Salomon Maimon: Barátság és rajongás

Salomon ben Josua Maimon (1753-1800), lengyel-litván származású zsidó filozófus, a zsidó felvilágosodás (Haszkala) jelentős alakja, Kant követője és kritikusa. Német nyelvű önéletrajza, melyből az alábbi részlet származik, a Kalligram kiadónál jelent meg.

Lakhelyemen volt egy jó pajtásom, név szerint Mose Lapidot. Egyazon korúak voltunk, azonos dolgokat tanultunk, és külső körülményeink is szinte megegyeztek, leszámítva azt, hogy én már igen korán kinyilvánítottam hajlamomat a tudományok iránt, Lapidotnak ezzel szemben a spekuláció iránt volt hajlama. Igen eszes volt és fejlett ítélőképességgel rendelkezett, de utóbbiban nem akart továbbfejlődni, mintha megelégedne a pusztán egészséges értelemmel. Ezzel a barátommal gyakran beszélgettem kedvenc témáinkról, különösen a vallás és a morál kérdéseiről.

Mi voltunk az egyetlenek a településen, akik nem csak utánozni mertek dolgokat, hanem mindenről önmaguk is gondolkoztak. Természetes volt tehát, hogy mivel a véleményünkben és a cselekedeteinkben mindenki mástól különböztünk a gyülekezetben, fokozatosan elkülönültünk tőlük, miáltal egyre rosszabb helyzetbe kerültünk, hiszen mégiscsak közösségben kellett élnünk. És bár észleltük ezt, mégsem akartuk feláldozni kedvenc hajlamainkat semmiféle világi érdeknek. Eme veszteség miatt úgy vigasztalódtunk, ahogy tudtunk, állandóan a dolgok hiábavalóságáról, a közönséges emberek vallásos és morális tévelygéseiről beszéltünk, magukra az emberekre pedig egyfajta nemes büszkeséggel és megvetéssel pillantottunk.

Különösen gyakran nyilatkoztunk az emberi hamisságról à la Mandeville.[1] Például egyszer himlőjárvány tört ki a településen, és sok gyermeket ragadott magával. Összegyűltek a község vénjei, hogy felderítsék a titkos bűnöket, amelyek miatt e büntetést elszenvedik (ugyanis annak tekintették azt). A foganatosított vizsgálatból kiderült, hogy egy, a zsidó nemzethez tartozó fiatal özvegyasszony túlzott szabadossággal bánik a fogadó néhány férfi vendégével. Érte küldtek, de minden faggatózás ellenére nem tudtak többet kiszedni belőle, mint hogy ő ugyan ezeket az embereket, akik nála méhsört fogyasztottak, mégpedig olcsón, szívélyes előzékenységgel fogadta, egyébként pedig semmiféle bűnnek nincs tudatában. Indícium hiányában már éppen el akarták bocsátani, amikor beviharzott egy idősebb matróna, bizonyos F. asszonyság, és kiáltozni kezdett: korbácsoljátok meg! korbácsoljátok meg! de abba ne hagyjátok addig, amíg be nem ismeri gaztettét! Ellenkező esetben titeket sújt megannyi ártatlan lélek halálának bűne! Lapidot, aki velem együtt tanúja volt a jelenetnek, így szólt: Barátom, gondolod, hogy F. asszonyság pusztán a szent buzgalom és a legmagasztosabb érzések által elragadtatva, a legfőbb jó érdekében vádolja ezt a nőt? Ó, nem! Csak azért haragszik az ifjú hölgyre, mert az még tetszetős, miközben ő erre igényt már nem tarthat többé. Én pedig biztosítottam a barátomat, hogy teljes mértékben az én felfogásommal egyezően ítéli meg az ügyet.

Lapidot szegény rokonsággal rendelkezett. Apósa zsidó templomszolga volt, csekély jövedelmével csak igen nyomorúságosan tudta élelmezni a családját. Ezért a szegény embernek péntekenként a legváltozatosabb szidalmakat és szitkokat kellett végighallgatnia a feleségétől, amiért a szent szombathoz elengedhetetlen kellékekről sem tudott gondoskodni. Lapidot mindehhez a következőt fűzte még: anyósom azt akarja elhitetni velem, hogy őbenne csupán a szombat tisztelete buzog. Nem, valójában még szentebb pocakját tiszteli mindössze, mert nem tömheti tele tetszése szerint: az ünnep csak ürügyül szolgál neki.

Mivel akkoriban a várost körülölelő várfalon sétálgattunk és az emberek efféle megnyilvánulásai alapján azon közismert hajlamukról beszélgettünk, hogy hogyan tévesztik meg magukat és másokat, így szóltam Lapidothoz: Barátom, legyünk igazságosak, cenzúránk ránk éppúgy legyen érvényes, mint másokra. Talán nem éppen a körülményeinkhez nem illő kontemplatív életmód-e a következménye tehetetlenségünknek és restségre való hajlamunknak, amit a dolgok hiábavalóságára reflektálva próbálunk támogatni? Meg vagyunk elégedve jelenlegi körülményeinkkel, de miért? Mert nem tudjuk megváltoztatni őket, ha előbb nem győzzük le a restségre való hajlamunkat; minden, rajtunk kívül álló dologgal szembeni megvetésünk ellenére sem tudunk védekezni azon titkos vágyunk ellen, hogy jobban étkezzünk és a jelenleginél jobban öltözködjünk. Korholjuk J., N., H. stb. barátunkat mint hiú, érzéki vágyaikhoz ragaszkodó embereket, amiért hátat fordítottak a mi életmódunknak és csupán erőikhez mért ügyletekbe fogtak, de miben áll a mi, övékénél kiválóbb tulajdonságunk, ha mi ugyanúgy követjük restségre való hajlamunkat, mint ők a sajátjukét? Próbáljunk meg erre az erényre pusztán annyiban szert tenni, hogy legalább bevalljuk magunknak azt az igazságot, mely szerint ők nem különleges vágyaik kielégítését, hanem a közjó iránti hajlamukat adják meg cselekedeteik okaként. Lapidot, akire nagy hatást gyakoroltak szavaim, bizonyos melegséggel válaszolt minderre: Barátom, tökéletesen igazad van! Ha már most sem vagyunk képesek hibáink kijavítására, akkor legalább ebben ne ámítsuk magunkat és hagyjuk nyitva a javulás útját.

Efféle beszélgetésekkel töltöttük legkellemesebb óráinkat mi, cinikusok, s közben olykor önmagunkon is jól szórakoztunk. Lapidot például, akiről már cafatokban lógott ócska, piszkos ruhája, és egyik kabátujja teljesen levált a ruha többi részéről, mivel arra sem volt képes, hogy megjavíttassa, gombostűvel szokta ezt a leszakadt ruhaujjat visszatűzni, és ilyenkor tőlem megkérdezni: nem úgy nézek-e ki, mint egy slahcic (lengyel nemes)? Én meg szétszakadt és elöl teljesen szétnyílt cipőmet nem tudtam eléggé dicsérni, mondván: egyáltalán nem nyomja a lábam.

Hajlamaink és életmódunk egyezése (bár tehetségünk különbözött) mindennél kellemesebbé tette beszélgetéseinket. A tudományok iránt én jobban vonzódtam, és jobban törekedtem arra, hogy ismereteim alaposak és helyesek legyenek, mint Lapidot. Ő viszont élénk képzelőerővel bírt, ebből következően az ékesszólás és a költészet iránt neki volt nagyobb tehetsége. Ha valamilyen új gondolattal hozakodtam elő, barátom ugyanezt egy csomó példával volt képes megvilágítani és egyúttal érzékletesebbé tenni.

Vonzalmunk odáig terjedt, hogy ha csak lehetett, éjjel nappal együtt voltunk, előbb látogattuk meg egymást, és csak utána a családunkat, amikor hazalátogattunk nevelőtanári munkánkból; sőt, végül már a szokásos imaórákat is kezdtük elhanyagolni. Előbb Lapidot vállalta, hogy bebizonyítja: még a talmudisták sem mindig a zsinagógában végzik imájukat, hanem néha a tanulószobájukban. Majd azt is bebizonyította, hogy nem minden szükségesnek tartott ima egyformán fontos, hanem némelyik teljes mértékben mellőzhető, de még a szükségesnek tartott imákból is egyre többet csíptünk le, míg végül már mindet elhagytuk.

Egyszer aztán, amikor imaidőben a várfalon sétálgattunk, így szólt Lapidot: Barátom, mi lesz belőlünk? Hiszen már nem is imádkozunk!

Én: Hát te mit gondolsz?

L: Isten könyörületességére hagyatkozom, aki biztosan nem fogja szigorúan megbüntetni gyermekeit ezért a csekély hanyagságért.

Én: Isten nem csak könyörületes, hanem igazságos is, ezért nem sokat segíthet rajtunk ez az érv.

L: Hát akkor mit gondolsz?

Én, aki Maimonidesz nyomán már helyénvalóbb fogalmakkal rendelkeztem Istenről és a vele szembeni kötelességről, így válaszoltam: – A mi dolgunk csupán a tökéletesség elérése, mégpedig Isten megismerése és cselekedeteinek példája révén. Az ima pusztán az isteni tökéletesség felismerésének kifejeződése, és – ennek a felismerésnek az eredményeként – csupán annak a közönséges embernek szól, aki magától nem képes eljutni erre a felismerésre, és ekképpen az csak az ő felfogóképességéhez van igazítva. Minthogy azonban mi belátjuk az ima célját, és közvetlenül el tudunk jutni hozzá, ezért mint fölösleges dolgot teljes mértékben nélkülözhetjük. Ez az érv mindkettőnk számára nagyon megalapozottnak tűnt. Elhatároztuk hát, hogy kerülni akarván a botrányt, reggelenként talitunkkal (imasál) és tefillinünkkel (imaszíj) indulunk el otthonról, de nem a zsinagóga felé vesszük utunkat, hanem kedvenc helyünkhöz, a várfalhoz megyünk; így aztán szerencsésen megmenekültünk a zsidó inkvizíciós bíróságtól.

Mint a világon minden, ez a túlfűtött kapcsolat is egyszer véget ért. Mivel mindketten megházasodtunk, és házasságaink meglehetősen gazdag gyermekáldást hoztak, tanítói állásokat kellett vállalnunk, hogy családunkról gondoskodni tudjunk. Emiatt aztán gyakran különváltak útjaink, és később már csak évente néhány hetet tudtunk együtt lenni.

 

Részlet Salamon Maimon önéletrajzi regényéből (Tizenhetedik fejezet)

Forrás: Salamon Maimon: Lebensgeschichte, Karl Philipp Morritz, Vieweg, 1792.

Németből fordította: Uri Asaf és Rácz Péter

[1] Bernard de Mandeville (1670-1733), holland filozófus.