Szombat előfizetés 2017

Életem idézőjelben

Írta: Nógrádi Gábor - Rovat: Archívum, Egyéb

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 Nyújtsd ki a nyelved!”

Apám a templom udvarán álldogál egy másik zsidóval taleszben és papucsban. Ő kéri, hogy nyújtsam ki a nyelvem. Jóm Kippur napja van, böjt; tizenkét éves vagyok. Hazaszaladtam a templomból valami apróságért, és apám azt akarja ellenőrizni, hogy ettem-e valamit. Mert ha ettem, akkor eltűnik nyelvemről a fehér lepedék.

Otthon a bezárt spalettáktól félhomályba borultak a szobák. A konyhai tűzhelyen lefedve várták az ételek az estét, amikor az egész napos böjt után éhesen hazatér majd a család. Lesült hú­sok, krumpli, rizs, kompót. Kapkodva eszem néhány falatot. Visszarohanok a templomba.

Nyújtsd ki a nyelved!”

Kinyújtom. Bűntudat és megaláztatás. Zsidó vagyok.

*

Szülői igazolás. „Kedves Tanárnő! Gábor családi okok miatt nem tudott iskolába menni. Mulasztását igazolom. N. Dezsőné 1958. október…”

Jóm Kippur után egy nappal az ellenőrző könyvet kivittem az osztályfőnök néninek. Az osztályfőnök néni megnézte a be­írást, de nem kérdezte, sohasem kérdezte, hogy melyek voltak azok a családi okok. Akkor még egy egész templomot megtöl­töttek a zsidók Nyíregyházán. Az osztályfőnök néni minden bi­zonnyal találkozott velük az utcán. Fülöpékkel, Markovicsékkal, Tordaiékkal vagy Briegerékkel, akik arra laktak, amerre ő. Láthatta, hogy a családok ünnepi ruhában (a gyerekek kezük­ben kis csomaggal) mennek reggel a Síp utca felé, és éhes sze­mekkel jönnek este haza. „Családi okok miatt.” Tudtam, hogy az osztályfőnök néni mindent tud. És ő tudta, hogy én ezt tu­dom. Hazudtunk. Ez volt a gyermekkorom.

*

…És akkor a szelektálás előtt egy adag kenyérért szerez­tünk rúzst, hogy kifesthessük Vera száját, meg egy elégett fada­rabbal kihúztuk a szemöldökét. Szereztünk egy magasabb sar­kú cipőt is, mert Vera nagyon kicsi és nagyon sovány volt, és jött Mengele…”

Én a Hetvenhét magyar népmesét szerettem az Illyés Gyulától. Meg a Csodafurulyát a Kolozsvári Grandpierre Emiltől. Nem volt sok könyvem, ezeket olvastam tízszer, húszszor, százszor. Ha tudok magyarul, belőlük tudok. De az esti mese nálunk nem a három szabólegényről meg a Fanyűvőről szólt. A mesében, amit apa és anya könyv nélkül tudott és annyiszor ismételt, hogy csak a halál törölheti ki az emlékezetből, a mesében, a me­séjükben nem volt sem sárkány, sem más csoda, és ami a gyerek számára a legszomorúbb, soha nem volt happy end.

…És amikor kijöttünk a fürdőből, megkérdeztem egy len­gyelt, hogy hol vannak a szüléink? És akkor a lengyel a kémé­nyekre mutatott, amelyekből sötét füst gomolygott…”

Miért nem tudsz te sohasem örülni semminek?” – kérdezge­ti immár húsz éve a feleségem.

*

Itzig, nem viszünk Auschwitzig!”

Ez állt a cédulán, amelyet a részeges asztalos bácsi a szom­szédból átdobott hozzánk azon a híres-nevezetes október vé­gén. Kollégám, a kiváló tollú publicista, huszonöt évvel később haragudott rám, mert valamelyik írásomba beleszőttem a törté­netet.

Nem hiszem el – mondta -, de ha így is történt, akkor sem ez volt a jellemző.”

Kollégámnak igaza volt. A forradalmat nem az antiszemitiz­mus jellemezte. De ezt akkor nemcsak a kilenc éves nem tudta, hanem a kis vidéki zsidó család felnőtt tagjai sem. Szüleiket, testvéreiket elégette negyvennégy tüze. Az ötvenhatos szimfó­niából ők csak ezt a fals dallamot hallották ki.

Itzig, nem viszünk Auschwitzig!”

Ők, a pokol turistái, nem látnak mást, mióta visszatértek, csak a lángokat. A legkisebb hántásnak is auschwitzi visszfénye van. Egy rosszul értelmezhető mondat hónapokig visszhangzik bennük. Nem fogadják el a mondást, mely szerint: bocsáss meg, de ne felejts! Nem bocsátanak meg, és nem felejtenek. Hitler tö­kéletes munkát végzett. Amelyik zsidónak a testét nem tudta el­pusztítani, annak megölte a lelkét. És ők lettek a szüleink…

*

Milyen zsidók vagytok ti? nem lehet minjánt tartani öt em­berrel! Szaladjon el a gyerek a Davidovicsért meg a Sternért, ha jahrzeitja van!”

Szaladtam. Kora reggel volt, még alig jártak az utcán. Egy-egy szekér zörgött el a piac felé. Anyám 1954-ben halt meg, április negyedi­kén, délelőtt tíz órakor. Halálának évfordulóján minden évben el kel­lett mondani a Kaddist. Szaladtam felkelteni Davidovicsot és Sternt.

De még mindig nem voltunk tízen.

El kellett menni Auspitz bácsiért, a hentesért, meg Adlerért, a pékért, aki közel lakott. Végül kilenc férfi gyűlt össze velem együtt, aki még nem voltam bármicvó, nem számí­tottam férfinak. Akkor a kezembe nyomtak egy bibiliát, így lehettem tizedik, hogy meglegyen a minján..

Jiszgádál vejiszkáddás smé rábo…”

Lőwy dühös volt. Folyton morgott. Nem tudta elfogadni, hogy én vagyok a tizedik. Szerinte ez vallásilag helytelen. Egy világ omlott össze bennem. Rájöttem, hogy van­nak buta zsidók is.

*

N. Gábor nyolcadik osztályos tanuló a Kossuth Lajos Gimnázi­umba nem nyert felvételt. Felvételi kérelmét átirányítottuk a Közgaz­dasági Technikum kereskedelmi tagozatára…”

Nevetséges ma már ez a seb. Nevetséges, hogy nem tud begyógyulni. De képzeld el, hogy jeles tanuló vagy és verseket írsz. Sikereid vannak az irodalmi önképzőkörben és az úttörőin­gedre is kapsz egy dupla csíkot. Többet olvasol, mint az iskolá­ban bárki, és egy humoreszkedben mindenki előtt elmondod: újságíró leszel. Ezután nem vesznek fel a gimnáziumba, ahova egy gyenge négyessel is bejuthat akárki. „Antiszemiták! – csiko­rognak a fogak otthon. – Antiszemiták!” Tizennégy éves vagy. Igazából költő akarsz lenni, az újságíróság csak álca. De szótla­nul lehajtod a fejed, ahogy az életben apád és anyád, beszállsz a vagonba: mégy a kereskedelmi tagozatra.

1961-et írtunk. Az osztályfőnök néni félrehívott, és sírt. Ennyit tudott tenni.

(Harminc év múlva, az osztálytalálkozón elárulta: azért nem mehettem a gimnáziumba, mert a szüleim kisiparosok voltak.)

*

Régebben a sahter lakott abban a házban, ahol az ötvenes évek végén táncos estéket rendeztek a zsidó fiataloknak Nyí­regyházán. A sahterek, ládáikkal, batyuikkal, hat-hét gyerekük­kel együtt, mind elmentek Izraelbe, és velük eltűnt a kisváros­ból az ortodox vallásosság is. A zsidó szülők még hittek benne, hogy gyermekeik egymás között házasodnak majd és megma­radnak a hitben, szülőhelyükön, ezért zsúrokat rendeztek ne­kik, zenés mulatozást.

Az egyik alkalommal otthagytam a társaságot. Purim után lehettünk éppen. Azon az estén megint nem engem szeretett egy lány, akit én szeretni akartam, vagy másért fordultam ki kö­zülük. Már nem tudom.

Kimentem a templomudvarra. Fekete este volt és vihar. Öm­lött az eső. Átszaladtam a templom elé. A zsidó templomok ál­talában zárva vannak, de akkor, azon az estén a főbejárat, a kéz egy gyönge nyomására kinyílt. Bementem a zsinagógába. Csak a színes üvegablakokon keresztül világította meg a padsorokat egy-egy villám. A tóraemelvényhez botorkáltam. Felmentem a lépcsőn és megálltam ott, ahol az ünnepek alkalmával a férfiak kiterítik a pergamenteket, és elolvassák az alkalomra rendelt szakaszokat belőle. A pultnak támaszkodtam. Szememet arra a sötét bemélyedésre függesztettem, ahol a frigyszekrényt borítot­ta az oroszlános terítő.

Itt vagyok!”

Azt hiszem, először halkan mondtam. Vártam egy kicsit, és megismételtem hangosabban.

Itt vagyok! Tessék! Adj jelet!” Kint dörgött, villámlott. Az ar­comon átszaladt egy-egy fénysu­gár, de ez nekem kevés volt. Tud­tam, a vihar tombol az én szólításom nélkül is. A hangot vártam. Vagy anyám arcát, amelyet hét éves koromban láttam utoljára.

Kiabálni kezdtem. Szavaim visszhangoztak a boltívek alatt. Tetemre hívtam az Örökkévalót. Valami olyasmit mondtam: ez az utolsó alkalom. Ha létezik, akkor mutassa meg anyámat, akiről amúgy sohasem hittem el, hogy meghalt. Féltem és kiáltoztam. Sírtam is. Talán átkozódtam.

Nem tudom, mennyi ideig áll­tam az emelvényen. Mire kimen­tem a templomból, a vihar alább­hagyott. A bejárat mellett, ott fe­küdt a kettős ívű kőtábla, amely egész gyermekkoromban a hom­lokzatot díszítette a Tízparancso­lat jeleivel.

Most, az évtizedek távlatából visszatekintve, feltételezhető, hogy a kőtáblát már korábban le­vették. Talán meglazult és veszé­lyessé vált, talán fel kellet újítani. Talán lezuhant magától. Egy biztos: a kő el volt repedve.

Akkor, azon az estén a gyerek számára természetes volt, hogy összekösse kiáltozásait, a vihart, és a kőtábla látványát. Ezek a tények másoknak máskor mást is mondhatnak, számára azt jelentették, hogy nincs Isten és az anyja is meghalt.

Végleg egyedül maradt a világon.

*

Gyere el a templomba, kisfiam, mindenki ott lesz!”

Nem megyek, ne haragudj. Tudod, hogy sosem szerettem oda menni.”

Gyere el, mindenki ott lesz! A leghíresebb emberek is oda mennek ilyenkor.”

Templomba menni mindig leküzdhetetlen szorongást je­lentett számomra. Nem tudtam jól olvasni, és mindenki azt les­te, hogyan dadogom a számomra érthetetlen szöveget. Vagy csak én hittem, hogy azt lesik?…”

Gyere el a templomba, mindenki ott lesz!”

Rendben van, a kedvedért elmegyek. De a Tórához ne hív­janak fel. Már nem tudom jól az áldásokat, és egész életemben utáltam a kudarcot.”

Hívnak a Tórához, kisfiam. Majd én segítek elmondani a bróhét…

Miért vagy ilyen erőszakos? Az én zsidóságomnak nincs köze már a templomhoz. Nincs szükségem az imákra…”

Mondd utánam: Boruh áto ádojnoj elojhénu meleh hoajlom…

Címkék:1992-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Szombat válaszol

P.Z. Budapest. Rövid lélegzetű írásába mindent, amit lehetett, igyekezett begyömöszölni. Zwack csalódását, Antall miniszterelnök izraeli látogatását, stb. Ez nem megy....

Hogy érdemes-e?

 Válasz Gadó Györgynek Ostoba kérdésekre nem lehet értelmes választ adni. Ostoba a kérdés, de nem is kérdés, hanem állítás. Su­gallat,...

Close