Szombat előfizetés 2017

Zsinagógáink helyzete – műemléki körkép

Írta: Dávid Ferenc - Rovat: Archívum, Hagyomány, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Németország és Magyarország volt az a két nagy terület, ahol, szerény kezdetek után, a 19. században a zsinagóga, sajátos építészeti műfajjá vált: más vallásfelekezetek templomaival azonos súllyal je­lent meg a városok képében.

Gondoljunk csak a pesti Dohány utcai templomra és annak elhelyezésére: a 19. század elejétől a városfal ölelésében vergődő régi Pest peremén, az országút szélén sorra megjelennek azok a felekezetek, amelyek a 18. század ellenreformációs világában nem szerepelhettek a város nagy nyil­vánossága előtt. A lutheránusok megépítik a Deák téri, a reformátusok a Kálvin téri, a zsidók pedig a Dohány utcai templomot. S ez a gesztus még jelentősebb, ha e három egyházi épületet a két új középülettel látjuk együtt, amelyek ugyanerre a sorra épültek: a Nemzeti Színházzal és a Nemzeti Múzeummal.

Ha a magyarországi zsinagógákat keletkezésük kora sze­rint térképre rajzoljuk, az megmutatja, hogyan válnak a zsidóság központi településhelyei fokozatosan azonossá az ország városhálózatával.

Míg a legszebb 18. századi zsinagógák Mádon, Bonyhádon, Apostagon, a felvidéki Csejtén vagy a ma burgenlandi Szalonokon épültek, a legszebb klasszicista épületek Óbu­dán, Várpalotán, Baján, Nagykanizsán vagy a felvidéki Hun­falván, a század közepét követően már más a helyzet. Amint lehetővé teszik, a zsidóság jelentős része a fontos városokba települ. Először Pesten épül nagyméretű, nagyon reprezen­tatív új „zsidó templom”, aztán a vidék nagy városaiban: az 1860-as években Miskolc, Pécs, Győr, Veszprém, Kecskemét, Székesfehérvár s persze Pozsony nagy zsinagógáinak fölépítése kísérte a jogi emancipációért folyó küzdelmet. A Dohány utcai templomot a bécsi Ludwig Förster tervezte, s e műve volt a közép-európai zsinagógaépítészet számára oly nagy jelentőségű mór stílus első igazán reprezentatív meg­fogalmazása. A hatvanas évek során aztán az építészek e nagyon modern stílusban építették meg s hozták létre a magyarországi romantikus építészet jelentősebb köz­épületeit. Megépítésükkel párhuzamosan szerkesztette Lőw Lipót a zsidóság egyik első tudományos folyóiratát, a Ben Chananjá-t Szegeden, amelynek cikkei az egész német nyelvterület zsidósága számára meggyőzően mutatták ki, hogy a modem zsinagógaépítés ellen felhozott hagyományos érvek nem nyugszanak talmudi alapon.

A század vége hozta meg aztán az egyenjogúság betelje­sedését azzal, hogy törvény az izraelitát bevett vallássá nyil­vánította. Akkoriban jelennek meg a magyarországi városok­ban sorra a kupolás zsinagógák, amelyeknek messze látszó teteje nemcsak a zsidó vallás keleti eredetét hirdette immár Szolnokon, Debrecenben, Szegeden vagy Temesváron, hanem azt a diadalérzést is, amellyel ezt a formát az európai építészet története felruházta, s amellyel a kupola a római Pantheon, a firenzei dóm, a római S. Pietro után a magyar Partementen is helyet kapott. A század végének nagy zsi­nagógái a historizmus kései szakaszának stílusában épültek: díszítőformáik középkoriasak, tömeg- és téralakításuk viszont a monumentális késő római, a bizánci és a reneszánsz építészet hagyományait egyaránt fölhasználja. A zsinagóga­építészet utolsó összefüggő korszaka a századfordulótól az első világháborúig tart, és ez az építészet számára a his­torizmus formai nyűge alól való fölszabadulás, az izgatott stíluskeresés ideje. Ebben a szellemben készültek az utolsó nagy zsinagógák az új városiasodás alföldi központjaiban: Szabadkán, Újvidéken, s Pesten az ortodoxok Kazinczy utcai kora modern zsinagógája.

Elhagyottan – pusztulva

A magyarországiakat nem érte a német, az osztrák, a lengyel zsinagógákhoz hasonló tervezett pusztítás, a háborús veszteségek is kisebbek voltak. Ezért a megmaradtak nagy jelentőségűek. A hívők elpusztítása azonban visszaütött az épületekre is: a háború után már kevés hitközséget sikerült újjászervezni, s azok jó része is feloszlott néhány éven belül, az épületek gazda nélkül maradtak, bár jogilag tekintve nem: a magyar vidéki zsidóság örököse a Magyar Izraeliták Országos Képviselete lett. Annak jutott aztán a szomorú feladat, hogy az üres épületeket eladja raktárnak, istállónak, kultúrteremnek vagy gépállomásnak. S e degradálódás aztán néhány év alatt elpusztította a kisebb épületek zömét.

A zsinagógákkal kapcsolatos műemléki figyelem első korszakát az ötvenes évek közepétől a hetvenes évek végéig számíthatjuk. A soproni középkori zsinagóga volt az első jelentős műemléki feltárás és helyreállítás 1956-ban. Ezt követte a budai Mátyás kori zsinagóga régészeti feltárása (telektulajdoni vita miatt nem állították helyre), majd fölfe­dezték a budai török kori imaházat, és azt múzeumszerűen mutatják be. A sort Sopronban a másik középkori zsinagóga föltárása és helyreállítása fejezte be. Közben kísérletek történtek a mádi zsinagóga megóvására, s sikertelenül igyekezetek a zsámbéki barokk zsinagóga bontását megakadályozni. A klasszicista zsinagógák közül jó néhán­yat használtak kulturális célra például Várpalotán, Mezőtúron, Gyöngyösön és Tatán. Ezeknek az épületeknek a külsejét helyreállították, belsejét azonban nemcsak beren­dezésétől fosztották meg, hanem át is alakították. A kevésbé becsült későbbi épületeket még alaposabban átformálták: emeletes ház jutott az esztergomi és a kecskeméti zsinagóga belsejébe, a tértől független elrendezésű, faburkolatos hangversenyterem a szombathelyi zsinagógába. Lépcsőházat építettek az egykori tóraszekrény helyére Kisvárdán is, ahol a belső tér elrendezését amúgy érintetlenül hagyták.

Szemléletváltás

A historizmus korszaka épületeinek fölértékelődése hozzá­járult a zsinagógák nagyobb megbecsüléséhez. A hetvenes évek végén a már védett épületeket fölmérte, műszaki állapo­tukat vizsgálta s a szükséges intézkedések megtervezésére vállalkozott egy Somogy megyei tervezőcsoport. A nyolc­vanas évek során Gazda Anikó csaknem minden faluban járt, s csaknem mindenütt érdeklődött az ottani zsidók egykori épületei felől. Ennek a fölmérésnek az volt az egyedülálló sajátsága, hogy nem az építészeti jelentőség szerint rang­sorolt, megkereste a kis imaházakat is, s följegyezte helyüket, akkor is, ha ezeket akár a fölismerhetetlenségig átépítették. Gazda Anikó e munkássága alapján könyvet is írt a magyarországi zsinagógákról.

Kutatásaival párhuzamosan Wirth Péter vezetésével egy munkacsoport számos zsinagóga és imaház építészeti fölmérését készítette el. (Wirth írta és fényképezte az Itt van elrejtve című albumot.) Ennek az ismeretanyagnak fontos hozadéka, hogy a még menthető állapotú épületek jó részét hatósági védelem alá helyezték. Ma 45 zsinagóga áll műem­léki védelem alatt, s e nem csekély hatósági „aprómunka” nagyon jelentős. Ha nem várható is manapság, hogy az állam építtesse fel ezeket az épületeket, az viszont igen, hogy ne számolatlanul pusztuljanak, hogy sorsukat nyomatékos figyelem kísérje. Hisz még a legutóbbi évtizedben is csákány áldozata lett néhány vidéki zsinagóga, vagy például sport- centrum került a Dózsa György útra, Baumhorn Lipót leg­szebb pesti épületébe. (Nem csupán az eredeti funkcióval oly ellentétes új fölhasználást támadom itt, hanem az átépítés módját: több emelet került az egykor oly monumentális belső térbe, s megszüntette annak értékeit.

A legkiválóbb emlékek történeti-művészettörténeti föl­dolgozása is megkezdődött, s velük a zsinagógaépítés műfa­jának tudományos meghatározása, a problematika tisztázása, annak a fogalmi hálónak a megszövése, amellyel a jelenték­telenebb emlékek is megnevezhetők. A nyolcvanas évek során készült az a két helyreállítás, amely az egykori épület minden szépségét megtartva az új funkciót tapintatosan illesztette bele ebbe a keretbe. A bajai zsinagógában városi könyvtárat alakítottak ki, az apostagi zsinagóga romépületéből pedig faluházát. Készültek szép tervek Győr­ben, Hódmezővásárhelyen, Pápán, Budapesten a Rumbach utcában. A munkálatok azonban mindenütt félbeszakadtak a gazdasági visszaesés hatására. Megkezdődött viszont a Do­hány utcai zsinagóga és a környezetében álló épületek felújítása. Előbb a Hősök temploma restaurálására került sor, s folyik a nagy templom külső felújítása. A szegedi után ez a második zsinagóga, amelyet jórészt zsidó önerőből hoznak rendbe.

Mai veszélyeztetettség

A zsinagógák műemléki védelmének alapjai tehát adottak, a megkezdett munkát csak folytatni kell. A meglévő és meg­óvásra érdemes épületek és a hatósági védelem alatt lévők összevetése során kiderült, hogy ma sem védett például a szegedi zsinagóga, a múzeumként szolgáló szolnoki, s különösen feltűnő, hogy a budapestiek közül mily sok hiányzik a listáról. Köztük azok az elővárosi raktárépületek, amelyek épp most, a tulajdonosváltások fölgyorsulásának idején kerülnek veszélybe. A legnagyobb és legreprezen­tatívabb épületeket, mert nagy a használati értékük, kevésbé fenyegeti veszély, mint a kisebbeket. Az utóbbiaknál ugyanis a megőrzendő „tartalmat” kevésbé hordozza az építészeti forma, s ha berendezésük eltűnik, mégoly egyszerű kifes­tésüket eltávolítják, a történeti értékük már alig látható. A falusi és kisvárosi zsidóság épített emlékeinek már csak hírmondói maradtak. Ez ad oly kiemelkedő fontosságot például a jánoshalmainak, amely a maga nagyságrendjében a legutolsó berendezett imaház. S ezért kísérje a legnagyobb figyelem a használatból a közelmúltban kikerülteket, például a mátészalkai klasszicista zsinagóga, vagy a keszthelyi sorsát. Nem ismétlődhet meg az, ami Szentesen történt alig egy évtizede: úgy ürítették ki, hogy jellegét jórészt elvesztette. A berendezés aztán a Kozma utcai temető falánál vált semmivé.

Az eredeti céljukra már nem használt zsinagógák értéke két, alig szétválasztható elemből áll. Ezek egyike az építőművészeti érték, a másik a történeti. Mindkét értékfajta a zsidóságnak a magyar történelemben betöltött szerepét dokumentálja. S mert Magyarország története – Komoróczy Géza után szabadon – az itt élők történetének összessége, ezért mindegyikünk közös ügye, hogy e százakból megma­radt negyven-egynéhány épület fennmaradjon.

*

Most, hogy a műemléki világnapon elhangzott előadást a Szombat számára megszerkesztem, mondandómat ki kell egészítenem. A műemléki világnap e területen szakértő hall­gatósága számára ugyanis nyugtáznom kellett a zsinagógák értékelésében végbement pozitív változásokat; a műemlékké nyilvánítások fontosságát; az erőfeszítéseket, hogy az épületek ne pusztuljanak tovább. A „körkép” nyugodt, értékelő tónusa egyben annak a belátásnak a tükre, hogy a gazdasági élet e mélypontján inkább csak az effajta preventív munka folytatására látok lehetőséget. A szélesebb olvasóközönség számára azonban világosan meg kell fogal­mazni azt is, hogy e több száz épületből fönnmaradt és kiválogatott negyven-egynéhány zsinagóga többsége nem kapta meg a mondandójának kifejezésére alkalmas helyreállítást és fölhasználást. A működő zsinagógákon kívül csak öt (!) épület járt szerencsésebben: a múzeummá lett soproni ózsinagóga és a budai Táncsics utcai szefárd imaház; a könyvtárként szolgáló bajai és apostagi zsinagógák; valamint a kőbányai zsinagóga, amely egy új magyarországi felekezet temploma. Közvetlen veszélyben vannak az üres zsinagógák: a 18. századi tarcali, a nagyon rosszul s „olcsón” használt, félig-meddig beszakadt födémű, raktárként működött abonyi, amelynek vakolat alatt megbúvó eredeti festését egy ügyetlen jóakarat is tönkreteheti, az egyedülállóan érdekes romantikus kőszegi, talán leghíresebb barokk zsinagógánk, a mádi, továbbá a berendezve használa­ton kívül került klasszicista mátészalkai és Jánoshalmái. Tulajdonviszonyok függvénye a raktárként szolgáló barokk bonyhádi és albertirsai jövője. Néhány éve, amikor az egyi­ket a cipőgyár göngyölegraktáraként, a másikat szövetkezeti tulajdonban álló tollraktárként megismertem, épp a benne tárolt áruk kényessége szavatolta, hogy az épületek tetejét és ablakait rendben tartották. Jó néhány olyan zsinagóga van, amelyek az építészeti mondanivaló kifejezésére alkalmatlan módon funkcionálnak. Ezek példájaként említem meg az óbudai zsinagógát, az egyik legszebb beltér rejtezik a tv- stúdió paravánfalai és álmennyezete mögött.

A zsinagógák megmentését és helyreállítását minden­esetre jelentősen segíthetné, ha kialakulna az a kulturált és történeti érzékkel bíró zsidó közvélemény, amelyre a kez­deményezők támaszkodhatnának. Az elmúlt években nem volt ilyen. Azok, akik effajta ügyekkel foglalatoskodtak, megkapták Scheiber Sándor vagy Schweitzer József tanácsait és biztatását, a hitközségek hivatalos vezetőitől azonban többnyire elutasításban részesültek.

Az elutasítás oka egyrészt az illetékesség hiánya volt: a szervezet, miután eladta az épületeket, nemigen bírt jogalap­pal azok további sorsának befolyásolására. A másik okról viszont épp most érdemes szólni, mert ezek akadályozzák a magyarországi zsidóság saját kultúrtörténeti hagyatékához való pozitív viszonyulását. A használatból kikerült zsi­nagógákat elutasító vélemények egy része „teológiai”: az épület, ha nincs benne tóra, nem bír jelentőséggel: más része érzelmi: a zsinagógák, melyeknek híveit megölték, holt kö­vek. Az elutasítás okozója még a holocaust nemzedékének utólagos asszimilációellenessége, hogy a díszes épületeket jellegzetesen asszimilációs megnyilvánulásnak tartják, irigységek fölkeltőinek, amelyek ily módon „elsősegítették” a zsidóság ellen hozott intézkedéseket.

Eszemben sincs, hogy e vélemények sokat szenvedett képviselőivel szemben kiselőadást tartsak a történelem minéműségéről, a műveltségnek, benne az építészeti művelt­ségnek az emberiség történetében betöltött szerepéről. Úgy vélem, hogy e fölsorolás a részben tisztázandó, részben meghaladandó álláspontok tartalomjegyzéke, amelyet a magyarországi zsinagógák helyzetéről készített körkép befe­jezéséül átnyújtok a Szombat olvasóinak.

A műemléki világnap alkalmából, 1993. április 14-én Gyöngyösön elhangzott előadás javított változata.

Címkék:1994-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Műhelytitok

A szerkesztő a lapzárta előtti hek­tikus szerkesztőségi értekezletről hazatámolyog, szatyrában vagy kétszáz kéziratoldal, zsebében a még este, telefonon elérendők listája,...

Az első hónap…

1994. október 16-án avatták fel a Révay utcai Zsidó Közösségi Házat. Látogatói nézhettek már filmeket, neves és nép­szerű emberekkel beszélgethettek...

Close