(regényrészlet)

2008. szeptember 27.

Nem a bevonult Werhmacht tábornokai, ezredesei, alezredesei, századosai diktálták az iramot. Az ütemet és a ritmust meghatározó energia egyik középpontja a budai hegyekben a Majestic panzió melletti villa (zsidó tulajdonosa „önként” fölajánlotta az SS számára), benne egy szoba, a szobában pedig az izgága Eichmann volt.

Az egyre gyorsuló rendszer másik pólusa, a marsalljai által vezetett Vörös Hadsereg Sztálingrád fölszabadítása óta egyre közeledett Nyugat felé. A Sonderkommandó vezetője minden ágyú dördülését hallotta a fokozatosan szűkülő „keleti élettér” felől, ez sarkallta újabb és újabb tettekre, hiszen a feladat az ország kicsinységéhez képest meglepően nagynak számított. Míg a faji törvényeket és az Endlösungot kitaláló Harmadik Birodalomban minden százhuszonötödik, addig Magyarországon minden huszadik lakos volt zsidó. Németországban az orvosok nyolc, Magyarországon ötvenöt százalékát regisztrálták zsidó származásúnak, szintén zsidó volt minden második ügyvéd és kereskedő, minden harmadik mérnök, tudós, író. Magyarországon zsidó nagytőkések irányították a hazai ipar majdnem felét, birtokolták vagy bérelték a megművelhető mezőgazdasági földterületek ötödét. Maximálisan föl kellett pörögniük a német tanácsadók által segített magyar közigazgatási hivatalnokoknak, és az ő rendkívül eredményes és szokatlan tempójú munkájuk fölrázta tespedtségükből a pörköltzabáló, pálinkaivó, tohonya magyar csendőröket, akik a hazában talán még sose tapasztalt rendszerességgel és kitartó, napi tizenkét órai munkával gyűjtötték össze a vidék zsidóságát.
Az energia ellenenergiát gerjeszt, így Kasztner Rezső is le s föl járkált a szobájában, a felesége valamint Brandt Joel és annak felesége Brandt Hanzi pedig hallgatta fejtegetését a (természetesen kapkodva elfogyasztott) vacsoramaradéktól rendetlen asztal körül ülve, nem is ülve, fészkelődve. Március 19-e óta nem lehetett csak úgy ülni.
- ...Eichmann ugyan határozottan föllép a magyar hatóságok irányában a "végső megoldás" érdekében, de két embere, Wisliceny és Krumey más húrokon játszik. Wisliceny már Szlovákiában is korrupt volt, miért lenne Budapesten más? De én igazából Krumey-ban látok fantáziát! Nála a kötelességtudata és a zsidóellenessége mögül elősejlenek a túlélési érdekek, amelyekre esetleg lehet alapozni.
- Kockázatos – vetette közbe Brandt Joel.
- Eddig is embermentéssel foglalkoztam, ezután is ezt teszem. Más módszerekkel!
Kasztner határozottsága tulajdonképpen sajátmagával szembeni határozottság volt. Mintha rá akarta volna beszélni magát arra, amit nem akart.
- Mi van, ha nem tartják be az egyezségeket? – kérdezte Hanzi.
- Az ősi főniciai találmánnyal, a pénzzel lehet hatni rájuk.
- A pénzünket elvehetik másképp is – szólalt meg Kasztnerné.
- Talán igen, talán nem – felelt neki élesen a férj, aki már megszokta, hogy a felesége őt semmiben nem támogatja..
- Különös – tűnődött hangosan Hanzi. - Igaznak tartom a mondást, hogy ha egy embert megmentesz, megmented az emberiséget, valahogy mégis ellenkezik bennem valami.
Kasztnerné azonban semmiképpen se kívánt egy álláspontot elfoglalni Hanzival, aki túl szép volt ahhoz, hogy egy másik feleség egyetértsen vele.
- Noét se hibáztatja senki, hogy hol hagyta a többi galambot, oroszlánt, nyulat.
Valamiért, amit nem fogalmazott meg magának se, Hanzi is szívesen mondott ellent Kasztnernének.
- De mi emberek vagyunk! – szögezte le. - Egyeseket megmenteni azt is jelenti, hogy a többieket pusztulni hagyod.
- Azt mondod, tárgyalni... De kivel és miről? – kérdezte Brandt Joel.
Kasztner homályos szemmel kibámult az ablakon, mint akihez nem is szóltak. Nem az ablakot látta, hanem az előző éjszakai álmát. Tömneg rohanta meg a Zsidótanács kapuja előtt. A tumultuózus jelenet során az őt körbefogó, rángató, kezét markolászó, csókoló zsidók könyörögve ajánlották fel a pénzüket, ékszereiket, aranyrudaikat.
    Hangok is hallatszottak: egyeseké és sokaké. Menekülni képtelenség volt. Ha megpróbálta, utánarohantak,  a karjába csimpaszkodtak.
    Gyuri, miután akarata ellenére kihallgatta a szenet lapátoló társaság beszélgetését, elkiáltotta magát:
    - Rendőrség! Kezeket a tarkóra!
    Aztán előlépett az egyik vagon mögül.
    Meglepődésére mindenki föltartotta a kezét, csak a sovány, szakállas Don Laci és a vörös Varga Ági nem. Volt, aki tényleg szabályosan a tarkójára helyezte a tenyerét.
    Gyuri nevetett.
    - Jól van, letehetitek!
    Vésztjósló lett a csönd, mindegyikük megmarkolta a lapátja nyelét, de a szénhez nem nyúltak.
    - Most mi van? Vicceltem!
    Nézték az ismeretlent, mozdulatlanul.
    - Szólaljatok már meg!
    Nem szólaltak meg.
    - Én is zsidó vagyok! – mondta Gyuri.
    Azok meg se mukkantak.
- Vágújhelyről menekülök, ahol már deportálták a zsidókat.
Távolabb egy mozdony fújtatott, majd rövidet sípolt.
- Bebizonyítsam? – kérdezte Gyuri.
Miután se igent, se nemet nem mondtak neki, kigombolta a sliccét, úgy közeledett a társasághoz.
Először Varga Ági fordított hátat a körülmetélt nemiszervnek, amelyről természetesen abból a távolságból nem lehetett megállapítani, hogy valóban megtörtént-e a beavatkozás.
Végül mindegyikük a hátát mutatta felé.
Gyuri, aki eddig is futott, a barátságtalan fogadtatás hatására elkezdett tovább szaladni a pályaudvarról kifelé vezető egyik sínpályán. Bár a péniszét menet közben helyezte vissza a nadrágba, közben arra is tudott figyelni, hogy csakis a talpfákra lépjen, semmiképpen se a köztük heverő barna foltoktól tarkálló szürke, zúzott kőre.
- Miért rendelt bennünket ide, ha ennyire nem sürgős neki! – méltatlankodott Szilágyi Ernő. Ide-oda járkált, mozgásban volt, mint mindenki március 19-e óta. A Zsidó Tanács más tagjai is toporogva vártak Stern szobája előtt, s amint az érthetetlenül sokáig benn tartózkodó kölyök kijött, azonnal betódultak.
- A pezsgőspohártól a fölmosórongyig, vederig minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot követelnek… Krumey kifejezetten Watteau-festményeket  akar! – fogadta őket Stern Samu.
- A pesti zsidó menthetetlen!... – mondta Szilágyi. - Az egyik gestapós zongorát kért. Azonnal nyolcan ajánlották föl a zongorájukat, úgyhogy az illető tiszt hahotázva kijelentette, hogy ő nem zongorakereskedést akar nyitni, hanem csak zongorázni kíván. Előbb a zongora, aztán az életünk. Majd azt is egymással versengve ajánlgatjuk. Mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb…
Erre aztán senki semmit nem szólt. Tétován sorra leültek, mintha nem tudnák, hogy miért jöttek össze, de nyugtathatták magukat azzal, hogy a még meg nem érkezettekre várnak.
Krumey a szelencéket is szerette. Közelebb lépett a szobája bőrfotelében elterpeszkedő Wisliczenyhez, vágyakozva bámulta a Haupstrumführer kezében Beethoven Holdfényszonátáját játszó, csillogó tárgyat. Kérte a századost, hogy csukja le a fedelét, de annyira türelmetlen volt, s annyira közel helyezkedett, hogy ő maga csukta le. Lehajolt, alaposabban szemügyre szerette volna venni a nimfákat és az igazgyöngysort. A gyűjtőtáborok és a deportálások aktuális problémáit, amiért tulajdonképpen találkoztak, szinte ejtették. Wisliczeny éppen azt mesélte, hogyan ajándékozta neki egy ilyen és ilyen nevű beosztottja, persze némi ráhatásra, a kezében tartott csodálatos holmit, amely tulajdonképpen zenélő doboz, a Holdfényszonátából ítélve tizenkilencedik századi. Az Obersturmbannführer nem figyelt a beszélőre, a középen, fejét félrebillentve ülő, szőke nimfa az édesanyjára emlékeztette, a fák a gyerekkora fáira, a bokrok az egykori bokrokra, s határozottan úgy érezte, hogy az erdei jelenetet, éppen ezt, éppen így már látta.  A másik két nimfa a két nagynénje volt. Arra gondolt, hogy ha Wisliczeny váratlan fordulattal továbbajándékozná (neki) a szelencét, ő nem találgatna, pontosan meghatároztatná a korát, sőt addig nem nyugodna, míg az ametisztek, smaragdok, rubintok pontos minősítést nem kapnának, a gyémántkarátokról nem is beszélve. Csak van egy bökkenő. Igaz ugyan, hogy ő alezredes, amaz pedig csak százados, viszont a nagyhatalmú Himmler (Heinrich) sógora. Az az adakozó kedvű tiszt ezért tanúsított nagylelkűséget Wisliczeny iránt, amit ő, megfelelő rokoni kapcsolat híján, nem várhat el.
A Haupsturmführer nem szerette a bajtársait, Krumeytól, Eichmann helyettesétől pedig kifejezetten viszolygott, szemüvege mögül mégis barátságos pillantásokat küldött felé, amit pedig a csillogó tárgytól elragadtatott Krumey nem is vehetett észre.
Hirtelen ötlettel belehelyezte a szelencét Krumey tenyerébe.
- Tessék, az öné!
- Nekem adja? Csak úgy egyszerűen nekem adja? – álmélkodott az alezredes.
Hát nem csak úgy egyszerűen, gondolta a százados, az apósa távol van, még jól jöhet neki a hisztérikus Eichmann helyettesének barátsága.
- Miért ne? – mondta.
Krumey kiragadta a kezéből, máris vágtatott az íróasztalához (nemrég még egy zsidó író végezte a munkáját rajta), s elővett a fiókból egy jelentéktelen kis ezüstdobozt. Nem is elővett, előrántott, ugyanis már percekkel előbb kigondolta, hogy mit tartana a szelencében, ha valami csoda folytán a tulajdonába kerülne. A Bergen-Belsen-i tábor parancsnokától kapott egy tucat gondosan kifényesített arany jeggyűrűt, és már régóta bántotta az ízlését, hogy aranyat ezüstben tartson. Most rögtön belezúdította az elgázosításuk miatt az eredeti tulajdonosok számára fölöslegessé vált gyűrűket a fölhajtott fedél miatt egyfolytában zenélő szelencébe.
Lecsapta a fedelet, elhallgatott a zongoraszó, rátérhettek a hivatalos ügyekre.
Kasztner arra ébredt, hogy elaludt. Délután. Ami rendkívül ritkán esett meg vele.  Egyszerre csöngettek és dörömböltek az ajtaján.
    Fölkelt, némi támolygás után kilesett a kémlelő nyíláson.
    Hanzi arcát pillantotta meg.
    A belépő nőt, attól való örömében, hogy az megváltotta őt a súlyos bűnétől (alvás délután), át akarta ölelni, de Hanzi zavartan eltolta magától.
    Ettől Kasztner is megzavarodott, hiszen még sose akarta átölelni a barátja feleségét, vagy ha akarta, nem tette, különösen akkor nem, ha kettesben voltak, ráadásul talán még nem is voltak kettesben sose. És miért zavarodott meg Hanzi, kérdezte magától Kasztner.
- Elment vásárolni. Mostanában attól fél, nem lesz mit ennünk.
Nem értette magát. Mármint hogy miért beszél a feleségéről. Mintha azt föltételezné, hogy Hanzi zavara abból ered, hogy azt hitte, itthon van az asszony. (Az ő zavara meg következésképpen abból, hogy tudta, hogy nincs.)
- Beteg vagy? - kérdezte Hanzi.
- Csak szörnyű dolgokat álmodom, de nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. Jó, hogy fölébresztettél.
- A tanácsban egy órája várnak rád – közölte a nő.  - A telefont se vetted föl.
Erről Kasztnernak eszébe jutott, hogy visszanyomja a telefonzsinór kirántott dugaszát.
- Nem mentem oda, mert nem vállalom!
- Eddig te voltál az, aki tárgyalni akartál. Most, amikor Wisliczenytől jelzés jött, nemet mondasz?
Kasztner leroskadt egy fotelbe, és rázta a fejét.
- Nem! Nem! NEM!!!!
- Winninger is fölajánlkozott – folytatta Hanzi.
- Winninger az Abwehr ügynöke – felelte Kasztner.
- De zsidó. Tett már különféle szívességeket.
- Hol van Joel?
- Ezzel azt akarod mondani, hogy egy nő ilyesmibe ne avatkozzon?
- Dehogyis! Hogy képzeled? Csak furcsa, hogy téged küld.
- Nem küldött.
- Értem – mondta Kasztner, holott ez erős túlzásnak számított, mindössze egy nagyon bizonytalan ám kellemes érzés suhant át rajta, s életében először tetőtől-talpig végigvizsgálta a barátja feleségének a ruházatát, persze visszafogottan, a hatás tompítása kedvéért az egyik szemét dörzsölgetve.
A cipőn állapodott meg.
- Gyönyörű a cipőd – mondta.
- Folytathatom? – kérdezte Hanzi.
- Ha nem bánod, hogy nincs értelme, persze.
- Wisliczeny azt mondja, a Reichwehr és az SS között rendkívül éles harc folyik a hatalomért és a pénzért...
- Joel akarja, hogy csináljam?
Eddig még jó, gondolta a férfi, habár miért akarná Joel? Különös feltételezés. De amit ezután mondott, az már több volt, mint különös.
- Azt reméli, így eltávolíthat Pestről...
Ugyanis nem volt előzménye. Szavakban és tettekben legalábbis nem, kizárólag tekintetek, érintések szintjén. De a németek bevonulása óta többször tünődött azon, hogy most már nincs mire várni, arra fogja használni a maradék időt, ami a legfontosabb, speciál érzelmileg is. Évek óta tudja, hogy nem szerelmes a feleségébe, vagy ha igen, van egy másfajta szerelem is, ami neki hiányzik. Ennél tovább nem ment. Erre most ébredés után kettesben találta magát éppen azzal, akinek a képzeletbeli fölbukkanását minden erejével akadályozta az efféle tűnődések során.
Hanzi közel lépett a férfihoz, megsimogatta az arcát.
- Én akarom, hogy elvállald! Szükséged van valami nagy feladatra! Ha nem érzed, hogy fontos vagy, te fogsz fejjel menni a falnak, amitől másokat féltesz...
- Eddig azt hangoztattad, hogy nem tetszik neked az efféle tárgyalás.
- Wisliczeny föl akarja újítani az Európa-tervet... Két millió dollárért életben hagynák a megmaradt zsidókat… Ha Wisliczeny mondja, akkor ezt Himmler mondja.
Kasztner maga elé bámult, nem moccant. Túl sok volt ez neki egyszerre, egy végeredményben nem is engedélyezett délutáni alvás után.
- És mennyiért támasztják föl a halottakat? – sóhajtott.
Brukner Fannit többen látták, amikor beugrott a Lánchídról a Dunába. A vizirendőrök beeveztek mentőcsónakon, de nem találták.
Két nap múltán, amikor Joli a rendőrségen bejelentette az anyja eltűnését, az ügyeletes beszámolt neki a lánchídi esetről. A szemtanúk leírása egyezett Joliéval.
- Nem csoda, hogy az anyja öngyilkos akart lenni – mondta a rendőr. – Ami magukra vár, az elől talán én is a halálba menekülnék.
Joli csak nézett rá.
Az adatok fölírásakor figyelmeztette a lányt, hogy hamarosan össze kell költöznie a rokonaival valamelyik csillagos házba.
 - Az anyám az egyetlen rokonom – mondta a lány. – Vagyis volt – tette hozzá bizonytalanul.