Szombat előfizetés 2017

Tisa be-Áv a lipcsei egyetemen

Írta: Jekutiel Jehuda Grünwald - Rovat: Hagyomány, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1992Néhány napos vita után apám világítson mécsese belee­gyezett, hogy a pozsonyi jesivába utazzam. Ádáz csatát kellett vívnom, mert mitőlünk nem szoktak Pozsonyba utazni. A mi városunk áldott emlékű rabbija gyakran mondogatta, hogy Pozsony még a szemináriumnál1 is elfajzottabb hely. De miu­tán megnyugtattam apámat, hogy éjjel-nappal a Tanban fogok búvárkodni, végül beleegyezett az elutazásomba. Nagyon megörültem ennek, először is, mivel Pozsonyban fogok tanul­ni, másodszor, mert eljutok a fővárosba, Budapestre az út a városunkból Pozsonyba Pesten keresztül vezetett és ott meg­láthatom a kor óriását, Jichák Juda Goldzihert és más tudósokat.

Nem szégyellem bevallani, eladdig egy betűt sem olvas­tam Goldzihertől, és nem tudtam, miben áll a nagysága. Huszt, Szatmár és Hunfalva jesiváiban nem hallottam felőle, minthogy egy árva kérdést sem válaszolt meg Rambammal kapcsolatban mi dolgunk hát vele? A klojzban2 sem hallottam róla, de azért tiszteltem nagyon ezt az embert, mert Nahum Szoblov (a Ha-Cefira szerkesztője volt akkoriban, amit csak a legbelső szobában mertünk olvasni; nagy név volt számunkra Szokolové) ezt írta nekem többek közt annak ideje; „Talán tudna Ön szolgálni adatokkal Goldziher, Bacher múltját illető­en?” Azt gondoltam, ha Szokolov életrajzi anyagot kér Goldziherről, akkor az biztosan nagy ember, a szó teljes értelmében.

A táskámat anyám töltötte meg testi táplálékkal, apám szellemivel könyvekkel, amikre egy férfinak szüksége van. Mi más mutasson utat egy fiatalembernek, ha nem a szent könyvek, amelyek szerint élünk, belőlük tudjuk, mi tilos ezen a világon, mely csak a Palota előcsarnoka?

Új ruhát öltöttem, aztán a vonaton elmondtam az utazó imáját, és ott találkoztam fiatalemberekkel, akikről egy pilla­nat alatt ki lehetett találni, hogy jesiva-bócherek. Mind egy­szerre beszélt, jó hangosan, nagy zajt csaptak. Jöttömre összenéztek, szavak nélkül, a tekintetükkel tudakolták, kifé­le vagyok és hová megyek. Amikor megmondtam nekik, hogy magam is bócher vagyok és a pozsonyi jesivába tartok, „Szégyen, gyalázat!” meg: „Pozsony a tisztátalanság forrá­sa!” – kiáltották haragosan. „Tisztátalan, tisztátalan!” (Lev. 13:45) – harsogták teli torokból.

Otthagytam azt a fülkét és átmentem egy másikba, ahol gójok ültek. így utaztam egész éjszaka, amíg a reggeli fényben meg nem pillantottam Pest szép városát. Táskámmal a válla­mon elindultam a pályaudvarról, hogy megkeressem a Rum­bach utcát, ahol rokonaim laktak. Némi viszontagság után odaértem, leraktam a táskámat és elmentem.

Hová mész?” – kérdezték tőlem a rokonaim. „Előbb verd le ruhádról az út porát, pihenj, biztos nem aludtak egész éjjel.” „Nem, mennem kell.” – mondtam, mert olyan erős volt ben­nem a vágy, hogy nem voltam se éhes, se szomjas. Mentem, hogy megkeressem a Holló utcát. Meg is találtam, és igazán nagyon irigyeltem azt az utcát, amely napjában többször lát­hatja a nagy embert. A négyes számú háznál láttam egy név­táblát, rajta felirat Goldziher Ignác, első emelet. Fölmentem az első emeletre, megnyomtam a csengőt, és egy fiatalember, akiről később kiderült, hogy rabbiképzős a szemináriumban, ajtót nyitott.

Kit keres?” – kérdezte. „Goldzihert.” – válaszoltam. Beve­zetett egy szobába. „Itt várjon, uram. Mindjárt jön Goldziher.”

Ez a szoba volt a dolgozószobája. Nagy, könyvekkel tele­zsúfolt szoba, néhány ezer könyv és pár száz kézirat. Semmi­féle rendet vagy rendszert nem tudtam fölfedezni. Az egyik széken vagy negyven könyv feküdt, kicsik és nagyok. Úgy éreztem, mintha a szél visszaröpített volna néhány évszázad­dal valami zsidó gettóba, abba a korba, amikor a zsidó el volt szigetelve a külvilágtól, és örömöt, nyugalmat csak a halakha négy rőfjében lelt, ezzel töltötte napjait, és csak a könyvek közt örült a lelke, csak ott volt nyugta. Még a levegő is tiszta volt, mentes minden testi vágytól, örömtől. Minden átszellemült volt az egész házban. Azt gondoltam, bárcsak ebben az álom­világban maradhatnék egész életemben, megvetve az összes hiú gyönyört, egyedül a könyvek közt találva örömet és nyu­galmat. Ebben a pillanatban én voltam a legboldogabb ember a világon, mert sikerül meglátnom Izrael bölcsét.

Így ültem elgondolkozva, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Nem túlzók, amikor azt mondom, az ajtónyitás pillanatában éreztem, hogy a térdeim összekoccannak az ijedtségtől. Idő­sebb férfi lépett be, kezet rázott velem és így szólt: „Goldziher vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.” – „Személyesen szeretném megismerni Nagyságodat.” – dadogtam. Egy kis mo­soly jelent meg a szája szögletében, ami nem is tűnt el, amíg ott voltam.

Jesivába utazik, ugye?” – kérdezte. „Igen, uram, a pozso­nyi jesivába.” – feleltem. „Még most is öröm tölt el” – folytatta a tudós – „ha visszagondolok a lipcsei jesivára, kedves emlé­keim maradtak róla. A sok fáradtság, a szűkös élelem, minden nehézség ellenére nagy öröm visszaemlékeznem azokra a napokra. Bacher volt a társam Lipcsében. Talmudot is tanultunk, mert gyakran kellett talmudi passzusokat megvitatnunk Franz Delitzsch-csel, az igen tudós keresztény professzorral. Szorgal­masan tanultunk, hogy válaszolni tudjunk neki. Delitzsch pro­fesszor rendszerint egy vaskos Gemarával jelent meg a szállá­sunkon, volt úgy, hogy több kötettel. Hányszor kacagtunk, amikor láttuk ezt a keresztény embert (és rámutatott Delitzsch képére), hogy cipel a hóna alatt több kötetnyi Gemarát nap mint nap, a pilpul3 kedvéért. Keresztény volt, ugyanakkor Izra­el népének barátja, a szó teljes értelmében. Sokat tanultam tőle, különösen azt, hogyan tartsam meg Tisa be-Ávot.

Emlékszem, hogy egyszer Tisa be-Ávkor én és a társam, Bacher otthon ültünk a szállásunkon, előttünk sakk, és akkor hirtelen észrevettük az ablakon át, hogy jön hozzánk De­litzsch. A sakktáblát belöktük az ágytakaró alá. Delitzsch megilletódötten nyitott ajtót. Az arca ünnepélyes volt, ez egyszer nem üdvözölt bennünket, egy szót se szólt, csak ránk nézett együtt érző szemekkel. Csend volt a szobában. Kisvártatva így szólt hozzánk:

Barátaim! Együttérzek veletek nagy bánatotokban, de kérlek, ne búsuljatok rossz sorsotok miatt. Végül eljön a hajnal, felkel az igazak napja, és jó napok köszöntenek rátok.”

És méltóságteljesen így folytatta: „Vigasztaljon meg benne­teket az Úr, Cion és Jeruzsálem többi gyászolójával egyetem­ben!”

És távozott.

Azt gondoltam: „Lám, ez a keresztény azt gondolja, Izrael fiai ma egész nap a porban hemperegnek mély gyászukban. Okuljunk belőle.” Bacher is így vélhette, mert mindketten leül­tünk a földre és tanultuk a Kamca-Bar Kamcát és Jeruzsálem pusztulását végig a Gittin traktátusból (55b). Sakknak pedig aznap a közelébe se mentünk.

Ettől fogva igyekszem Tisa be-Ávot méltó módon megtar­tani.

Héberből fordította Vázsonyi Ágnes

Jegyzetek

  1. A pesti Rabbiképzőről van szó.

  2. jiddis szóhasználatban: kisebb imaház, imaterem.

  3. borsos vita, fejtegetés (élőszóban)

A fenti memoárrészlet szerzője Jekutiel Jehuda Grunwald (Grun­wald Lipót, 1889-1955) rabbinikus író és a magyar zsidóság történetének, vallási mozgalmainak héber, jiddis, s egy keveset magyar nyelven is publikáló igen fontos kutatója, aki 1924-ben az Egyesült Államokban te­lepedett le. Az anekdotát bevezető visszaemlékezését kortörténeti érde­kessége miatt közöljük; a szöveg forrása: Appirjon 2 (1924-25), 20-22. A szereplők közül legkevésbé talán Goldziher Ignác (1850-1921) szorul bemutatásra. Nahum Szokolov (1859-1936), aki 1931 és 1935 között a Cionis­ta Világszervezet elnöki tisztét töltötte be, a fent említett Ha-Cefira mel­lett több héber periodikumnak szerkesztője és publicistája, Herzl Altneulandjának héber fordítója. Bacher Vilmos (1850-1913) a Talmud-tudomány, a középkori zsidó bibliamagyarázat, a zsidó-perzsa nyelv és iro­dalom világhírű kutatójaként 1907-től haláláig volt a pesti Rabbi-szemi­nárium igazgatója. Franz Delitzsch (1813-1890) protestáns teológus, korá­nak egyik legragyogóbb hebraistája, a történet idején 1869-ben vagy 1870-ben már lipcsei egyetemi tanár volt.

Címkék:1992-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tisa be-Áv

Egyszer elfelejtjük, milyen Egyszer elfelejtjük, milyen a pusztulás – a lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat s világtérképen az atomvillanás. Egyszer...

A „Hetek ünnepe”

Peszáh első napjától hét héten át számoljuk az „ómert” - ez a hét hét a „sávúót” („svüesz”), „hetek” -, és...

Close