Közös Út Találkozó

A Szombat olvasói talán nem mindannyian tudják, hogy a Magyar Zsidó Kul­turális Egyesületben Kút címmel közös beszélgetést kezdtünk el „nagyszülőktől unokákig” azok számára, akik a vészkorszaknak vagy személyes túlélői, vagy az ő első, második ge­nerációs leszármazottaik. Az első találkozást ez év március 30-án tartottuk. Egy 10 és egy 6 éves kis­fiú „képviselte” a harma­dik generációt, s mintegy 50 résztvevő fele-fele arányban a túlélőket és gyermekeiket.

Miről is beszélgettünk? Beszéltünk a nevünkről, mely önmagában is fontos szimbólum: Kút, mely

mélységes mély, mely az életet adó vizet adja, mely­nek mélyéről József kijut­ván megmentővé, „kenyér­adóvá” emelkedett. Sok-­sok asszociáció kapcsolódik még a csoport nevéhez, de szétszedve a betűket külön értelmet is nyertek: ma­gyarul a „Közös Út Találkozó”-t jelenti, míg Raj Tamás ivritül adott mély jelentést az önálló betűk­nek: Kedosim u Tehorim = Szentek és tiszták, mely a mártírok neve.

Az együtt töltött időben sok személyes élménnyel lettünk gazdagabbak, felelevenedett a fájdalmas múlt, de az elhallgatás kor­szakának fájdalma is. Egy barátunk azt a szomorúsá­gát kísérelte meg szavakba önteni, hogy két felnőtt fia talán azért választotta az amerikai emigrációt, mert ő képtelen volt a családi gyökerekhez kötni őket. Ma is úgy érzi: a gyermekko­rában átélt gettóbeli rette­gések eltörpülnek amiatti fájdalmához képest, hogy több mint tíz évig nem tu­dott szembenézni saját múltjával, zsidó származá­sával. Sokan vannak, akik azt hiszik Magyarországon, hogy a fájdalmas múlt el­hallgatása csak magyaror­szági jelenség. Nem így van. Más-más okból, de majd mindenütt a világon 40 évig tartott a csend. Ez a csend Izraelre is vonat­kozott. Ramat Ganban pél­dául csak 1989-ben szer­veztek hasonló beszélgető csoportokat a holocaustot túlélő családoknak és leszármazottaiknak. Jeruzsá­lemben túlélőket lelkileg gyógyító központ működik, de Amerikában és más or­szágokban is van már túl­élőket segítő intézmény. Hogy mi „csak” most in­dítjuk el a magunk Közös Út Találkozóját, emiatt nem kell restelkednünk, hiszen világszerte minde­nütt nehéz volt szembe­nézni múltunkkal.

Milyen további elképze­léseink vannak? Már az első találkozón felmerült egy speciális második generációs csoport igénye. Mintha a ma 30 évesek szeretnének egy, a szüleik­től és azok generációjától független fórumot. Ha igény van rá, szeretnénk lehetőséget adni 8-10 éves gyerekek számára is, hogy beszélhessenek az ő gond­jaikról. Másik elképzelé­sünk az, hogy az idős, csa­lád nélküli túlélők elmondhassák nekünk törté­netüket, hogy legyen, aki őket is meghallgatja; eset­leg tárgyaikból emlékező szobát is kialakíthatnánk.

Vannak olyan ellenveté­sek, hogy szabad-e, kell-e a fájdalmas múltat 40 év után felkavarni. Szerte a világon szinte minden, ez­zel a kérdéssel foglalkozó szakember azt tapasztalta (nyolc éve, amióta magam is – mint pszichológus – felfigyeltem az ún. holo­caust szindrómára, ugyan­ezt tapasztaltam), hogy egyetlen lehetőség van ar­ra, hogy a megsebzett szü­lők és nagyszülők ne adják tovább utódaiknak ezt a szörnyű társadalmi trau­mát, nevezetesen az, ha a kimondással megtisztítjuk a múltnak kútját, hogy az éltető forrásvíz újra feltör­hessen belőle.

Legközelebbi összejöve­telünkkor mindenkit sze­retettel várunk a Kútnál. (Időpontja megtudható az MZSKE 142-6924 telefon­számán hétköznap délutá­nonként.)

1990