Saría ante portas?

Az európai baloldal befogadó és jóléti politikája zsákutcába jutott. A konzervatív szerző csak azt fájlalja, hogy a kudarcból sokszor nem a mérsékelt jobboldal profitál, hanem a szélsőségesek.
 

Forrás: Metazin

 

 

„Az utóbbi években a baloldal amúgy is túl rózsásra festett képe megfakult, mert a nyugat-európai szavazók tömegesen fordultak szembe a szociáldemokráciával” – írja a Wall Street Journalben Bruce Bawer, a magát centristának nevező író, aki vallásról, melegjogokról és az iszlám veszélyről szóló írásain kívül verseivel is meglehetős sikert aratott Amerikában.

Az Európába látogató amerikai értelmiségiek évtizedeken át tapasztalhatták, hogy európai kollégáik milyen leereszkedően beszélnek az Egyesült Államokról, ahol, úgymond, a nyers kapitalizmus, a rasszizmus uralkodik, és ahonnan a kendőzetlen világuralmi törekvések erednek.

Az amerikai értelmiség elitje maga is idomult ehhez a felfogáshoz, és az európai modell másolását sürgette. Csakhogy ez a modell most éppen válságba jutott. A szociáldemokrácia két alapelve, a befogadás és a jóléti állam egyaránt kudarcot vallott – véli Bawer.

A muzulmán bevándorlók tömegeit meg se próbálták integrálni, mondván, hogy tiszteletben kell tartani sajátos kultúrájukat. Ennek az lett az eredménye, hogy ma már bizonyos erőszakos bűncselekmények többségét Norvégiától Nagy-Britanniáig a kisebbség tagjai követik el, s ha nem is általános, mindenesetre elterjedt vélemény a bevándorlók és leszármazottaik körében, hogy Nyugaton is be kellene vezetni a saríát, a középkori iszlám büntetőjogot. A közösségen belül jelentős részben működik is a saría, sőt, néha túl is terjeszkedik rajta: Theo van Gogh holland filmrendezőt megölte egy elvakult hívő, amikor 2004-ben feldolgozta a muzulmán családokon belül eltűrt, mi több, természetesnek számító erőszakot.

A politika szinte semmit nem tett azért, hogy e veszedelmes folyamatok megváltozzanak, ezért a közvélemény elfordult a baloldaltól. Jellemző, hogy a homoszexuálisok elleni közterületi erőszakra szerveződő muzulmán bandák akcióinak hatására a korábban a baloldallal rokonszenvező holland melegek többsége mára a jobboldalt támogatja.

Közben a jóléti állam is bajba került, nem utolsó sorban a tömeges bevándorlás folytán. A kelet-ázsiai és indiai bevándorlók körében alacsony a munkanélküliség, annál jellemzőbb viszont a muzulmán tömegek között. Norvégiában például emiatt az északi tengeri olajbevétel már-már teljes hasznát elviszik a szociális támogatások. Bawer szerint az európai jóléti állam homogén közösségben működőképes, ahol a polgárokban él az összetartozás érzése, és ahol az emberek megvetendőnek tartják, ha valaki csak kivesz a közösből, de be nem tesz, pedig tehetne.

Arról nem is szólva, hogy a jóléti államot jellemző magas adószint csökkentette az európai országok versenyképességét. Mindez együttesen idézte elő a baloldal válságát és a jobboldal győzelmeit Dániától Olaszországig.

Csakhogy a csalódott tömegek gyakran nem a mérsékelt erők mögé állnak, hanem a szélsőjobboldalt erősítik. Részben azért, mert az értelmiségi és médiaelit ma is baloldali, és ez a konzervatív pártokat visszatartja a határozott fordulattól. A szélsőjobboldal erősödésének bizonyítékául Bawer az osztrák Szabadságpárt, a Brit Nemzeti Párt, a francia Nemzeti Front és a belgiumi Vlaams Belang sikereit említi.

Igaz, az amerikai sajtó hajlamos a mérsékelteket is lefasisztázni. Ez történt Pim Fortuyn holland politikussal, aki iszlámellenes jelszavakkal ért el választási sikert, mielőtt merénylet áldozata lett volna. Az iszlámot éppen azért támadta, mert például tagadja a nemek közötti egyenlőséget, a sajtó mégis Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlította.

Bawer szerint Fortuyn egyszerűen szabadságszerető volt. De csakugyan nem biztos, hogy a baloldal kudarca a hozzá hasonlóknak kedvez. Hanem – írja Bawer keserű gúnnyal – talán „az iszlamofasiszáknak és multikulturalista megbékítőiknek, akik nem a demokrácia védelmét tekintik feladatuknak, hanem a saríába való minél békésebb átmenetet”. Vagy a fajvédő kriptofasisztáknak.

Egy biztos: ezek után furcsa lenne, ha Európa továbbra is lenézné Amerikát.