Szombat előfizetés 2017

A holokauszt emlékezete és a zsidó vallásjog

Írta: Oberlander Báruch - Rovat: Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Megemlékezni mártírjainkról – rendkívül fontos feladat, és az évszázadok során a zsidóságnak sajnálatosan sok lehetősége volt ennek mikéntjét meghatározni. A holokausztra való megemlékezés azonban nagyon összetett kérdés, amit több szempontból, sok oldalról lehet megközelíteni. Az alábbiakban a – teljesség igénye nélkül – felvázolok néhányat a felmerülő szempontok közül, amikkel betekintést nyerhet az olvasó a témával kapcsolatos háláchikus kérdésekbe.

Oberlander Báruch (forrás: zsido.com)

Oberlander Báruch (forrás: zsido.com)

Az emléknapok története

A II. világháború pusztítására számos emléknapot jelöltek ki. Legszélesebb körben ismert ezek közül az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadulásának napja, január 27., amit az ENSZ 2005. november 1-én jelölt ki a holokauszt nemzetközi emléknapjának.

Magyarországon 2000-ben született döntés az egységes emléknapról, a helyi megemlékezések mellett. Ennek alapján a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját április 16-án tartják országszerte, azon a napon, melyen a magyar rendvédelmi és közigazgatási szervek megkezdték 1944-ben az első gettók felállítását Kárpátalján. Jelentős megemlékezés még a Budapesti Zsidó Hitközség által évente szervezett ünnepség, amelyet a pesti gettó 1945. január 18-án történt felszabadításának évfordulóján tartanak.

Ezek, és az ezekhez hasonlóan kitűzött megemlékezések azonban a polgári dátumhoz kötődnek és több szempontból sem felelnek meg a zsidó „emlékezetpolitikának”, hiszen háláchikus érvek nem jutnak kifejezésre a napok kijelölésében.

A megemlékezés háláchikus ideje

Ezek között a háláchikus érvek között elsőként kell említeni a megemlékezés természetes idejét: a halál dátumát, vagyis a jorcájtot, amelyen a héber dátum szerint megemlékezhetünk elhunytjainkról és kádist mondhatunk értük[1]. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy mi van, ha nem tudjuk a halál pontos dátumát, mint a holokausztban meggyilkoltak közül millióknak. Ilyenkor ki kell jelölni egy napot, és az válik a jorcájt napjává[2]. Ez azonban nem olyan „erős”, mint egy igazi jorcájt, így például, ha ketten akarnak a halottjuk jorcájtján előimádkozni, akkor azé az elsőbbség, akinek valóban jorcátja van, azzal szemben, akinek ez a kijelölt napja[3]. Mi alapján lehet meghatározni, kijelölni egy jorcájtot?

Egyik vélemény szerint[4] az elhunyt születési dátumán legyen a megemlékezés. Ennek alapja az, hogy a Talmud szerint[5] a cádikok azon a napon halnak meg, amikor születtek, így például Mózes ádár 7-én szültett és hunyt el[6]. A zsidó hagyomány szerint a mártírok, mint a holokauszt áldozatai is, cádikok, így ez alapján úgy gondolták, legyen a születésük dátuma a jorcájt. Ez azonban nem lett elfogadott, elsősorban amiatt az ellenérv miatt, hogy a mártírok, mivel meggyilkolták őket, nem a „megfelelő” dátumon haltak meg[7].

Egy másik javaslat az volt, hogy egy körülbelül kiszámolt dátumot válasszanak a jorcájt napjául. Így például azoknak a deportáltaknak az esetében, akiket azonnal a gázkamrákba vittek, viszonylag könnyű meghatározni egy ilyen napot: a deportálás másnapját vagy harmadnapját. Ez végül eléggé bevett gyakorlattá vált, nagyapám például támuz hó 19-én mondott 32 meggyilkolt rokon után kádist, mert őket támuz 17-én deportálták Újpestről. Más esetekben azonban, például azoknál, akik munkaszolgálatosok voltak, nehezebb kiszámítani, mikor halhattak meg.

A magyarországi deportálások többsége nyáron zajlott. Gyerekkoromban a brooklyni Williamsburgban éltünk, egy olyan környéken, ahol magyar holokauszt-túlélők ezrei laktak, akik mind ebben a nyári időszakban mondtak kádist meggyilkolt rokonaik után. Emlékszem, hogy támuz hónapban, ami nyáron van, a pápai zsinagógában volt a falon egy tábla egy egész sor szabállyal arra, hogy kinek van elsőbbsége előimádkozni vagy arra, hogy a Tórahoz hívják. Erre azért volt szükség, mert olyan sokan voltak, akik a halottaikra emlékeztek, hogy lehetetlen volt mindenkinek pl. előimádkozni. A szabályok szerint elsőbbsége volt annak, aki biztosan tudta a halál dátumát, aztán annak, aki abba az adott zsinagógába járt mindig imádkozni, aki szakállt növesztett és így tovább. Bár ma már sajnos sokkal kevesebben vannak a túlélők, akik előimádkozzanak, mégis három éve, amikor támuz 17-én voltam ott és mondtam kádist édesapám után – alig jutottam egy-másfél óra után sorra.

Megemlékezések Izraelben

1948. decemberében az izraeli rabbinátus is foglalkozott már a kérdéssel, és azt a döntést hozta, hogy kijelölik tévét hó 10. mint a gyász és megemlékezés napját a holokausztban meghalt azon mártírokért, akiknél a halál ideje nem ismert.

Két évvel később, 1950 decemberében, megerősítették a döntést, kiegészítve azzal, hogy ez a dátum teljes jorcájtnak számít minden szempontból: így a kádis-mondásra, az elhunyt emlékére történő talmudi Misna-tanulásra valamint emlékmécses gyújtására is, annak a milliónyi mártírnak, akinek az esetében nincs semmi kiindulási alapja a jorcájt dátumának kijelölésére.

Honnan jött ez a dátum? Tévét hó 10. történelmi böjtnap, amelyen számos tragikus esemény történt a zsidó történelemben[8]. Ezen a napon babiloni király, Nebukadnezár körülvette Jeruzsálemet[9], valamint több háború, pogrom és pusztítás is történt ezen a dátumon, így az izraeli rabbik ezzel kapcsolták össze a holokauszt megemlékezést.

1951-ben a Knesszetben merült fel legközelebb a kérdés, amikor is a nem vallásos baloldali kormánypárt április 19-ét, az 1943-os varsói gettólázadás kezdetét javasolta a megemlékezések dátumának. Az ennek megfelelő héber dátum történetesen a Peszáchot megelőző nap volt (niszán 14.) – így úgy döntöttek, az ünnep utáni legközelebbi héber dátumot, niszán hó 27-ét jelölik ki. Ekkor az emléknap „a Soá és a gettófelkelés napja” (Jom hásoá umered hágitáot) elnevezést kapta. 1953-ban, a Jád váSem törvény tárgyalásakor ezt „a Soá és a hősiesség napja” (Jom hásoá vöhágvurá) névre változtatták. 1959-ben a vallásos képviselők erősebben emelték fel szavukat annak érdekében, hogy tévét 10. legyen az emléknap, ám a baloldal a korábban kijelölt április 19-ét támogatta. A hivatalos megemlékezés „a Soára és a hősiességre való emlékezés napja” (Jom házikáron lásoá völágvurá) néven niszán hó 27. maradt.

Tudni kell, hogy ebben az időben Izrael állam nem szívesen foglalkozott a holokauszttal, az újjáépítésre koncentráltak. Ez a vita a vallásos és nem vallásos izraeliek között egy nézőpontbeli kérdésről szólt: a vallásosok a mártírokra akartak emlékezni és a pusztulásra, összekapcsolva a holokauszt pusztítását történelmi balsorsunkkal. A baloldaliak pedig a lázadást és a fegyveres önvédelmet akarták hangsúlyozni, hisz az áldozatok egy része az életéért harcolt, ezért választották az emlékezéshez a varsói gettólázadást, ami jobban beleillett az új politikai állam szemléletébe[10].

Ezt a szemléletet látjuk a mai napig az izraeli megemlékezéseken. Ezen a napon két perc néma csenddel és félárbocra eresztett zászlókkal tisztelegnek a mártírok előtt – a megemlékezésnek ez a formája nem igazán jellemző a zsidó hagyományokra, hanem a katonai tiszteletadás szimbólumai. A megemlékezés 1961-ben, az Eichman per kapcsán kezdett zsidósabb arculatot kapni. Ekkortól a módosított törvény előírja, hogy a megemlékezés napjának előestéjén minden szórakozóhely zárva tart és az emléknap zsidó szokás szerint naplementétől másnap estig, a csillagok feljöveteléig tart.

A két megemlékezési dátum nem tudta egymást „kioltani”, így azóta is párhuzamosan futnak[11]: vallásosok Izraelben tévét 10-én emlékeznek, az állami ünnepségek niszán 27-én zajlanak. Saját tapasztalatom alapján azt mondom, hogy a tévét 10. a diaszpórában nem annyira terjedt el. Az általam jól ismert williamsburgi magyar túlélők, akik között én felnőttem, ezt nem ismerték egyáltalán. Ennek oka részint az lehetett, hogy ők távol tartották magukat az ilyen „cionista” kezdeményezésektől. Másrészt – az éveken át tartó lengyel mészárlással ellentétben – a magyar deportálások pár hónap alatt lezajlottak, és nagyjából lehetett tudni, hogy azok, akiket deportáltak és gázba mentek, nyáron haltak meg és nem a téli tévét hónapban.

Magyarországi vallási megemlékezések

A téma mélyebb áttekintéséhez ismerni kell egy másik szomorú dátumot a zsidó naptárban – sziván 20-át. A II. keresztes hadjárat (1171) idején rengeteg zsidó halt mártírhalált. Abban az évben Blois-ban, Franciaországban egy vérvád miatt sziván 20-án 32 zsidót gyilkoltak meg. Ennek emlékére hirdette ki az orleánsi Jáákov rabbi, a Talmudi Toszáfot egyik szerzője ezt a napot böjtnapnak elsősorban a blois-i zsidóknak, ami később kérésére elterjedt szokás lett egész Franciaországban. Visszamenőleg ezen a napon emlékeztek meg az I. keresztes hadjárat idején (1090–1096) meggyilkolt mártirokra is, ez a héber évszám alapján Gzérot TáTNU-ként (גזירות תתנ”ו) ismert.

Majdnem ötszáz évvel később, 1648-49-ben, a héber évszám alapján Gzérot TáCh vöTáT-nak (גזירות ת”ח ות”ט) ismert lengyelországi Hmelnyickij féle kozák felkelés idején tomboló pogromban ismét rengetegen haltak meg. Ennek emlékére 1651-ben a Váád árbá árácot, vagyis A négy ország központi bizottsága úgy döntött, hogy sziván 20. legyen a lengyel és ukrán zsidóknak emlék- és böjtnap. Ehhez később a litvánok is csatlakoztak, és sokáig elterjedt szokás volt[12].

A II. világháború után, 1946 májusában úgy döntött a budapesti központi ortodox rabbinátus, hogy ki kell jelölni a magyar zsidók számára a holokauszt áldozatainak emlékére egy böjtnapot. Mivel sziván 20. a nagy deportálások idejére esett, így nem hoztak létre egy új böjtnapot, hanem a korábbi, már hagyománnyal bírót kibővítették.

Ennek tiszteletére kiadták egy füzetben az összes imát és költeményt, amit korábban erre a böjtnapra írtak. Az előszóban arra kérték a magyar zsidókat, hogy sziván 20-án gyűljenek össze, férfiak és nők egyaránt. Előírták, hogy 15 és 55 éves kor között egész napot böjtöljenek mind, míg a terhesek és szoptatósok, valamint a gyengék, betegek csak a legkorábbi minchá (délutáni ima) időpontja utánig, vagyis kb. 13 óráig tartsanak böjtöt. Az, aki ennyit se bír, az kérjen rabbinikus útmutatást. Azok, akik koruknál fogva kiesnek a böjti előírásból, vagy egészségi állapotuk miatt egyáltalán nem tudnak böjtölni, adjanak egy napi étkezésnyi összeget cödokóba, adományba. Ha a böjt péntekre esik, nem teljes napot böjtölnek.

Szintén az előszóban rögzítették az emléknap teljes menetét: előző este tanuljanak talmudi Misnát és mondjanak a mártírok emlékére Kádis dörábánánt. Sziván 20-án 11.30-tól nem szabad dolgozni és a boltokat minchá utánig be kell zárni. Lehetőleg egy központi zsinagógában gyűljenek össze az emberek, de ha túl sokan vannak, nyissanak újat, hogy mindenki elférjen. Először fél óra hosszat mondjanak zsoltárokat, majd a rabbi dróséja (vallási tárgyú beszéde) következzen, amiben felkér mindenkit a megtérésre és a jócselekedet gyakorlására. Ezután mondjanak kádist mindazokért, akiknek nem maradt senkije, aki emlékezzen rájuk. Ezt böjtnapi Tóraolvasás, ima és a fent emlitett Szlichot költemények felolvasása kövesse. Ezután elvonultak a temetőbe is imádkozni. Végül estefele csináljanak egy Szijum Misnájotot, vagyis egy ünnepséget, amin lezárják a mártírok emlékére egész évben tanult Misná mind a hat rendjét. A megemlékezés lezárásaként rendezzenek micva vacsorát.

Ebből az időből nem maradt feljegyzés a rabbik tárgyalásról, érvelésekről, csak a végeredményt ismerjük. Ugyanakkor egy évvel későbbről van egy héber nyelvű levél[13], amit többek közt aláírt Weltz Jiszráél rabbi (1887–1973, a háború előtt Budapesten volt rabbi, utána a bét din elnöke volt) valamint a nagykaposi Lebovits Jáákov rabbi (1896–1980, az un. Águná bét din, vagyis a háborúban megözvegyültek ügyeit intéző rabbinikus bíróság vezetője volt). Ebben a levélben, amit a Magyarországi Autonóm Orthodox Izr. Hitfelekezet központi irodája az összes rabbinak eljuttatott, az indoklás is szerepel:

„Közismert, hogy ez a nap, már sok évvel ezelőtt lett közösségi böjtnappá nyilvánítva a lengyel rabbik által az 1648-as pogromok emlékére, és úgy döntöttünk, hogy megújítjuk ezt a szokást a testvéreinkért, akik mártírhalált haltak az utóbbi években. Igaz, kellett volna egy külön böjtnapot létrehozni erre a tragédiára, amihez még soha nem volt fogható, de nem akartunk a közösségre újabb terhet róni, és ezért választottuk ezt a napot, ami már régen ki van jelölve. Azért is, mert a mártírok nagyobb része Lengyelországban élt és a mészárlások nagyobb része szintén abban az országban történt és a még a mi országunkban is ebben a hónapban történtek a tragédiáknak a nagyobb része.”

A neológok a „német bevonulás” napját választották

Vita ebben a kérdésben nem is az ortodoxián belül volt, hanem a neológ rabbikkal. Az ellenzők között kell említeni dr. Róth Ernőt, aki nagyon érdekes alakja volt ’56-ig a magyar zsidó közéletnek.[14] Cikkében[15] – miután sajnálkozik afelett, hogy nem sikerült a dátumot illetően közös nevezőre jutni – arról ír, hogy miért nem ért egyet az ortodox rabbinátus döntésével: „Ezt a megoldást, ti., hogy mi is sziván 20-án emlékezzünk meg, nem fogadhattuk el, mert ez a nap már régen gyásznapként szerepel a hagyományos zsidóság egyik részénél a Chmelnyickij-féle pogrom emlékeként és így – ha ugyanez lenne a német bevonulás gyászemléknapja – egyáltalán nem fejezné ki a nap sajátos jelentőségét.” Az ellenzők véleményes szerint sziván 20. nem eleje és nem vége semminek, így ők március 19-ét, vagyis ádár 24-ét választották, a németek bevonulásának napját.

Ez a dátum azonban nem vált gyakorlattá még neológ közösségekben sem, ellentétben a sziván 20-val, ami sokáig élő szokás volt[16]. Jakobovics Bencion rabbi visszaemlékezéseiben[17] ír arról, hogyan zajlott ez a sziván 20-i megemlékezés 1948-ban Budapesten: „a nagy [Kazincy utcai] zsinagóga tele volt, nem volt üres hely, még az utcán is rengetegen álltak. Weltz rabbi mondott drósét és imát.”

Nekem első kézből is van erről információm, édesapám mesélt sokat az első pár évről itt Budapesten, amikor egész nap mindenki imádkozott, hihetetlen hatású gyásznap volt sziván 20. Én magam a bár micvám utáni években, a hetvenes évek végén, mesteremmel, Grünwald József (1905–1984) pápai rabbival, New Yorkban együtt szoktam imádkozni a sziván 20. imákat. Nagyon szívhez szóló volt ez a megemlékezés, amelyen a rabbi maga az első feleségét és tíz meggyilkolt gyermekét siratta.

Mára nagyon elgyengült ez az emléknap. Már a ’80-as években is, amikor a gyászimák szokásos korai időpontjában, reggel 6-kor imádkoztunk, kevesebb, mint száz ember imádkozott együtt, holott abban a negyedben több ezer magyar túlélő volt. Saját édesapám sem vett már részt emlékeim szerint ezeken az imákon. Az egyik oka lehet ennek, hogy a pesti bét din, ami létrehozta ezt az emléknapot, később szétesett. Mindenki elhagyta a tagok közül Magyarországot. Weltz rabbi Jeruzsálemben, Lebovits rabbi Williamsburgban telepedett meg, és nem volt igazi utódja ennek a szervezetnek. A rendeletnek így nem volt „apja”, aki fenntartotta, ápolta volna és így elgyengült, ahogy ezt alább még kifejtem.

Imák a Holokauszt emlékére

A zsidó emléknapok fontos részét képezik az egyes eseményekhez köthető imák, költemények. A Holokauszttal kapcsolatban is születtek imák, megemlékező költemények és könyörgések. A kezemben van egy füzet, ami két kiadást ért meg New Yorkban, 1984-ben és 1988-ban is megjelent.

A ’84-esben több rabbi írása is megjelent arról, hogy milyen jó kezdeményezés különleges imákat írni a Soá emlékére. Köztük van több magyar rabbi is, mint Stern Mose (1914–1997), egykori debreceni rabbi, a pozsonyi születésű Wozner Sámuel rabbi Bnei Brakból (aki 1913-ban született, így ma, 101 évesen, a legidősebb élő magyar származású rabbi) vagy Szofér Jochánán (szül. 1923), egykori egri rabbi. Mellettük számos litván rabbi, és a bobovi rebbe, Slomo Halberstam rabbi (1907–2000) is írt ebbe a kiadványba, amiben ekkor többek között a nyitrai Weissmandel Micháél Dov rabbi (1903–1957) és Blum Rafael (meghalt 2005), egykori kassai rabbi költeményei szerepeltek.

Az 1988-as kiadásban már a bobovi rebbe költeménye is szerepelt az előbbiek mellett, valamint Wozner rabbié, és Weismándel rabbi sógoráé, a nyitrai Unger Sálom Mose rabbié is. Ezek az imák azonban valójában nem terjedtek el és nem szokták mondani őket. Az alkotók terve szerint ezeket a Szentély lerombolására emlékező böjtnapon, áv hó 9-én kéne mondani, de még nem voltam olyan zsinagógában, ahol ezek elhangzottak volna.

Épp ellenkezőleg, más rabbik kimondottan ellenezték az ilyen imák megalkotását. Több érvük volt ellene, elsősorban az, hogy közismert, hogy egy új ima megírásához a szerzőnek félig prófétának kell lennie, ruách hákódessel, szent ihlettel, ahogy ezt a Talmudban látjuk[18].

Az ellenzők továbbá azzal is érveltek, hogy abban az időben – ezalatt az elmúlt 200 évet értették –, amikor egyre inkább terjednek a reform irányzatok, amelyek azon vannak, hogy „kijavítsák” az imakönyvet, rossz lehet az üzenete annak, hogy ha új imákat írnánk. Hiszen, ha nekünk szabad hozzátenni, másnak szabad lehet elvenni belőle.

A fő érvük azonban az volt, hogy a Holokauszt után nem arra kell koncentrálni, hogy hogyan lehet imával, böjttel emléket állítani a mártíroknak. Hanem a legfontosabb feladat építeni, helyreállítani, amit elvettek tőlünk, amit leromboltak. Szép dolog egy böjtnap, de nem segít helyreállítani a kárt[19].

Az ellenzők között volt az akkori Lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi (1902–1994)[20] is, aki a holokausztban veszítette el öccsét, nagyanyját és más rokonait, valamint a Kolozsvári-Klauzenburgi rebbe is, Halberstam Jekutiél Jehudá rabbi (1905–1994)[21], aki maga is holokauszt túlélő volt, és akinek első feleségét valamint tizenegy gyermekét a koncentrációs táborokban gyilkolták meg.

A Holokauszt emléknapok utóélete

Nemrégiben prof. Jacob J. Shacter rabbi cikkét olvastam[22], aminek végén[23] azt írta, hogy el kell ismerni, az izraeli állami megemlékezés, niszán hó 27., a gyakorlatban nem igazán tartalmas és méltó holokauszt megemlékezés. Igen, vannak rádióműsorok, emlékprogram a Jád váSem múzeumban, stb., de ezek nem elég méltóak. Ezeken keresztül nem igazán érezhető a hatmillió zsidó hiánya. Cikkére válaszul a következőket írtam neki levélben. A Talmud[24] Chánuká kapcsán ír arról, hogy megtörtént a csoda, nyolc napig égett az olaj és „következő évben” kihirdették, hogy legyen ünnepnap. Miért csak a következő évtől lett az kihirdetve, miért nem azonnal?

Válaszul erre az van írva, hogy nem lehet minden eseménynek ünnepnapot vagy gyásznapot állítani. Azok, amik ünnepnappá válnak, nem csak történelmi események, hanem évről évre spirituálisan és misztikusan megismétlődnek. Amikor Peszáchot ünneplünk, akkor nem csak megemlékezünk a régén történt szabadulásra, hanem azt újra és újra átéljük és megtapasztaljuk. Nem minden esemény után, amiről olvashatunk, van ünnepnap, de ez nem azért van, mert azok nem voltak nagy, jelentőségteljes vagy éppen tragikus események. Arról, hogy mi lesz ünnep, mi lesz az, ami spirituálisan ismétli önmagát, arról Isten dönt. Ő döntötte el, hogy Sávuotkor a zsidóság újra a Tóraadás élményét tapasztalja meg, vagy Tisá beÁvkor gyászoljon, mert lerombolták a Szentélyt. Isten dönt arról, mi legyen ünnep és mi legyen „csak” egy fontos esemény a történelemkönyvben.

Visszatérve Chánuká történetére, az akkori bölcsek számára csak a rákövetkező évben lehetett érezni, hogy ez ünnepnap lesz, így kihirdették azt. Ugyanez igaz az általunk vizsgált eseményekre is. A Holokausztra emlékezni nagyon fontos, amikor egy kijelölt napon megemlékszünk mártírjainkra és elsiratjuk a veszteségeinket. De a spirituális ismétlődést nem lehet erőltetni. Sziván 20-át létrehozták, de nem vált élő szokássá a kövekező generációknak, és ez sajnos ma már nem igazán méltó ehhez a tragédiához.

Magyarországon nyaranta látjuk a listát, hogy melyik faluban, mikor van megemlékezés. Azonban tény: minden évben kevesebben vesznek részt ezeken és a tartalom is nagyon gyenge. A szónokoktól sokszor ugyanaz a beszéd hangzik el a különböző helyszíneken – csak a falu nevét és az áldozatok számát cserélik. Nem beszélnek azokról, akik ott éltek, hogy kik voltak, mit tettek – csupán sablon beszédek hangzanak el. Így nem is csoda, hogy a túlélők gyerekei csak kis létszámban mennek el, mert – mondjuk ki – ezek a megemlékezések sajnos unalmasak és nem méltóak az elhunytakhoz.

Ne maradjon üres az üres szék

A Holokausztra emlékezni kell, de azt igazán, leginkább az elpusztított zsidóság helyreállításával lehet megtenni. Ennek megvilágítására álljon itt egy megtörtént eset:

Menáchem Mendel Schneerson rabbit, az utolsó Lubavicsi Rebbét megkeresték egy szervezettől, hogy csatlakozzon egy megemlékező akcióhoz. Ennek keretében mindenkit felkértek, hogy tegyen egy plusz széket a szédervacsora asztalához, amely üresen állva emlékeztet a holokauszt gyermek mártírjaira. A Rebbe úgy gondolta[25], hogy ennél jóval többet tehetnének: ültessenek valakit arra az üres székre, hívjon meg mindenki egy olyan zsidót, aki máskülönben nem venne részt széder estén. „Ez volna a valódi élő emlékezete és győzelme a zsidó népnek.”

 

A szerző a magyarországi lubavicsi mozgalom alapítója, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője. Itt megjelent cikke egy hosszabb tanulmány rövidített változata.

 

[1] Sulchán Áruch – Jore déá 376:4. Römá, Orách chájim 568:7–9.

[2] Máte Mose 767. fej., Mágén Ávrahám 568:20.

[3] Uo.

[4] Hillel Poisic rabbi (1881–1953): Hilél omer responsum, Jore déá 251. fej.

[5] Szotá 13b.

[6] Ugyancsak a születésnapján, kiszlév 9-én hunyt el Dovber rabbi, a második lubavicsi rebbe (1773–1827).

[7] Israel Schepansky rabbi: Or hámizrách 23:3–4. 223. old., Mordecháj Fogelman rabbi: Bét Mordechaj responsum 60. fej.

[8] Sulchán áruch – Orách chájim 549:1.

[9] 2Királyok 25:1., Ezékiel 24:1.

[10] Minderről lásd Roni Stauber: Hávikuách bisnot háchámisim… in: Mdiná sebáderech, Jeruzsálem 2001. [Lásd itt: http://lib.cet.ac.il/Pages/item.asp?item=16341. ]

[11] Lásd még Israel Méir Lau rabbi: A zsidó élet törvényei 320. old.

[12] Már a Sulchán áruch kommentátorjai idézik, lásd Mágén Ávrahám 580. fej. végén, Turé záháv 566:3.

[13] Másolata itt található: Eszter Farbshtein: Böséter hámádrégá, Jeruzsálem 2013, 710. old.

[14] Róth rabbi társigazgatója volt a Rabbiképzőnek Scheiber Sándor professzorral együtt, annak ellenére, hogy ő maga ortodox jesivákban nevelkedett, és ortodox rabbivizsgával, szmichával rendelkezett. 1956-ban Németországban újra ortodox rabbiként működött, magyarul, héberül és más nyelveken publikált.

[15] Az Országos Rabbiegzyesület értesítője 1948. június 20. old.

[16] Az emléknap az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség által kiadott Naptárban is szerepel, a Szokások és szabályok az 5774. évre című fejezetben (119. oldal).

[17] Zchor jömot olám, 3. kötet, 402. old.

[18] Bráchot 28b–29a. Lásd még a lent említett Igrot kodes uo.

[19] Lásd még Tánjá – Igeret hátsuvá 3. fej.

[20] Igrot kodes, XII. kötet, 18–19. old., Torát Menáchem XVI. kötet 134. old., Szichot kodes 5729 II. kötet 340. old.

[21] Divré Jáciv responsum VII. kötet 19. fej.

[22] Tradition, 41:2. 164–197. old.

[23] 180–181. old.

[24] Sábát 21b.

[25] Szichot kodes 5737 I. kötet 604–606. old. Lásd még Judit T. Baummel: Kol bikhiot 93–94. old.

Címkék:2014-04, halacha, Holokauszt-emlékezet, kádis, vallásjog

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Felelősségvállalás a borzalmakért

 – konferencia az ELTE új emlékművéről Kétnapos konferenciát tartott az ELTE Bevésett nevek címmel. Az esemény a holokauszt- és második...

Az Iszlám Állam lefejezte egyik sikkasztással vádolt vezetőjét

Az Iszlám Állam (IÁ) lefejezte a szervezet egy sikkasztással és lopással vádolt vezetőjét, majd holttestét keresztre feszítette  - adta hírül...

Close