken – írja James Traub a The New York Timesban. Amint Obama fogalmazott, „nyolc éven keresztül nem volt a két fél között sem nyíltság, sem előrelépés”.

Forrás: Globusz.net / The New York Times

 

 

Az új amerikai Izrael-lobbi

Ezeket a szavakat egyetlen résztvevő fogadta megelégedéssel, Jeremy Ben Ami, a J Street alapítója és ügyvezető elnöke, amely egy évvel ezelőtt jött létre, és haladó elképzelései vannak Izraelről. Nem véletlen, hogy néhány régebbi, „mainstream” csoport vehemensen tiltakozott a J Street meghívása ellen, mondván, marginális szervezet, amely azonban támogatja Obama közel-keleti politikáját. Ben Ami utóbb a sajtónak elmondta, újradefiniálják azt, hogy mit jelent az Izrael-barátiság. „Nem lehetsz állandóan nem kritikus. Nem fogadhatod el a pártvonalat.”

Az utóbbi évben a J Street költségvetése megduplázódott, elérte a 3 millió dollárt, a lobbisták száma pedig hatra nőtt. Persze ez még mindig semmi a legendás American Israel Public Affairs Committee (AIPAC), a legjelentősebb Izrael-barát lobbi méreteihez képest. A J Street azonban éppen jókor alakult meg: akkor, amikor Obama határozott lépésekre szánta el magát a közel-keleti béke ügyében. Ezek szerint Izraelnek el kellene fogadnia a két állami megoldást. Obamának viszont hazai, elsősorban kongresszusi támogatás kell a politikájához, ezért a J Street első számú feladata most az, hogy a Kongresszusban támogatókat gyűjtsön az elnök mögé.

Az izraeli lobbiról sokan sokat feltételeznek. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint egyenesen ő vette rá Bush elnököt az Irak elleni háborúra, hogy ezáltal garantálják a zsidó állam biztonságát. Ez a lobbi abban mindenesetre sikeresnek bizonyult, hogy ellehetetlenítse a Kongresszusban az Izrael-ellenes hangokat, hogy az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikáját ne lehessen megtárgyalni, aminek „az egész világra kiható fontos következményei vannak”. Igaz, minden lobbi erre törekszik, például a kubai is, de Izrael Állam messze-messze fontosabb Washington számára Kubánál. Az amerikai zsidó lobbi-szervezetek eddig teljesen alávetették magukat a jeruzsálemi kormány akaratának és kritikátlanul elfogadták annak álláspontját minden kérdésben.

Az amerikai zsidó szavazók túlnyomó többsége liberális és demokrata, de ahogy Izraellel együtt a zsidó lobbik az 1980-as években jobb felé csúsztak el, úgy kerültek e szervezetek egyre inkább közös platformra a republikánusokkal. Együttműködtek különböző evangéliumi egyházakkal, amelyek komoly szerepet játszottak a republikánus bázis formálásában, iszlám- és homoszexuálisellenességük pedig már-már szélsőséges méreteket öltött. Bush osztotta Izraelről, a palesztinokról, Iránról és az iszlámista szélsőségesekről vallott nézeteiket. Bush a zsidó lobbisták és a Likud-kormány számára a lehető legjobb elnök volt, aki csak létezett, ettől függetlenül elnöksége alatt Izrael helyzete csak romlott a térségben, háborúkba bonyolódott a Hezbollahhal és a Hamásszal, a béke felé érdemi előrelépés nem történt.

2004 után kezdtek el gondolkodni néhányan (köztük Ben Ami), hogy szükség lenne egy progresszív irányultságú zsidó lobbi-szervezetre, amely megalakulásakor a J Street nevet vette fel. Washingtonban betűkkel jelölik az utcákat, de „J” utca nincs, a névválasztással pedig arra akartak utalni, hogy ilyen hang eddig nem volt hallható a lobbisták között. A csoport támogatói között tehetős üzletemberek vannak, akik fejenként legalább 10 ezer dollárral segítik a szervezetet.

Ben Ami „politikaőrült”, már 14 éves korában Jimmy Cartert támogató röpiratokat osztogatott. A New York-i városi politikában edződött, majd Clinton helyettes belpolitikai tanácsadója volt. Apja a Betar, az egyik Irgunnal szövetséges palesztinai ifjú nacionalista fegyveres csoport parancsnoka volt az 1930-as években, aki később az izraeli jobboldallal szimpatizált. Ben Ami már New Yorkban született. Az amerikai zsidó szervezetek vezetői mind hasonló környezetből származtak, s mindennél fontosabbnak tartották, hogy a holokauszt emlékét megőrizzék, illetve az Izraelre leselkedő veszélyre felhívják a figyelmet.

A J Street nyitott a nagyközönség előtt, bárki betérhet a 30 év körüli munkatársakkal elbeszélgetni. Ennek a fiatal, „posztholokauszt” generációnak már más véleménye van Izraelről és a fenyegetettségéről, mint az idősebbeknek, ami emlékeztethet bennünket a kubaiakra, ahol mostanában tűnnek el azok, akiket Castro forradalma a szigetországból elűzött.

A J Street 2008 nyarán, a kongresszusi választások előtt minden képviselőjelöltnek küldött egy kérdőívet, amelyben az illető nézeteit tudakolták az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikájáról. Ennek eredményeképpen úgy döntött, 41 jelöltet támogat a kampányban (többségük nem zsidó volt). Pénzt internetes adományokból szereztek, ami az új nemzedéki státusz újabb jele. Az egyik támogatottjuk, Donna Edwards marylandi képviselőnő később bírálta Izrael telepítési politikáját és a gázai háborúját. A legfontosabb közel-keleti kérdésekben a J Street hagyományos liberális felfogást vall, ami a „mainstream” csoportoktól balra helyezkedik el. Alapelvei közé tartozik életképes palesztin állam létrehozása a két állami megoldás alapján az 1967-es határok között területcserével. Ehhez hasonló megoldásról tárgyalt 2000-ben Clinton, Arafat és Barak. Ben Ami Jeruzsálem megosztását is elfogadja. A Hamásszal való tárgyalásokkal kapcsolatban pedig azt mondja, amíg közvetlenül nem tárgyalhatunk vele, addig közvetítőkön keresztül kell ezt megtenni a békés egymás mellett élés érdekében.

A szervezet szerint a legtöbb amerikai zsidó osztja ezeket a nézeteket. A Gallup 2007-es felmérése értelmében a háromnegyedük ellenezte az Irak elleni háborút. A J Street több alkalommal is végzett közvélemény-kutatást az amerikai zsidók körében és arra jutott, hogy 60%-uk 40% ellenében elutasítja a további telepek létesítését Ciszjordániában, óriási többségük szerint pedig az Egyesült Államoknak aktívabban kellene részt vennie a béke megteremtésében. A szervezet élesen ellenezte a gázai háborút, amely ellen sajtókampányt is folytatott aláhúzva, hogy „egy politikai jellegű konfliktusnak nem lehet katonai megoldása”. Hiába a 100 ezer támogató, a jobboldal, sőt a centrum is kikerülhetetlenül támadást indított a J Street ellen.

Kérdés, milyen jövője lehet a szervezetnek. Az biztos, hogy az AIPAC-hoz hasonló lobbikkal rendkívül nehéz lesz megbirkóznia. A legnagyobb kihívás kétségtelenül a Kongresszus elkötelezése a béke iránt. Jellemző, hogy ez év tavaszán az AIPAC Kongresszusban köröztetett levelét, amely arra kéri Obamát, hogy deklarálja, Amerika „hű barátja marad Izraelnek”, 329 képviselő írta alá, míg a J Street aktív amerikai békeelkötelezettséget sürgető levelét csak 87-en látták el kézjegyükkel… Az ugyanakkor eredmény, hogy a külügyi bizottság a gázai konfliktus után olyan határozatot fogadott el, mely a Hamász elítélése mellett arra is kitért, hogy „életképes, független és demokratikus Palesztin Államot” kell teremteni.

A legkényesebb pillanat Netanjahu májusi washingtoni látogatásakor következett be. Az izraeli miniszterelnök szerette volna elérni, hogy Obama szabjon határidőt az Iránnal folytatott alkudozásoknak, az elnök viszont a telepítések teljes befagyasztását kérte. Erre Netanjahu semmilyen biztosítékot sem adott. A zsidó állam vezetője később kongresszusi képviselőkkel találkozva figyelmeztetett, hogy ne támogassák a Fehér Ház politikáját. Obama ragaszkodott a települések bővítésének leállításhoz, amit a június elejei kairói beszédében is hangsúlyozott, miközben a lobbi-szervezetek továbbra is Izrael védelméről beszéltek. A napilapokban közzétett fizetett hirdetéseikben azt hangoztatták, „a probléma nem a telepítés, hanem az arab elutasítás”. Egyes zsidó képviselők nehéz helyzetbe kerültek, hiszen nem akartak választani Izrael és az elnök között.

A közel-keleti békére egyébként most nem a legkedvezőbbek a kilátások. Netanjahu elődei, Olmert és Saron belátták, hogy Izrael nem maradhat fenn tartósan demokratikus és zsidó nemzetállamként, ha nem járul hozzá az életképes palesztin állam létrehozásához. Úgy tűnik, Netanjahu nem osztja ezt a nézetet. A két állami megoldásról ambivalens módon nyilatkozik, szóhasználata hajthatatlanságot tükröz, a telepítések befagyasztását pedig elutasítja.

Csakhogy az arab vezetők sem lépnek előre. Mahmúd Abbász túl gyengének tűnik ahhoz, hogy a Hamász fölött visszaszerezze az ellenőrzést. Különben az egész közel-keleti politika változékony korszakát éli. Több arab állam aggódik Irán miatt és nem örül nukleáris ambícióinak. A palesztin probléma pedig akadályozza az Irán elleni egység létrejöttét. Washingtonnak ugyanakkor mindenképpen haladást kell elérnie a békefolyamatban ahhoz, hogy visszaszerezze a hitelességét a Közel-Keleten. Ehhez pedig elengedhetetlen a telepítések leállítása. Cserébe ugyanis Obama rávehetné a palesztinokat és az arab vezetőket a végső kérdések megtárgyalására (államhatárok, Jeruzsálem ügye, a menekültek visszatérése).

A J Street mindent megtesz az elnök erőfeszítéseinek támogatására. Ahhoz egyelőre még kicsi, hogy egyedül kitapossa az utat Obama számára a Kongresszusban, de a méretét kompenzálhatja azzal, hogy nem fél felvenni a kapcsolatot a képviselőkkel.