2011. január 25. / Gyulai Gábor
Radu Mihaileanu már belopta magát a szívünkbe az Életvonattal, amelyben a zsidó közösség álszerelvénnyel, álnácikkal és áldeportálással próbálja átvészelni a Holokausztot. Az Élj és boldogulj visszafogottabb, csendesebb, kevés szatírával operáló történet arról, hogy néha milyen egyszerű az ember identitását elvenni és milyen nehéz is visszaszerezni azt. A filmet január 26-án 18:30-kor nézhetik meg az Odeon Lloyd Moziban a Szombat újonnan indult filmklubjában!
1984-ben a Moszad titkos akció keretén belül az etióp zsidókat megkísérelte visszatelepíteni az óhazába, Izraelbe. A hosszú, már-már új exodusnak is beillő vándorlás során a tizenkétezer emberből nyolcezren vészelték át a hosszú utat. A szudáni menekülttáborokban várakozók sorsa teljesen kilátástalan, mindössze egy jobb élet reménye tartja bennük a megmaradt lelket. A hányattatott sors ellenére már itt megmutatkoznak a kulturális különbségek: csak zsidó családok léphetnek Izraelbe. A film alapkonfliktusa igen gyorsan, de hatásosan sokkol: egy keresztény anya egy időközben elhunyt halott zsidó kisfiú helyébe teszi saját gyermekét. Az ösztönök és szeretet ezt diktálja az asszonynak, tudja, hogy fiának (legalább neki) csak így van esélye kikerülnie innen. Utolsó szavai fiához: „Menj, élj és boldogulj”. A kis Slomó (ezt a nevet aggatja rá egy hivatalnok) így kénytelen magának múltat, halott szülőket és identitást hazudni, hogy esélyt kaphasson új hazájában.
Egy Tel Avivban élő francia család befogadja a fiút, ahol ő eleinte zárkózott és gondosan őrzi titkát. A család tele van kiválóan megírt és eljátszott karakterekkel: a liberális nézeteket valló apa, a sokat látott alexandriai nagyapa, és az új fiáért szenvedélyesen harcoló, büszke és gyönyörű anya, Yael Abeccassis. A film egyik drámai pillanata, amikor a fiú megkapja a családfőtől első kipáját, és a kamera hátulról mutatja a kis kobakot, amelyre a fejfedő majdnem tökéletesen illeszkedik, ám egy kis kanyar marad az anyagban – ebben a képsorban a történet egész dramaturgiája bújik meg.
A fiú a többiekétől eltérő szemszögből látó szemén keresztül bepillantást nyerhetünk egy vallási különbözőségektől terhes világba. A kánaán tudniillik nem teljes, a tárt karok időnként úgy maradnak. A felnőtt Slomó világa a játékidő egy pontján új csavart kap a rendezőnőtől, a dramaturgia vékonyodása és az álomgyár-kompatibilis zárlat ellenére a történet sokkolóan kerek.
De többet nem is árulnánk el – nézzék meg a filmet! Ez a dokumentarista, halkszavú film valójában egy felettébb fontos fejlődéstörténet arról, hogy minden helyzetben vállalnunk kell önmagunkat. Nem sikersztori, hanem példabeszéd, aminek nem kell reklám.
Odeon Lloyd Mozi,
www.odeon.hu
január 26-án 18:30-kor nézhetik meg az Odeon Lloyd Moziban a Szombat újonnan indult filmklubjában!
A Goldmark-terem kicsinek bizonyult, így a Mazsihisz a Dohány utcai zsinagógában tartotta szolidaritási rendezvényét Székhelyi Józseffel, akit az egri önkormányzatról kiszivárgott hangfelvétel szerint
"a zsidózás vádja nyomán országos botrány támadt, amit a – ki tudja milyen hosszadalmas – vizsgálat nem fog csillapítani. Mindennek alighanem visszhangja támad majd a nyugati médiában, tovább rongálva a
François Hollande, a győztes szocialisták vezére a második legjobb alternatíva a francia zsidók számára. A legjobb az lett volna, ha Nicolas Sarkozy marad az elnök. Ezt maga Richard Prasquier, a CRIF (a francia
Szolidaritási akciót rendez a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) Székhelyi József színművész mellett vasárnap este Budapesten, a Dohány utcai
facsillag (2012-01-26 22:00:12):
"Tulajdonképpen ekkor, a film végén követi el a rendező és a forgatókönyvírók azt a végzetes hibát, ami átértékeli az egész alkotást. Schlomo nyilván jobb sorsra érdemes, de ennek a jobb sorsnak nem kellene feltétlenül szirupos „amerikai álommá” lennie: azon kapjuk magunkat, hogy a hosszú ideig bravúrosan fenntartott feszültség hirtelen hollywoodias happy enddé folyik szét: Schlomo vidám ceremónia közepette megnősül, a felesége elfogadja, hogy kereszténynek született (fel sem merül annak a kérdése, hogy esetleg visszatérne eredeti vallásához, most, hogy felnőttként és toleránsabb társadalmi viszonyok között már megtehetné), sikeres orvosként visszamegy segíteni Afrikába, és mit ad isten, éppen anyjával fut szembe az egyik menekülttáborban. A váratlanul belénk gyomrozott, ránk erőltetett, mesterséges katarzis képi szinten is tovább hangsúlyozódik: a film végén a nézőpont a magasba emelkedik, a tábor fölé, ezáltal távolodunk el végleg a történettől.
facsillag (2012-01-26 21:38:42):
A harmadik (remélem, nem egy nagy butaság): nem az édesanya az, akit a fiú a végén átölel. Egyrészt nem lehet, mert akkor ezzel az egész film hitelességét pofozná fel a zárójelenet, másrészt mert nem amerikai film.
Szerintem "bárki" az (annyira bárki, hogy férfi is lehet), akit átölel és akinek azt mondja, anya, szeretlek. Mert a fontos, hogy ennyi hallgatásban, bűntudatban, félelemben eltöltött év után végre kimondhatja. Ott, azon a földön, ahol a mezítláb a természetes.
Persze, lehet, hogy tévedek, és mégis az anyja az, aki húsz évet élt le éhezve és fegyverek árnyékában, családtalanul, reménytelenül (de mondjuk Jézus nevében), akkor viszont nagyon siralmas, nyálas vég ez, amit nem feltételezek a film készítőiről.