2008. december 25.

A fejezetben Jákob gyászáról és az egyiptomi gabonavásárról esik szó. Mikor József halálhírét hozzák, Jákob szabályszerűen betartja gyászt, mert Isten eltitkolja előtte a valóságot. Jákob nem boldogul egykönnyen az élet csapásaival, bajaival: fohászt készít ellenük, egyfajta kámeát, mellyel ráveszi a Teremtőt, hogy tegyen végre pontot a szenvedéseire. Hogyan? Úgy, hogy az Isten neve (El) mellé, odailleszti a „sá-dáj” szót. Ez a szó azóta is fel van „szegezve” minden zsidó otthonban a jobb oldali ajtófélfára (mezuzá).

„El sádáj irgalmazzon nektek” (1Mózes 43, 14), mondja az Írás. Így imádkozik Hozzá minden hászid, a megfelelő időben. Mi az, hogy megfelelő időben?  Rabbi Ábá szerint, megfelelő idő az öregkor. Ha az ember megöregszik, minden képessége elhagyja. Öreg korában az ember azért fohászkodik, hogy lásson a szemeivel, ehessen a szájával, és járjon a lábán. Izsákról azt írják, „Mikor Izsák öreg lett, elhomályosultak a szemei” (1Mózes 27, 1); Jákobról pedig: „Izrael szemei nehezek voltak az öregségtől” (1Mózes 48, 10). A szája nem engedelmeskedik; mikor Bárzilái azt mondja Dávidnak: „ízét érzi-e szolgád annak, amit eszem, és amit iszom, avagy hallja-e még énekesek és énekesnők hangját? Minek legyen hát szolgád uramnak, a királynak még terhére?” (2Sámuel 19, 36).