Válasz Yeshayahu Leibowitz írására

 2008. szeptember / Ruff Tibor

A közös zsidó-keresztény örökség című írásában Yeshayahu Leibowitznak mindenben teljesen igaza van, amennyiben „kereszténységen” a 2-20. századokban e néven megvalósult történelmi képződményt értjük – és egyáltalán nincs igaza, ha e szót az Újszövetségben leírt kereszténységre vonatkoztatjuk.

Különösen Salamon uralkodásának végétől jellemzi az eseményeket a folyamatos hanyatlás a babilóni fogság mélyéig, ahonnan aztán egy csekély kisebbség vissza- és megtérése, az immár maradandóan idegen uralom elnyomása alatt történő berendezkedése a Szentföldön zárja a Tanach elbeszélését, az eljövendő messiási reménység territóriumában hagyva a még meg nem valósult megoldást. Hogy a történet később sem volt mentes a hullámvölgyektől, azt a posztbiblikus zsidó irodalom teljessége tanúsítja. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem hagyja el népét soha, kegyelme örök, és a teljes helyreállítás elérkezik – de ez még nem történt meg. A Tórával való viszony a nép egészét tekintve a mai napig súlyos ambivalenciákat hordoz, amint erre Leibowitz is bőven utal.

A következő két évezredben ezzel közel azonos, szinte teljesen párhuzamos történet játszódott le a kereszténység népe, az egyház világában. Viszonya saját kinyilatkoztatásához, Törvényéhez, az Újszövetséghez nem kevésbé ambivalens elődje Tórához való viszonyánál, akit emiatt természetesen gyakran sietett mélyen elítélni. Az igazságosság győzelme éppen ezért, hogy hol itt, hol ott jelentkező, többé-kevésbé hiányos megtérési kísérletei rendre visszahullottak az engedetlenség általános mocsarába. A mély erkölcsi és spirituális válságok, és inkább csak hősiességükben sikeres megújulási kísérletek kétezer éve után is legfeljebb annyit mondhatunk, hogy talán újra van egy „hazatelepülni” vágyó, arrafelé el is induló kisebbség, aki, ha idegen uralom alatt is, de megpróbálkozik az alapszöveghez való visszatéréssel. A kereszténység mély történelmi konfliktusa az Újszövetséggel éppoly nyilvánvaló, mint az előbbi esetben.  

A Tanach egyik mélypontja Menasse király uralkodása Júdában, aki a Tórában leírt szinte minden halálos bűnt elkövetett, s ezzel – a Szent Szöveg értelmezése szerint – a babilóni fogságravitel fő okozójává lett. Óriási hibát követne el, aki, mondjuk, az ő életvitelét azonosítaná a Tóra tartalmával, és azt tekintené az isteni kinyilatkoztatás helyes értelmezésének. Nem sokkal kisebb tévedés az eddig megvalósult kereszténység számos megnyilvánulását azonosítani az Újszövetség mondandójával. Leibowitz és némely általa hivatkozott szerzők (Goethe például) nem a kereszténység mint krisztushit, Christentum, hanem a kereszténység mint Christenheit (Kierkegaard megkülönböztetése) kritikáját fogalmazzák meg, és állításaik arra majdnem hiánytalanul igazak.

Az Újszövetség minden szerzője azonban – talán Lukács kivételével – zsidó. Már csak ebből fakadóan is eleve képtelenség ezt a szöveggyűjteményt a zsidóságtól teljesen függetlennek látni és láttatni. Ráadásul olyan zsidókról van szó, akik szenvedélyesen hittek Izrael Istenében és a Tőle származó Írásokban, beleértve a Tórát is. Az Újszövetség az 1. századi zsidó vallási irodalom része. Ezzel szemben fel szokták hozni, hogy vannak benne későbbi pogánykeresztény betoldások. Aki komolyan foglalkozott szövegkritikával, tudja, hogy ez puszta feltételezés, amelyet a fennmaradt szöveghagyomány elemzéséből nem lehet bizonyítani. E hipotetikus állítást az motiválja, hogy ezeket az írásokat ne kelljen zsidó írásoknak látni.

Természetesen a későbbi, a Szentély pusztulása után kialakuló judaizmus szempontjából az Újszövetség mint zsidó messianisztikus irányzat eretnekségnek látszik, hangsúlyozom, zsidó eretnekségnek. A Churbán előtt azonban a judaizmus jóval plurálisabb volt, számos irányzat egymással való vitáiban élt és lélegzett. Hillélita és sammájita farizeusok, szadduceusok, zelóták és qumrániak, esszénusok, mérsékelt és szélsőséges hellenisták stb. a Tóra és a többi szent Írás értelmezési problémái körül zajló polémiája volt maga a judaizmus. Ebbe a sokszínű, szenvedélyesen vitatkozó zsidó világba legitim módon illeszkedett a zsidó Jézus és zsidó tanítványai mozgalma, a zsidókereszténység, melynek irodalma az Újszövetség. Állításait el lehet utasítani, de képviselőinek zsidó mivolta kétségbevonhatatlan. „Kiterjedt forrásanyag alapján tanulmányozható módon legalább három zsidó csoport áll előttünk ezekben az időkben. Az egyik a mainstream zsidóság, Josephus Flavius és az Újszövetség terminusával: a farizeusok. (…) A másik zsidóság a holt-tengeri közösség, (…) A harmadik zsidóság pedig a kereszténység. Mind a három a Bibliára hivatkozott. Új eszméit is a Biblia hagyományaiból vezette le vagy azokra vezette vissza. Mind a három jellegzetesen szövegmagyarázó vallás volt” – írja Komoróczy Géza (Kiáltó szó a pusztában, Előszó, a kiemelés tőlem).

Manapság már széles körben elfogadott, hogy Jézus nem tagadta meg a Tórát, erről ő maga programadó módon nyilatkozik: „Ne gondoljátok, hogy eltörölni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat: nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy teljessé tegyem őket. Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen jod, sem egyetlen szarvacska nem veszíti érvényét a Törvényből, amíg az egész meg nem valósul! Aki tehát csak egyet is eltöröl a legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, a legkisebbnek fogják mondani az egek királyságában – aki viszont teljesíti őket, és tanítja is, azt nagynak fogják mondani az egek királyságában.” (Máté 5:17-19)

Jézus rabbinikus – ekkoriban még főként csak a farizeusok által elfogadott – háláchához való viszonya árnyaltabb: azt számos ponton elfogadja, helyenként azonban kritikával kezeli. Ez normálisnak tekinthető minden korabeli nem-farizeus zsidó esetében is. Sőt a farizeusok egymás közötti polémiája is ilyen jellegű volt, ha nem a több évszázaddal későbbi, már megszilárdult judaizmus felől nézzük. Mint Tatár György is említi Leibowitz írására reagálva: „Tisztára halachikus hozzáállásából fakadóan, Leibowitz mintha képtelen volna úgy olvasni az Írást, mintha ezt először tenné, úgy hallgatni Isten beszédét, mintha neki magának kellene azt kihüvelyeznie, és a maga életére alkalmaznia. Számára mindez már mind megtörtént, a rabbinikus bölcsek már mindent egyszersmindenkorra megfejtettek, s ha a világ fejlődési folyamatai talán még mindig tartanak, a vallás végérvényesen elkészült, alakulása befejeződött.” A rabbinikus judaizmus e későbbi állapotának visszavetítése és számonkérése az 1. századi Júdea lakóitól történetietlen és anakronisztikus, azaz vallástörténetileg hibás.

A Szóbeli Tannak amúgy is több rétege létezik, ezek tekintélyben, erőben különböznek egymástól, és bonyolult viszonyrendszert alkotnak. Jézus nem helyezkedett szembe az egésszel, hanem egyes elemeit és elveit vitatta. Csak példaként: az étkezés előtti kézmosás mindenkire kötelezőként való kiterjesztésének éppen akkoriban keletkező szabályáról maga a Talmud is elismeri, hogy egyáltalán nem vezethető le a Tórából. Először Hillél és Sammáj próbálta kötelezően bevezetni – ez Jézus gyermekkorában lehetett –, de még farizeus körökben sem fogadták el tőlük (!). A következő generációban aztán tanítványaik keresztülerőltették (bSábbát 14b), ez éppen Jézus tevékenysége idejére eshetett, tehát amikor ezt kritizálta (Máté 15.), akkor egy éppen zajló vitában foglalt állást, legitim módon illeszkedve kora közéletébe, a még meg nem szilárdult, élő judaizmus közegébe.

Széles körben elterjedt az a téves vélemény, amely szerint Pál – mintegy Jézussal ellentétben – megtagadta a Tórát, és a zsidók számára pogány életformát hirdetett. Ez az állítás – miközben tökéletesen igaz a pogánykeresztény egyházra, amely ilyen irányban értette félre leveleit – egyáltalán nem igaz magára Pálra. Helyszűke miatt legyen elegendő egyetlen, paradigmatikus, kulcsfontosságú szöveghely, amely önmagáért beszél, és meghatározza valamennyi Pál levél értelmezésének kereteit: „Másnap Pál velünk együtt fölkereste Jakabot; valamennyi vén is jelen volt (…) és ezt mondták neki: Látod, testvérünk, milyen sok tízezren vannak a júdeaiak között, akik hitre jutottak, és valamennyien a Törvény rajongói! Ők azt hallották rólad, hogy te a diaszpórában élő összes júdeait a Mózestől való elszakadásra tanítod, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne tartsák meg a szokásokat. (…) Tedd hát azt, amit mondunk neked: Van nálunk négy férfi, aki fogadalmat tett. Vedd magad mellé őket, mutasd be velük együtt a tisztulási áldozatot, és fizess értük, hogy megnyírathassák fejüket. Így mindenki tudni fogja, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem te magad is megtartod a Törvényt. A pogányokból lett hívőkkel kapcsolatban pedig már levélben közöltük határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványáldozatoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, és a következő napon velük együtt megtisztulva bement a Templomba, ahol közölte, hogy mikor telnek le tisztulási fogadalmuk napjai, ameddig mindegyikőjükért bemutatják az áldozatot.” (Apostolok cselekedetei 21:17-26, kiemelés tőlem)

Pál, a pogányok apostola, tehát kizárólag a nem zsidóknak hirdette, hogy nem kell megtartaniuk a Tóra rituális, tisztasági stb. parancsait, csak az erkölcsi jellegűeket, azaz a hét noachita parancsot. Ez a nézete teljes összhangban van a rabbinikus állásponttal. (Ugyanezt hirdetik ma a lubavicsi chászidok is a nem zsidóknak: „Do The Seven – Go To Heaven!”) Az általa hirdetett „új szövetség” pedig nem új találmány, egyszerűen egy jeremiási kifejezés és szövegrész alkalmazása (Jeremiás 31:31-34 vö. Zsidókhoz írt levél 8:8-13), amely arról szól, hogy az Örökkévaló a messiási korban Izrael szívébe írja be Tóráját – és nem mást! –, azaz a zsidó nép egésze belülről vezérelten, szabad akaratából, önként és örömmel fogja megtartani Isten Törvényét – és nem mást; a nem zsidók pedig hasonló módon a rájuk vonatkozó erkölcsi útmutatásokat. Mi is hiányzik még ehhez mindkét népnek e négyezer év után?

A szerző főiskolai docens (Szent Pál Akadémia), filozófus (ELTE, 1993.), teológus (Szent Pál Akadémia, 1995.), doktorjelölt (OR–ZSE, Zsidó Vallástudományi Doktoriskola), disszertációjának címe: „Az Újszövetség és a Tóra.” Az „Új Exodus” című teológiai folyóirat felelős szerkesztője.